Pontosan egy sört kortyolgatott, amikor asztalánál megjelent az ördög. Csak azt akartam mondani – kezdte a jövevény, hogy tényleg odaadóan üzekedett, míg fiatalok voltatok. Tudom, válaszolta, és aztán így pontosított: én csak tudom, ahogyan te is, kire gondoltam éppen. Természetesnek veszem, hogy gondolatolvasó vagy, erre csak a magasságos isten képes, meg a főangyalok. S persze te, a tagadás fekete angyala.
Az ördög elengedte füle mellett ezt a kétes dicséretet, csúnyán felvihogott: te csak tudod, ugye, De más is tudja ám, és még hányan!
A méreg csak órákkal később kezdett fölszívódni, szíve felforrósodott, majd hirtelen megdermedt. Ha ember mondja (márpedig mondta), az más. Halandó embereknek halandó szavaik vannak, de ez a kijelentés a priori örök, mint a kétség, még ha a későbbi bizonyosság épül is rá. Másnap reggel beült a kocsiba, kora este lett, mire megérkezett abba az észak-erdélyi bányászvárosba, ami korábbi életük, vagy mint mondani szokás több, de inkább kevesebb nosztalgiával, ragyogó, ámde vívódásaikkal tele fiatalságuk színhelye volt. Mint mindegyik bányászvárosban, ott is két műszak között állandóan ittak az emberek, a szeku borzalmasan erős volt, mert az arany, az ezüst, valamivel messzebb pedig a vas, ólom, higany, az urán meg a wolfram, nátrium, kálium és egyáltalán a nagy Mengyelejev-táblázat minden fémes és nem fémes, minden drága és minden útszélen megtalálható eleme, az egész paletta, minden felsorolt és a fel nem sorolt, minden kitermelhető és a ki nem termelhető kitermelése a nemzeti stratégia alfája és ómegája, Így mondták akkoriban. S mint annak idején Észak-Amerika aranylelőhelyeire, ide is tömegével érkeztek a kalandorok, egy csomó börtöntöltelék, s persze a kurvák, akik éjt nappá téve teljesítettek a betevőért. A pártbizottság épülete mint mindenütt, itt is átvedlett azóta, a megyei tanács ügykezelésébe került. A főutca kihalt volt, de nem azért, mert az emberek régi jó szokásukhoz híven kocsmáztak, inkább mert a bányákat bezárták, az áradat megindult hazafelé. Kevesebben Moldvába, sokkal többen az Avasba, de sem ott, sem pedig amott nem kaptak munkát, úgyhogy kimentek Nyugatra, itt pedig az elhagyott lakások ára iszonyúan leesett, két-három ezer euróért megvehettél egy blokklakást, volt két szoba meg egy meglehetősen kétes összkomfort, ez is több volt, mint a semmi. De ki vesz egy mégoly olcsó lakást ebben a rettenetes városban, amely tulajdonképpen egyetlen utcából állt, alsó végén a bányával, felsőn a temetővel. Hacsak nem nyugdíjas az ember… Az egykori bányászfeleségek tisztes nagymamák lettek, hát persze, megöregedtek, sokkal korábban a hegyivadász-zászlóaljat is áthelyezték valami mindmáig ismeretlen vidékre. A bővérű káplárokat, tizedeseket, a marhamód kedélyeskedő és hajtincseiket vad illatú olajokkal kezelő őrmestereket. A szeku jól táplált tenyészbikái pedig egytől egyig vállalkozókká lettek, az egyik benzinkútba fektette be pénzét, a másik használt autógumikat importált a kapitalistáktól, a harmadik egy kisváros milícia-, dehogy policparancsnoka lett a nagy csendben. Jó messze, a székelyeknél, valami kimondhatatlan nevű városban. 89 előtt egyebek mellett az volt a dolguk, hogy beépüljenek a kispolgári (s persze az értelmiségi) elit magánéletébe. Mint a civil élet szexuális terroristái. A rendszer volt perverz vagy csak az erő s egész pontosan az erőszaknak ez az intézménye, vagy személy szerint ők, a családi háromszög harmadik szöge.
A bányászmérnök férj az ötéves terv négy és fél év alatti teljesítésén munkálkodott szorgalmasan, feleségén pedig a szekus. Életnagyságban! Titkárnő volt a kis, és örökké sápadt, ámde nagyon vonzó liliomszál, műkedvelő színjátszó csoport üdvöskéje, mindenre ráunt orvosnő, műkorcsolya- és divatbemutatók helyi kiscsillaga, mindegy. És ez a mindegy felér a mutyiban elfogadott promiszkuitás diszkrét, és általában mélysötétben maradó valóságával. S így a szex sajátságos ideológiai konnotációt kapott.Világrendek és rendszerek érintkezése, ahol a szoft a nő, a hard a férfi, és nem vitás, mire megy ki a játék. Hogy a hard szekus legyőzi az egykori polgári család szoftját. A nő pedig készséggel aláveti magát, a szó elsődleges, másodlagos, akár ennedik jelentésében is. Jól megvolt csinálva, nem? Legalább őrnagyok és ezredesek voltak, ebben az osztálycoitusban a külkereskedelmi minisztériumtól kapták a jó nagy gázsit. A legpotensebbeket még a kiemelt hősszerelmes szerepnél is magasabbra emelték. Ők a fővárosban működő konzulátusok és nagykövetségek kikapós asszonyságait és persze, szűzies hajadonjait elégítették ki, s ha a főváros az ország szíve, ők e szív alatt alig másfél arasszal dolgoztak buzgón, cserébe bepillanthattak a nemzetközi diplomácia mélylélektanába, ami azokban az években létfontosságú volt Románia számára. Hogyan alakulnak a szövetségek és ellenlobbik a Közel- vagy Közép-Keleten, meddig megy el Anglia az USA-val kétségtelenül történelmi, de a huszonegyedik századra már csak inkább gazdasági természetű anglofíliában. Melyek a német–francia megbékélés esélyei? Mit nyer Románia, ha nagyon óvatosan, de kizárólag a verbális agresszió eszközeivel lép fel a nagy Szovjetunió ellen? S mi a helyzet a magyar kommunistákkal, akik mégiscsak rávették a Kádár-kormányt, hogy hagyja a francba egy hosszú percig a proletár internacionalizmust, és foglalkozzon a határon túli magyarság sorskérdéseivel. Mindez Illyés Gyula egyre türelmetlenebb ösztökélésére történt.

A kísértő – a szerző fotója

A posta még nyitva volt, kikérte a szamárfüles telefonkönyvet, legalább tízéves, tehát semmire se jó, a régiek közül senki de senki, akik tanúk se lehetnek egy meg sem kezdődött perben. Fiaikat, unokáikat pedig ha ismerné is, ugyan mihez kezd? S főleg magával, e pokolbéli látogatás után. Bekopoghatna régi lakásukba, merőn nézné a falat ott, ahol a kanapéjuk állt, hátha még látszanak a tűheggyel mészbe karcolt rovátkák, ez a szokás Pompejitől, kedvenc halott városától Kisbányáig követhető, négy függőleges vonás, az ötödik mintegy lezárja, de nem teszi meg nem történtté a sorozatot, aminek mintegy háttérzaja az egyre magasabb és hangosabb, végül egy hatalmas és egységes óban felolvadó kiáltás, a nőstényé, aki kapott és még kapni fog, mert most még és vagy már nem tud semmit, és esze ágában sincs megkóstolni a tudás almáját, sem megkísérteni vele a hímet. Ő nem tudni, hanem érezni akar ebben az épp befejezett, de bármikor újrakezdhető Paradicsomban.
Egyszer (még ragyogó fiatalkorában) elaludt a vonaton, már Bukarestben részegen ült fel, megszökött csütörtökön, holott csak szombaton délelőtt tudott volna csak eljönni egy hathónapos, nyomorult és közönséges fejtágítóról. Úgy mondta, szerencséjére, míg az ördöggel nem találkozott, s a gyors majdhogynem az országhatárig vitte, de mégsem, mert megébredt, a mozgó vonatról ugrott le, aztán várnia kellett az ellenvonatra. Hajnali fél hatkor érkezett meg, a felesége háziruhában volt, e kissé szokatlan időpontban vasalt. Hosszú hétvége volt, mérnök kollégája részegen elfecsegte neki, jó is, hogy átaludta a leszállást, mert ha nem, lett volna mit látni! Amint a kicsi a két nappal korábban zárba csusszanó kulcs érdes víziójára kirohan az előszobába, és azt mondja, kérlek, könyörgök, ne menj be a nappaliba! Ám hogy átaludta felszarvazását (hogy milyen ügyesek a nők, Kisbányától a mozgó vonatig ér gyöngéd kezük, miközben trófeás agancsokat raknak férjük homlokára), neki tűnt fel a legkevésbé. A lényeg, hogy addigra a szennyes ki volt mosva, a vasalás szokatlanságát egyik felől a jól, másik felől az alig titkolt lelkiismeret-furdalás tompította. A bányamérnök ököllel csapta pofán magát a fürdőben, orrából csorgott a vér, mit követett el az elalvással, az asszonya pedig a maga önző módján, hogy még mit nem.
Nincs a teremtésben vesztes, csak én, brünnyögi pojáca módjára a nemzeti stílromantika nagyoperájának, de inkább színpadi tragédiájának főszereplőjével, Bánk mesterrel együtt hősünk. Holott dehogyis nincs, egy megszámlálhatatlan armada vesztese a teremtésnek, és a másik oldalon ott vannak az afrodiziákumokkal beetetett Melindák. Ez a mi idióta férfitársadalmunk legszörnyűbb balítélete, hogy csak a férfinak szabad, s a nő, akivel nem feltétlenül, ám mégis szükségképpen csinálni kell, mind kurva.
Egész életében ez a szerencsétlen sor dobolt a fülében, ebből is tudni, hogy minden önáltatáson túl nagyon szerette a feleségét, élete úgy telt, hogy minduntalan megbolondult nagy féltékenységében. Akár ölni is képes lett volna , csak hát erre nem került sor, egyrészt mert hiányzott a már emlegetett, kétséget bizonyossággá tevő corpus delicti, másrészt meg a tettenérés. Maga mindig jó helyen volt, barátom, és mindig jó időben – veregette meg a vállát régi lakásának ki tudja hányadik lakója, mert mégis bekopogott, holott öreg este volt. Az illető a lehető legtermészetesebben hallgatta meg, mit akar, közben megjegyezte, csak ő már háromszor újba tette a lakást, és azok a bizonyos tűkarcok már sehol nincsenek. Nem azt mondta, hogy nem is voltak, úgyhogy az estébe zuhant nappaliban, de még biz azon túl sem volt semmi néznivaló.
Ebben a pillanatban mintegy összefüggéstelenül, egy ocsmány és meg nem magyarázható kérdéssel kezdett a házigazda. Kutyák módjára tilos a szex? Nyilván magától kérdezte, és rögtön válaszolt is: igen. Aki peniglen megszegte, tíz napig vezekelt kenyéren és vizen. Vigyázat, nem pálinkán! Csakhogy már a tizedik században eltűnt a negyven napos pünkösdi megtartóztatási időszak, s eltörölték a szerdai, pénteki, szombati nap tilalmát is. S mint elmélkedett Sienai Szent Benjámin a 15. században? Ezer házaspár közül, úgy vélem, kilencszázkilencvenkilenc az ördögé, mondta, s ez, mint látjuk, csak a házastársi kapcsolatokra vonatkozott. Burchard wormsi püspök félezer évvel korábban okosabb volt: feleségeddel vagy valaki mással közösültél kutyák módjára? Itt tehát már megjelenik az a valaki más, akiért jön ama nevezetes vezeklés tíz napig kenyéren és vizen. Manapság roppant műveletlenek az emberek, furamód nem a szexualitás kultúrtörténete érdekli őket, hanem a közönséges kamatyolás. Semmi bajom ezzel az egésszel, de így, ó, kihal az emberiség. Ha már itt van, kedves uram, fordult monológja végén hirtelen a vendéghez, megkínálhatom egy sörrel, mondjuk egy Lobkowitzcal.
Ezek után nem titok, hogy ki nyitotta ki az ajtót. A mérnök Lobkowitzot ivott akkor is, amikor teljes valóságában megjelent asztalánál az ördög.