A kellemetlen vendég

Midőn a márczius 15-iki események hire eljutott Pozsonyba, az ott tanácskozó képviselők között egy pillanatra megdöbbenést okozott a Petőfi hirtelen támadt politikai népszerűsége, mert ott azt beszélték, hogy a Rákoson harminczezer ember áll fegyverben Petőfi és Jókai vezérlete alatt s kikiáltották a köztársaságot. Néhányan megbizták Kuthy Lajost, hogy puhatolja ki Petőfi terveit a forradalomra nézve s csendesitse le. Kuthy azonnal felszólitotta levélben Petőfit, hogy irjon csillapító költeményeket a nép számára. Később személyesen is leutazott Petőfihez, kinél beszéd közben, mintha szórakozottságból tenné, turkált a költő íróasztalán, aki nyugodt szarkazmussal igy szólt:
— Tudod, kedves barátom, jöjj hozzám máskor, most a feleségemet várom, akinek légyottot adtam.
Kuthy elértette, nem tért vissza többé; de Petőfit kikiáltotta bolondnak.

Egyiknek ismerős, másiknak ismeretlen

1848-ban, midőn egy alkalommal nejével Erdődről Debreczenbe utazott, a falvakon mindenütt föltartóztatták és útlevelét kérték. Egy faluban önérzettel s hatáskereséssel szól a jegyzőhöz :
— Én Petőfi Sándor vagyok!
— Nincs szerencsém ismerni, útlevelet kérek, — volt a válasz, melynél rá nézve ez gorombább már nem is lehetett volna. Oda dobta útlevelét, bosszankodott, hogy annyit háborgatják s a rongyos falu azt se tudja róla, hogy kicsoda?
Más faluba érnek s a jegyző nem lévén otthon, a pap vizsgálta az útleveleket. A paplakhoz megy s oda nyújtja szó nélkül, nem akarván hasonló tapasztalatra tenni szert. Az öreg lelkész fölteszi szemüvegét s olvasni kezdi: „Petőfi Sándor” . . . Aztán felkiált: — Hazánk nagy poétája az én házamban ! Oh uram, bocsásd el a te szolgádat, mert ime az szemei megláthatták őt!
Megölelte, marasztalta, hogy neki csak egy szobája van ; de majd a szomszédba megy, csak maradjanak nála vacsorára, éjjeli szállásra. Petőfi alig tudott tőle szabadulni és sohasem feledte az öreg lelkészt örömkönnyekkel szemeiben, amint őt megölelte.
(Jókai, Tarka képek.)

Petőfi mint képviseljelölt

Az 1848-iki követválasztást megelőző napok egyikén lement Petőfi Kunszentmiklósra feleségével s hajdani iskolatársához, Bankos Károlyhoz szállott, aki ebédet adott tiszteletükre. A társalgás természetesen a választásról folyt. Petőfi nemcsak hallgatag, hanem komor volt. Akkor látszott kissé felvidulni, mikor felesége hozzá hajolva, csókot lehelt halvány arczára s oda súgta, de úgy, hogy mindnyájan meghallhatták:
— Sándor, megbukunk!
— Biz az meglehet, — monda Petőfi, — de ha elvesztem is a követséget, megmaradsz nekem te, én imádságom!
A különféle tervezgetések közt valaki azt indítványozta, hogy jó volna, ha Petőfi leutaznék Szabadszállásra s ott a néphez beszédet intézne.
— Én is gondoltam már erre, — válaszolt Petőfi, — beszéltünk is róla Bankos barátommal; de ellenzi. Azt mondja, hogy a szabadszállásiak rendkívül ingerültek, még valami bolondot csinálnának. Pedig szeretném megmagyarázni nekik, mit kell érteni a fatális „fejsze” alatt.
Petőfi tudniillik proklamácziót intézett választóihoz s abban egy helyen azt mondja, hogy a haza fáján sok haszontalan, káros hajtás van, , — t. i. Petőfi, — lesz a fejsze, mely azokat levagdalja.
Erre felfortyantak a szabadszállásiak:
— Tuskóknak tart bennünket? Hát csak jöjjön ide az a fejsze, majd vasvillával fogadjuk.
Erre a fejszére czélzott Petőfi.