Sabác első ostroma

(Egy zászlóstiszt jegyzeteiből)

Budapest, 1914 augusztus 24.

Az estébe belevilágítanak a Szent István kórház ablakai. Hültl tanár osztályán, az emeleti kis szoba olivzöld falát a sercegő gáz világítja, a sarokágyon Szigeti Ernő zászlós fekszik. Nyúlánk fiú, nyírott bajusza van, a ballábán és jobboldali mellétől a lágyékon át egy-egy lőcsatorna. — Igaz, — mondja a zászlós — itt, a noteszben megvannak a jegyzeteim. És lapozunk a jegyzetekben, a kis fekete füzetből szedem ki e sorokat, távol a háború zajától. Ahogy keresgélek a kis könyvben, úgy tetszik nekem, mintha mostanság: a térbeli különbség nagy időbéli különbséget is jelentene. Csak egy pár napja történtek a dolgok, de úgy rémlik : Budapesttől Sabácig évszázadok választanak el bennünket. Még nem szoktuk meg a háborút. Olvasom a noteszben:

Eperjes, július 28.

Innentől kezdem jegyzeteimet. Ma pakoltam, hogy a Semmeringre utazom, a szabadságomat eltölteni, a főnököm már itthon marad. Kopogtak az ajtón, épen a tenniszinget csomagoltam, egy baka lép a szobába, kezében citromsárga lappal. A behívó volt, oda kellett írnom az órát és a percet, mert 24 óra múlva Budapesten kell lennem. Szerencse fel!

Budapest, augusztus 6.

Ma idejött a Ferdinánd-kaszárnyába az új trónörökösünk. Egy óra hosszat beszélt az ezredessel, úgy hallik, holnap az ezred fele megy, biztosan én is indulok. Merre, nem tudjuk.

A vonaton augusztus 7.

Tegnap este kiadták a parancsot. Hajnalban indultunk, reggel kilenckor a ferencvárosi pályaudvarról indult a vonatunk. Délre megyünk, az állomásokon mindenütt utánunk lobogtatják a kendőket és a napernyőket.
Ma reggel jöttünk meg ide ebbe a horvát faluba. Bennünket, az én szakaszomat már tovább is dirigálták, trénfedezet leszünk. Meleg lesz a marson.

. . . augusztus 9.

Ez kutya egy fészek, bevárjuk az ágyúkat. Olyan hosszú falu, hogy nem lehet a végét érni és a toronyba kellett inspekciót tölteni, mert sok gyanús szerb elem van.
A korcsmából a kapitányunk hat szerbet összekötözve vitetett el, mert Petár királyt éltették. A divizió parancsnoka mondta is, hogy minek hozza őket a nyakára, tudja, hogy mit kell velük csinálni. De a kapitány úr családos ember, igen jó ember. A menázsit, pedig megfizettünk érte tisztességesen, úgy kellett magamnak kikényszeríteni a faluban. Kilenc kacsa, összefogdostattam, 90 krt fizettem darabjáért, a fiúk azt mondták, odahaza annyiba kerül. Sok magyar fiú van a bosnyákok közt.

. . . augusztus 14.

30 kilométert gyalogoltunk, igen nagy hőségben. Tvrdik kapitány úr két parasztszekeret visszafordított s aki nem bírta a forróságot, felrakatta a szekérre. Mondják, hogy tőlünk átkeltek a Száván és Sabácnál nagy csata folyik.
Este tovább folytatom egy répatáblán, mert kiküldtek a faluból, hogy a sabáciak jönnek pihenni, de nem jöttek. A fiúk gyönyörűen éneklik : »Duna ve ! Duna ve ! Mojame !«

. . . augusztus 17.

… on visszamentünk a faluba, ott vártunk egész ma éjjelig, akkor parancs jött, hogy leggyorsabb menetben ide újabb parancsot bevárni. Reggel 9-kor érkeztünk, aludtunk egy kicsit. Most várjuk, ide hallik az ágyúmoraj.

Sabácon túl, augusztus 18-án hajnalban.

Itt fekszem a városon túl, mocsaras legelőn. Sok minden van a földön, két disznó is turkál mellettem, egy szerb huszársapka, fehér lószőr rajta, vajjon ma folytathatom-e ezt a noteszt ? Tegnap este nyolckor … in alarmot fújtak, ott kellett hagyni a csirkepaprikást és a jó vörös bort. Öt perc alatt már mentünk. 9-kor nyílt terepen megállítottak, a Kriegstaschenmuniciót osztották ki és megtiltották, hogy cigarettára gyújtson valaki: Nye moj pusat! Kettős uton haladtunk, sokszor meg kellett állni az ágyúlovak miatt. Előttünk, utánunk vagy háromezer ember jön összesen. Éjfélre Klenák faluba jöttünk. Erős tüzelést hallottunk. Ettől a falutól 10 kilo méterre van már a Száva, már nincs több falu. Itt előre küldték az ágyukat, ez alatt 15 percig aludtunk. Lejtős teknő Klenak-tól az út, földbe állított ágyúk és megerősített őrházak. A határoszlopnál elszorult a szívem, még másfél kilométer az út a Szávához, ahol a ponton-híd van. Odáig minden 15 lépésre egy őr. Éjfél után 2 óra 43 perckor léptem a hídra.
Óriási raktárépület füstölgött a túlsó parton, aztán a téglagyár is összelőve, borzasztó puskaporszag, az utcákon egy lélek se, bútorok az utcán, az őrszemek karba fűzött fegyverrel, állva aludtak.
Teljes sötétségben, alig hogy szürkülni kezdett, néma csendben az ezredes vezetett, a főutcán át balra tartottunk, ki a városból, ide, erre a legelőre. Most hajnal van, felfejlődtünk, hason fekszünk, fegyver a kézben. Mi balra vagyunk az út mellett. Az őrnagy a zugkommandantokat összehívta, szembe mutatott az útra : Gegner gemeldet von dort! Jobbra, az úton elterülő legelőtől későbben kukoricás van, azontúl erdő látszik. Krehan hadnagy nem marad fekve, mindig távcsövez.
Nem látni semmit, csak egy helyütt a mieink a város alatt ásnak valamit.

18-án reggel 6 óra 10 perc .

egy srapnell fölöttünk vágódott el a ponton híd felé. Első lövés. A mieink megsz . . .

Klenák, augusztus 18.
Sabác után, a Hilfsplatzon, délután.

Itt fekszem, leírom. Mikor a szerbek az első srapnell-lövést tették, a hadnagyunk elkiáltotta : Na most bent vagyunk ! . . . 1500 méterre az ellenség. De nem előre volt az út folytatása felé, hanem jobbról, az erdő felől jöttek a lövések. Három percenként egy ágyúlövés. A mieink viszonozták, a mieinknek borzasztó hangjuk van. Aztán csend lett, talán félhét óra volt, mikor féljobbra, a kukoricás felé rajvonalba átfejlődtünk, a kapitány kiadta a parancsot: »Zweiter und vierter Zug vorwárts !«
Emelkedő terep. A kukoricás széléig hason másztunk, nem is vettem észre, a két szakasszal egyedül maradtunk, a hadnagyunk mindig előre szaladt és visszajött. A kukoricásba ugrottunk, lövésre készen, de nem volt szabad lőni, nehogy meglássanak az erdőből. Kukoricásban állva mentünk, most már az erdő felől sortüzet kapunk, körülöttünk csak néhány golyó röpködött. Furcsa mikor fütyülnek. Félóráig haladtunk így. Óvatosan.
Amint a széléhez közel értünk, rettenetes sortüzet kaptunk, hármat láttam egyszerre elbukni, a többi kukoricás is telve volt a mieinkkel, felhangzott: Vorwárts ! Karddal én is az erdő felé mutattam, a kukoricás és az erdő között egy 600 lépéses rét volt, rohantunk. Ahogy kiugrottam a kukoricásból, majd elzuhantam, egy régi szerb halott feküdt a szélen, civilruhában, borzasztó bűz. Hanyatt, a szája nyitott, a puska eltörve mellette. Rohanni kellett a réten, nagyon sokan estek, azt hittük, a szerbek az erdő előtt egy sáncárokban vannak, pedig csak sapkák voltak odatéve, fatörzsekről lőttek. Akkor mi is lőttünk és futottunk feléjük, egyik hadnagy két géppuskát állított fel rettenetes tűz között és neki a ritkás erdő közepének. Embert hullani láttam a fáról. Sokat. Nem tudom, mennyi idő telt el, míg a réten keresztül mentünk, két perc vagy egy negyedóra. Többször lehasaltunk, megint fel, mikor az árokhoz értem, katonasapkák sorba állítva a földhányáson, bent az árokban rengeteg halott. Rettenetes bűz, mert régibb szerb halottak, tetejükben a mieink közül újak. Mellettem egy bosnyák szuronnyal rohan, golyó találja a térdét, elöntötte a vér, már átugrottam az árkon, azt hallom, amint mondja : Moja majka ! Sanité ! Sanité ! Egy másik bosnyák kezénél fogva felkapta a hátára és vitte vissza felé.
Csak be az erdőbe, rohantunk, a fák közé lőve. Az erdő közepén elölről megint rettenetes tűz, srapnelltűz ért bennünket. Fák dőltek ki, nagy galyak recsegtek, azt éreztem, hogy megbotlok, egy fa mellé vágódtam, fel akartam kelni, ugrani, nem tudtam. Nem éreztem, hogy meg volnék lőve, valami fa üthetett meg, odanyúltam a lágyékomhoz, meleg lett a kezem, látom véres. Csak arra gondoltam, a kamásni-ban valami bogár mászhatott be, mert nagyon szúr. Pedig ott is talált egy szilánk. Azt láttam, hogy behozták a géppuskát egy erdei tisztásra és onnan borzasztóan dolgoztak.
Egyre ordították : municiót, muníciót! Aztán kezdett elhomályosulni előttem minden, gondoltam, talán meghalok. Csak azt szerettem volna tudni, győztünk-e ? Valahogy visszafelé másztam egy nagyobb fa mögé, oda egy másik sebesült is mászott és ketten támaszkodva elmentünk vissza az árokba, mert közben is kétszer gellert kaptunk. Az árokban a halottak közé lefeküdtünk. Társam, egy őrmester, egv szerb őrnagy halottról egy rendjelet tépett le és azt feltűzte. Neki is a mellében van a golyó. Az árokban itt-ott hangzott kiáltás : Sanité, Sanité ! És egy károm kodás magyarul. Félóra múlva szaladva jött két baka, nem is vettem észre őket, csak azt hallottam, hogy mondják: tedd fel a tiszt urat, én majd megnézem, ki él. Úgy hoztak ide a sabáci nagy sárga házba, a mi előtt reggel feküdtünk.

A notesz eddig beszélt. Magamnak kell lemenni a háborúba. Látni akarom a dolgokat. Együtt érezni azokkal, akik olyan sokat éreznek. Nekem, a civilnek, nehéz lesz lejutni, de az energia sok mindent keresztül tud vinni. Bízom az akaratomban.

Forrás: Fényes László könyve a szerb harctérről. Budapest, 1915. Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat kiadása

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ