Gyimesi naplójegyzetek 1916-ból / 1.

Az Erdélyben harcoló szövetséges hadseregek megsegítésére a nyugati frontokról is vezényeltek át csapatokat. Így került Erdélybe Franciaországból, a Somme mellől az a zászlóalj, amelynek kötelékében Hans Carossa német katonaorvos is katonai szolgálatot teljesített.
Előzetes előkészítések és inspekciók után 1916. október 9-én a zászlóaljat útnak indítják anélkül, hogy a legénység bármit is tudna új rendeltetési helyükről. A legénység körében október 12-én terjed el a hír, hogy a román frontra vezényelték őket. A következő napon Aubigny-au-Bacnál bevagonírozzák, vonaton teszik meg az utat Parajdig, ahová október 19-én érkeznek meg. Útjukat gyalog folytatják tovább Szentlélek-Székelyudvarhely-Csíkszereda-Oltelve (Csíkszentkirály)-Kozmás-Kézdivásárhely útvonalon.
Carossa 1916. október 5-én kezdi írni naplóját. Kézdivásárhelyről Esztelnekre, majd innen az Ojtozi-szoros közvetlen térségébe: Bereckre, a front közvetlen közelébe érkeznek. Fontosabb célpontjaik: Magyaros, Bakó-tető, Kis-havas és Lészped. Az osztrák-magyar csapatokkal együtt visszafoglalják Lészpedet és harcukat Kis-havason folytatják. Innen visszajönnek Lemhénybe, ahol október 25-től a 2. székely gyalogezred vívja váltakozó szerencsével harcát Runcul Maré nyílt, sziklás terepű hegytömbjének elfoglalásáért. November 13-án Carossa zászlóalja ennek megsegítésére siet. Közben, Carossa naplójában megjegyzi, hogy az Ojtozi-szorosban látta Tisza grófot, amint szép szürke prémes bekecskabátban, szürke sapkával kezében tisztjeivel körülvéve díszszemlét tartott egy előtte felvonuló székely ezred felett. Runcul Marénál november 22-ig maradnak. Ekkor visszavezénylik őket Kézdialmásra. November 26-án híre jár, hogy érkezik az osztrák trónörökös és Lemhényben díszszemlét fog tartani. (Érdekes, hogy a naplóban nem említik a november 27-iki eseményt: Ferenc József osztrák császár és magyar király halálát.) A szemlén már nem vehetnek részt, mert menetparancsot kapnak, azonnal indulniuk kell Kézdivásárhely irányába. November 29-én érkeznek a Gyimes völgyébe. Később innen Palánkára mennek, majd Csügés és Kóstelek vidékén találjuk őket. Utolsó naplójegyzetének kelte 1916. december 15. Ekkor indulnak el a Szulca völgye mögötti Vadasról Sóstelek felé. A napló azzal fejeződik be, hogy megérkeztek Sóstelekre, további sorsukról már nem tudunk. A naplóírás gyors befejezéséhez valószínűleg az is hozzájárulhatott, hogy az előző napokban az írásai felől érdeklődő zászlóalj parancsnoka felhívja figyelmét: vigyázzon jegyzetei tartalmára, mert ha fogságba esne, az ellenség azokat ellenük használhatná fel.
Carossa naplójegyzeteit 1924-ben Rumanisches Tagebuch címen adta ki. A napló valószínűleg azért kapta ezt a címet, mert a szerző zászlóalja a román fronton harcolt. Különös figyelmet érdemel, hogy a helységneveket a legnagyobb gondossággal eredeti nevükön, magyar helyesírással írja. Ez alól kivételt csupán a Tatros-Trotus, Szulca-Sulta, Csügés-Ciugesu és Erdőelü-hegy-Monte Ardelle képezett. Az alábbiakban naplójának azt a részét közöljük, amelyet 1916. november 29. és december 7-ike között gyimesi benyomásairól készített. [Antal Imre]
/Részlet a naplóból/

Középlak, november 29-én este
Az éjszaka huszonkilenc gépkocsi szállította az ezredet a Gyimesi-szorosba, Hidegség völgye felé. Otromba, nyitott teherkocsik voltak, kerekeik földbe süppedve, mintha nem is lettek volna gumiabroncsai. A döcögős terepen kocsink egyre veszélyesebben kezdett düledezni és hirtelen oldalra fordulva az árokban kötöttünk ki. Éppen csak hogy teljesen fel nem borultunk. Minden kísérletünk, hogy a kocsinkat kihúzzuk, hiábavalónak bizonyult. A minket nagy távközökkel követő kocsik közül, amelyeket ügyesebben vezettek, már öt is elkerült, elhúztak mellettünk. Hiába kértük segítségüket – egy sem állott meg. A legénység visszafojtott dühvel várakozott, itt-ott valaki felkacagott, mintha e pillanatok kellemetlensége valami kis menhelyet nyújtott volna a sorssal szemben. Gondoltam, hogy ha a kéréseink nem használtak, talán kényszeríteni kellene bajtársainkat arra, hogy segítsenek. Az embereknek azt tanácsoltam, hogy amikor közeledik a következő kocsi, támadó állásba feküdjenek keresztül az úton. Ez a rendkívüli ravasz eljárás hatásosnak bizonyult: amikor a sofőr megpillantotta a támadásra elszánt rajt, azonnal megállt. Teherkocsinkat percek alatt erősen a másikhoz láncolták és kihúzták az úttestre.
Így utaztunk tovább a fagyos, csillagtalan éjszakában és egész idő alatt csak egy erős fénynyalábot láttunk, amelyet magunk előtt kergettünk. A kocsiban elöl ültem a nagyon fiatal lengyel gépkocsivezető mellett. A vezetéshez szokatlan, kapkodó kezei néhányszor a szakadék szélére vittek. Figyelmeztetéseink és megjegyzéseink nem sokat használtak, és ezért jobbnak láttuk, ha békén hagyjuk és imádkozunk érte, hogy legyen ereje a vezetéshez. Amikor a szorosba felértünk, már virradni kezdett. A felhők magasan voltak az égen, északkeletről csípős, jéghideg szél fújt. Kietlen, szürke, terméketlen hegyvidék tárult elénk. A csupasz, hepehupás hegyoldalak tele voltak szürke kőtömbökkel, körülöttük kalyibák, amelyek szintén úgy néztek ki, mint a sziklák. Lent a völgyben, a kaviccsal félig feltelt patak körül házak csoportosultak. Amikor világosabb lett, láttuk a völgyben és hegyeken kelet felé menetelő beláthatatlan hadoszlopokat. Iszonyatos és végzetes az emberek ezreit így látni, amint vonulnak, mintha egyazon kerék küllői volnának, küzdenek egy láthatatlanul izzó keréktengely körül. Bárcsak láthatnának egy világos, tiszta jelt, amely felvilágosítaná őket és minden vesződségüket megkönnyítené. De ami bennük a legjobb, az valahol az emberiség álmaiban van elrejtve és azt talán sohasem is fogják megélni. De talán lesz valamikor valaki, aki emlékezni fog, hogy ő a jövő ismeretlen uralkodóját szolgálta.
Reggel nyolc órakor érkeztünk Középlakra, ahol az épületek egymástól nagyon távol vannak. A templom közelében egy nagy sárga házat mutattak, hogy az lesz a törzsszállásunk. Ez két kis szobából állott és egy tágas teremből, amelyet egy rossz kályha füsttel megtöltött. Az „alorvos” csizmásán és köpönyegesen lefeküdt a padlóra és alszik. Végtelen kimerültségében, lesoványodott hamuszurke arcával úgy néz ki, mint egy halott. Az egyik sarokban az őrnagy es adjutánsa egy térkép fölé hajolva sugdostak. Velük szemben egy rőt szakállú osztrák kapitány sűrű hajladozásokkal telefonált. Érzetem, hogy valamiféle nyomott hangulat uralja a helyzetet, később be is bizonyosodott. Az osztrák, aki egy személyben térparancsnok és muníciós tiszt is volt, közölte őrnagyunkkal, hogy Középlakon már nincsen olyan ház, amely el ne lenne foglalva, és udvariasan meghívta, hogy kényelmes szállását vele és tisztjeivel megossza. A mi parancsnokunk azonban rövidesen közölte, hogy az épületet azonnal ürítsék ki. A kapitány ezt a kérést visszautasította, mire őrnagyunk néhány szóval kitört az osztrák hadseregre és a beszélgetést félbeszakította. A rőt szakállú udvariasan visszakozva megjegyezte, hogy ő ugyan már parancsot adott, hogy a német uraknak is főzhessenek, de egy ilyen nagyon is barátságtalan hangnem után, sajnálatára, parancsát vissza kell vonnia, és csupán arra szorítkoznia, hogy szolgálati ügyekben érintkezzen velünk.
Lefeküdtem az alorvos mellé és tizenegy óráig aludtam. Aztán rövid szolgálat után lementem Hidegségre. Mihelyt az ember földet ér, úgy érzi magát, mintha ő is része lenne az ország anyagi és szellemi javainak. Az úton emberek jöttek szembe, először öregek, majd asszonyok és leányok. Könnyed, fesztelen járású pompás emberek. Arcuk kerek, egészséges, amelyet teljes összhangban uralnak a faji vonások. Rájuk tekintve először Itáliára gondol az ember. De aztán mégis úgy tűnik, hogy kifejezésükben van valami, valami nyers rugalmasság, ami valamiféle önmagukba való fordultságban végződik, egy ősi vad nemesség, amelyet látva az ember Ázsiára gondol. Itt eltűntek azok a bizarr városi ruhák, amelyeket a tegnap még láthattunk. Úgy tűnik, mintha a nők csak azt vennék magukra, amit saját maguk készítenek. Szoknya helyett egy sötét alapon gazdag színekkel csíkozott szövetdarabot használnak, amelyet egyszerűen egymásra hajtanak úgy, hogy amikor lépnek, az ember látja a lábukon a szűk gyapjú nadrágot. Mellükön szőrméjével befele fordított mellény van, amelynek külső része művészien ki van hímezve, ezt egészíti ki a fekete vállkendő és az orrmányos, hegyes orrú lábbeli. Amikor a csapatok előttük menetelnek, nem állnak meg és nem bámulnak, mint ahogy az más vidékeken szokás, látszik, hogy ez egy olyan videk, ahol az emberek kemények és elegendő erősnek tartják magukat sorsuk gyors és nyilvánvalóan bekövetkezett elviselésére.
A porond csodálatos. Néhány nappal ezelőtt áradás lehetett, aztán hirtelen jött a fagy, de a víz gyorsan lefutott. A jég azonban még mindig megmaradt és a fatörzseket, ágakat vagy kórókat úgy veszi körül, mint egy törékeny üveggyűrű, vagy mint egy híd, amely tele van aggatva apró harangocskákkal. A porond fekete kövei olyanok, mintha kagylókba lennének foglalva, amelyeknek köríveit a fagy kicsipkézte.
Az ebédnél, amikor mi, németek a már megunt húskonzervünket kemény kenyérrel és keserű kávéval fogyasztottuk, ugyanabban a teremben, fegyvertársaink asztalánál borospoharakkal koccintgattak, és osztrák ordonáncaik szemünk előtt hordták be a finom sülteket és palacsintákat a konyhából, miközben a fentebb említettek kimért rideg szemeket vetettek ránk.
Mi, az alacsonyabb rangban lévő tisztek, a meghívás visszautasítása okozta csalódás felett hamar megkönnyebbültünk, amikor észrevettük, hogy szűkölködésünk, a különben mértéktartó parancsnokunk számára is, elviselhetetlenné vált. Feledve minden büszkeséget, szakácsunkat arról igyekezett meggyőzni, hogy próbálkozzon az osztrák szakácsokkal megbarátkozni, hogy legalább egy pár palacsintát nekünk is szorítsanak ki. Azonban, amikor szakácsunk kijelentette, hogy „az osztrákok nem barátkoznak velünk” -, minden reményünk füstbe veszett.
Délután kelet felől erős tüzérségi tűz hallatszott. Segédtisztünk ugy ült a telefon mellett, mintha odaszegezték volna. Öt óra körül menetkészültségre kaptunk parancsot, de hatkor a parancsot visszavonták.

(Folytatjuk)