„Mit akarsz írni?” – kérdezi Kitti a Manhattan Pizza (amiről e sorozat megszokott rendezetlenségében írok majd) elegáns bútorok, ivó és evő alkalmatosságokkal ellátott pompájában, miközben tollat hoz és egy papírlapot. Mi választ adhatnék a lánynak? Eddigi életemben kevés kivétellel igazat mondtam. Most is. „ A halálaimról.” Kitti meghökkent. „Hogyhogy a halálaidról? Az ember csak egyszer hal meg!”

Az edények, evőeszközök, üvegek, poharak, a vendégek beszélgetésének, a 25-ös út járműveinek, gyalogosainak zajában, a konyhából beáramló csalogató illatokban, a kiszolgálások miatti megszakításokkal fejtem ki elméletemet Kittinek.

Az elmélet kifejezés nem találó, óriási irodalma és „gyakorlata” van a témának, elég, ha csak Durkheimre és Camus-re utalok, s nem sorolok híres öngyilkosokat. Nem vagyok sem filozófus, sem „szakember”. Csupán annyit teszek meg, hogy az önhalált választó ismerőseimből és álmaimból idézek fel néhányat.

Miután kifejtettem, amit akartam, Kitti így szólt: „Sok igazságot mondtál, de a halál mégiscsak halál”. Ezen nem lehetett vitatkozni.