Útban Brodi felé

Bánkódom a méhek miatt. Az ellenséges hadseregek kiirtották őket. Volhíniában nincs többé méh.
Meggyaláztuk a kaptárakat. Kénnel kifüstöltük, és puskaporral felrobbantottuk őket. A füstöl­gő rongyok szörnyű bűzt árasztottak a méhek szent köztársaságában. Haldoklás közben lassan repdestek, és alig hallhatóan zsongtak. Kenyér híján karddal vetettük magunkat a mézre. Volhíniában nincs többé méh.
A hétköznapi gaztettek sorozata úgy szorongat szakadatlanul, mint egy súlyos szívbaj. Tegnap volt az első nagy mészárlás napja Brodi alatt. Nekem meg barátomnak, Afonyka Bidának, sejtelmünk se volt róla, eltévedtünk a kék földön. A lovak már kora reggel megkapták az abrakot. A rozs magasan állt, a nap pompázott, és a lélek, amely nem érdemelte meg ezt a ragyogó, tovaszálló égboltot, lassú fájdalmakra szomjúhozott.
– Otthon a falvakban a kozákasszonyok sok mindenfélét tudnak a méhekről meg a méhek lel­kéről – kezdte barátom, a szakaszvezető. – Azt mesélik: megbántották-e az emberek Krisztust avagy sem, ez majd kiderül az idők leteltével. De – mondogatják a kozákasszonyok – elszon­tyo­lodott Krisztus a keresztfán. S odarepült hozzá sokféle szúnyog, hogy kínozza. Krisztus rájuk emeli szemét, és szíve elcsügged. Oly tenger sok a szúnyog, Krisztus szeme sem látszik tőlük. S egy méhecske is ott röpdös Krisztus körül. „Csípd meg – kiáltja a szúnyog a méhnek -, csípd meg a mi felelősségünkre!” „Nem tehetem – mondja a méh, s szárnyát Krisztus felé emeli -, nem tehetem, hiszen ő is ácsnemzetségből való…” A méhet meg kell ám érteni – fejezte be Afonyka, a szakaszvezető. – A méh is csak elviseli valahogy… Hiszen érte is kínlódunk…
Afonyka legyintett, és nótára gyújtott. A szürke pej lóról szólt a dal. S a nyolc kozák – Afonyka szakasza – rákontrázott.
– Dzsigit névre hallgatott a kozákhadnagy szürke pej lova, s gazdája jól leitta magát aznap, amikor lenyisszantották a fejét. – Így dalolt Afonyka, hangját megfeszítve, mint a húrt, de szeme majd leragadt. – Hűséges ló volt a Dzsigit, de ünnepnapokon a hadnagy zabolátlanul sza­bad­jára engedte vágyait. Aznap, mikor lenyisszantották a fejét, öt palack vodkája volt. A negyedik palack után a hadnagy lóra pattant, és megindult a mennyországba. Sokáig tartott az út, de a Dzsigit hűséges ló volt. Meg is érkeztek a mennyek országába, s ott a hadnagy nyúlt is már az ötödik palack után. Az ám, de ez az utolsó palack – lent maradt a Földön. Tehetet­len­sé­gében a hadnagy sírva fakadt. Folytak a könnyei, és a Dzsigit fülét hegyezve nézte a gazdáját…
Így dalolt Afonyka ásítozva, leragadó szemmel. A dal bodrozva kanyargott, mint a füst. S mi szembe kocogtunk az alkonyattal. Az esthajnal forró patakjai szétömlöttek a parasztföldek hímzett keszkenőjén. A csend rózsaszínbe olvadt. A föld úgy terült el ott, minta gabona­kalá­szok csillogó prémjével benőtt macska háta. A szemben levő dombon ott lapult a festői Kle­kotov falucska. Túl a hágón már várt ránk a halott és csipkés Brodi látomása. De Klekotovnál lövés dördült az arcunkba. Az egyik viskó mögött két lengyel katona állt lesben. Lovuk az osz­lop­hoz volt kötve. A dombtetőt az ellenség könnyű tüzérsége szállta meg. A golyók cérna­szálként húzódtak végig az úton.
– Vágtába! – mordult fel Afonyka.
S megfutamodtunk.
Ó, Brodi! Legyűrhetetlen méregként lüktettek felém agyonnyomorított szenvedélyed múmiái. Szinte éreztem a megjegesedett könnyekkel teli szemüregek halálos hidegét. S lám, a testet rázó ügetés egyre távolabb ragad zsinagógáid csorba köveitől.

Brodi, 1920. augusztus

Forrás: Iszaak Babel: Lovashadsereg. Magyar Elektronikus Könyvtár