Émelygek egy játszótértől. A hiba bizonyára bennem van, hiszen a gyermekek rajongásig szeretik, s a kerítésen kívül rekedt kicsik mind be szeretnének jutni oda.

— Majd eljövünk akkor, amikor nem lesznek ilyen sokan — szólnak a szülők.

Takaros, meghitt játszótér volt pár hete, hintával, libikókával, forgó koronggal, de telezsúfolták henger alakú tornyokkal és egy embergyűlölő(?) karikaturistánk figuráival, amelyek két dimenzióban élnek, de megépítették őket rikító mázas, térbeli szörnyetegekké. Gyermekkoromban is a „lapos” rajzfilmet szerettem és untam a térhatású bábfilmet. Ez az unalmam változott viszolygássá.

Egy szavam sem lehet: a gyermekek szeretik, és ez a lényeg. De vajon nem építhetnénk-e olyan játszóteret, hogy a gyermekek is szeressék, de ne legyen vásárias, és ne hordozza egy karikaturista csúfondáros, hivatalból diverz esztétikáját?

Sokan tartanak engem örök gyermeknek, de amikor elhaladok emellett a játszótér mellett, kitör belőlem a fanyar felnőtt, és émelyegni kezdek, mintha éhgyomorra hajtottam volna fel a kávét. Azon se csodálkoznék, ha maholnap jegyszedő fülkét tákolnának össze a bejáratnál — terebélyes galócatetővel.

Budapest, 2014. IX. 6.

1. Gergely Tamás:
   2014. szeptember 10. 13:46

   Én akkor émelygek, ha a kávé elõtt eszem… azt viszont el tudom képzelni megoldásként, hogy felnõtteknek építenek játszóteret…

2. Cseke Gábor:
   2014. szeptember 10. 13:49

   A felnőttek építsenek magfuknak, saját kedvükre! Ott a pénz a zsebükben s a döntés joga is…

3. Keszthelyi György:
   2014. szeptember 10. 15:49

   Mikor felnőtt a felnőtt? És megéri-e?

4. gergely:
   2014. szeptember 10. 16:52

   Hát ez az: a felnõttek nem építenek, bár játszani szeretnének