Gyimesi naplójegyzetek 1916-ból / 2.

Hosszú-havas-Rakottyás, december 1.
November utolsó éjszakája nyugodt volt. Délben, tizenkét órakor menetparancsot kaptunk, és a táborbontás azonnal meg is történt. Közölték, hogy az oroszok és románok a magyar vonalat áttörték, és Mihályszállás-hegyét megrohanták. Zászlóaljunk azt a parancsot kapta, hogy az ellenséget tartóztassa fel és a hegyet foglalja vissza. A térképünkön Mihályszállását kerestük és amikor megleltük, elcsodálkoztunk, hogy milyen közel vagyunk az ellenséghez. Mozgókonyháink, amelyek már be voltak gyújtva, menetelés közben folytatták a főzést. A kavicsos porondon ettünk és azután a folyó mentén gyors ütemben haladtunk előre. Kezdetben kíváncsi középloki asszonyok és gyermekek kísértek, de hirtelen, tétovázó mozdulattal megállottak. Egy kicsi, hollófekete malacka megzavarodva, semmi rosszat sem sejtve a katonák közé beszaladt. Egy pillanat alatt a 8. században a katonák két csoportja már osztozkodni is kezdett a biztos zsákmány felett, de egy fiúcska hirtelen a malacka után szaladt és élénk örömujjongások között a faluba visszazavarta.
A nap rövid volt és borongós. A sziklás hegyek gyér erdeifenyői között úgy terjedt a köd, mint a penész. Az esti szürkületben állataikkal és járműveikkel menekülő emberekkel találkoztunk. A sor végén egy kis szénásszekeret láttunk, amelyet két szép, ezüstszürke szarvú ökör húzott. A fogatot egy magas asszony vezette fekete kendővel, hosszú barna zekében és pálcával a kezében. Az egymásra halmozott holmik tetején, kisbabáját magához szorítva, egy gyermek ült. Egy öreg ember és egy fiatal leányka vigyázta es szedte fel a lepotyogott holmikat. Egy tízéves körüli fiúcska kissé értetlen vidámsággal és szórakozottsággal szaladgált a szekér mellett és mintha egy egészen más világon lenne, éneket dúdolgatott. Bal kezében fekete rámás képet tartott, jobbjával olykor-olykor kukoricaszemeket vett elő és egy bikaborjúnak adogatta, amely a szekérhez kötve ugrándozott. Ezek az alakok gondolataimban tüstént szoborszerűen rögződtek. Különösen az anya, aki vezette őket… Büszke és fesztelen tartása, határozott arckifejezese, tiszteletet parancsoló tekintélye… Erős szemöldökét összevonva nézett maga elé anélkül hogy érdekeltük volna, mintha ő lett volna az egész és oszthatatlan igazi élet, mi pedig az eltévelyedettek
és elveszettek.
Besötétedett. A köd, mint egy hamueső, leereszkedett, a völgy vég nélkül húzódott előttünk. Helyenként vízben gázoltunk, a víz vartyogva folyt be rossz csizmáinkba. A 7. század egy mellék-völgyben eltévedt, kapcsolataink megszakadtak vele, de a futáraink kiabálására és rakétáink segítségével egy félóra múlva az összeköttetés helyreállt. A végtelen fáradtság teljesen elgyötört. Némelyek haragjukban és kétségbeesésükben érzelmeiknek szabad folyást engedtek: „Adjatok legalább jó csizmát, ha háborúba visztek!” – dörmögte egy hang. „Bolond, aki ezt a menetelést folytatja!” – dühösködött egy másik. De a tisztek mit sem törődtek a zúgolódókkal. Maguknak is éppen elég volt a nehézségek viselése. Azt is tudták, hogy a lázongók úgyis tovább jönnek. Aki engedély nélkül elhagyná a csapatot, esetleg kevesebb fáradságnak és veszélynek lenne kitéve, de számára új és szégyenteljes szenvedés kezdődne. A távolban kétszer felvillant egy kékes fény, lövések hallatszanak, majd bömbölés, süvítés kezdődik és egymás után csapódnak be a gránátok a kavicsos földbe. Egy ember leroskadt. L. hadnagy megsebesült. A sötétben úgy, ahogy tudjuk, bekötözzük. Valószínű, hogy a mi jelzéseink váltották ki a tüzelést. Parancsban tiltják meg bármiféle fény meggyújtását. Vége minden vesződségnek, zúgolódásnak. Az ellenség közelségének félelme a legénységet csendes beszélgetésre készteti. Ám egyszerre élénk és nyugodt hangulat kerekedik felül, amikor tizenkét órakor egy megfelelő lapályos és száraz helyhez értünk. Az őrnagy és szárnysegéde előrelovagolt és velünk is szóba állottak. Nem voltunk messze egy éjszakai harctól, mondták, az ellenállók a fele hegyet feladták és a közelbe ásták be magukat. Hosszúhavas faluban voltunk, ahová be kellett szállásoljuk magunkat, természetesen teljes harci készültségben, senki sem húzhatta le a csizmáját.
Tisztekkel és a legénység egy részével egy parasztházba menekültünk be, amelyet a tulajdonos elhagyott. Az asztalon még ott volt egy darab kenyér, alma, egy összehajtogatott sókupac, mellette lámpa, tele petróleummal, amelyet rmeg is gyújtottunk, A tűzhely mögött egy stósz tűzifa volt berakva, a pad alatt tyúkborító alá bezárt tyúkok. A majdnem kiéhezett katonák azonnal rájuk vetették magukat, hogy valami ételt készítsenek belőlük. A szövőszéken egy darab vászon még rajta volt. A szekrények és ládák félig felnyitva, beleturkálva, visszadobott holmikkal, de alattuk csodálatos rendben egyaránt finomabb és durvább háziszőttesek, terítők, hímzett ingek feküdtek. A falakat pazar színezésű szőttesek birították, rajtuk szentképek szárított virágcsokrokkal, mellettük egy tányér, rajta aranyozott név: Juliska.
Ahogyan a finomabbnál finomabb vászonneműket csodáltam, a legénység arra biztatott, hogy minden további gondolkodás nélkül a szebbek közül egy párat tegyek el emlékbe. De én arra gondoltam, hogy talán közöttük is vannak, akíknek kedvük lenne ezekhez a kincsekhez, és ha én mint idősebb, bármit is belőlük elvennék, let adnék az általános fosztogatásra. De kétségtelebn, hogy a gyönyörű hímzések megtetszettek, és elképzeltem, hogy mikor ezekkel a zsákmányokkal hazatérnék nyomorba döntött otthonomba, Vali és Vili mennyire el volnának tőlük ragadtatva. Abban is igazat kellett bajtársaimnak adnom, hogy végül is itt minden elveszett. Néhány óra múlva előre vagy hátra kell mennünk, és mindent, amit itt megkíméltünk, más német csapatoknak, vagy az ellenségnek kell hátrahagynunk. Hirtelen azokat a menekülteket láttam magam előtt, akikkel az úton találkoztunk, és a gondolat, hogy talán éppen ez a ház volt, amelyet el kellett hagyniuk, annyira hatalmába kerített, hogy csak most kezdtem megérteni szerencsétlenségük nagyságát. Mint egy víziót láttam magam előtt királynői tartású vezetőjüket, s nem törődve a valósággal, hozzá szóltam s mint a ház asszonyával szövetségre léptem vele. De úgy tűnt, mintha azt mondaná: Mit akarsz? Mit tudod te azt, hogy mit jelent téli éjszakákon át virrasztani, ingnek valót szőni nagyapáknak, apáknak, anyáknak, gyermekeknek? Amelyek most itt vannak előtted! Gondold meg! Ezekkel akarnál feleségednek kedveskedni? Gyermekeidet ezekbe akarnád bugyolálni? Azt mondják, hogy a németek erősek és merészek, mások számára néha érthetetlenek, de alapjában türelmes nép – látod, minden elő van nektek tárva! Semmit sem rejtettünk el, mindent rátok, nemes lelkületetekre bíztunk. Vegyétek el, ami éhségetek és szomjúságotok csillapítására szolgál, de hagyjátok az anyák szőtteseit!
Hirtelen felugrottunk, bömbölés, süvítés hallatszott a levegőben és mintha finom pelyhek röpködtek volna szemeink előtt. A becsapódás egészen közel történt. Úgy tűnt, mintha a ház alapjaiban rázkódott volna meg: porcelánok, poharak csörömpöléssel estek a padlóra, a lámpa kialudt. Ebben a pillanatban mindenki ráébredt súlyos mulasztásunkra. Senki sem gondolt arra, hogy valamit az ablakokra tegyen és a lámpánk fénye messzire világított, idecsalta az ellenséget. A sötétben vártuk a következő lövést, de nem következett be. Most az összes ablakokat sátorponyvával gondosan lesötétítettük és a lámpát ismét meggyújtottuk. A szakács türelmesen várt a majorsággal, a levegő lassacskán megtelt a sült hús illatával, de én csendben a csábítgató ládához húzódtam és arra gondoltam, hogy legjobb azokat hozzáférhetetlenné tenni. Ezért a nagy kötszeres bőrkoffereket egymásra rájuk felrakattam és az egészet köpenyemmel letakartam.

(Folytatjuk)