Gyimesi naplójegyzetek 1916-ból /3.

December 2.
Sorsom óvatosan haladt előre. Körülbelül a front és az ezred közötti távolság közepe táján egy üres házba, egy volt csendőrségi épületbe helyezték el kötözőhelyemet ahonnan Hidegség vidékére nyílt kilátás. Ahogy a századok elhelyezkedtek, a sok átvirrasztott éjszaka miatt én is álomba merültem. Két órai alvás után felébredtem egy olyan állapotban, amelyet sokan átéltek anélkül, hogy számot adtak volna róla. Körülbelül három percig úgy éreztem, hogy egy szokatlan üres térben vagyok, aztán mintha baloldalam nagy erővel szívott volna egy láthatatlan fluidomot, amellyé minden lehetséges képek, gondolatok, szavak, ismeretük és ismeretlenek együtt áramlottak belém. Hirtelen megteltem, mint egy léggömb és rendesen magamhoz tértem.
Estig havazott, most fagyos és tiszta a levegő. Az oroszok is csöndesek az állásaikban. A hegycsúcsot megőrizték, a baloldali hegyoldalt feladták. A mi vonalaink sűrűn húzódnak Hosszúhavas előtt, lent a völgyben. A mi oldalunkon sok tüzérségi üteget vonultatnak fel.

December 3.
Mialatt odafent már a csúcsért harcolnak, én is – amilyen jól csak lehetett – elhelyezkedtem a hegyoldalon. A főút közelében egy porosz egészségügyi század van, amely a sebesülteket majdnem mind kifogja és továbbszállítja. így nekem meglehetősen sok szabadidőm van, foglalkozhatom magammal, levelet írok és néha beleolvasok Glavina levelébe |… |
A kötözőhely ablakából messzire lelátok a fagytól és hótól csillogó völgybe, ahol a gazdaságok egymástól szétszórva fekszenek, akárcsak a lárvák a káposztaleveleken. A kék házat is lehet látni, azt, amelyben a pompás lenszőttesek vannak. Közben az történt, hogy távbeszélőinket helyezték oda. Okos, megfontolt emberek, akikben még él az otthoni becsület jó szelleme. Esténként lemegyek hozzájuk a posta után érdeklődni, és azért, hogy meggyőződjem arról, hogy minden úgy van-e, ahogyan azt otthagytam. Aztán visszatérek, feljövök ide. Persze, jól tudom, hogy általában gondolkodva nem sokat számít, ha ezer meg ezer tönkrement lakásból egyetlen egy megmarad. De ilyen az otthon szelleme, szüksége van egy félig álmodott mentsvárra, amelyben úgy érzi az ember, hogy most éppen ez az ő otthona, és ami itt van, az az ő holmija, zsákmánya és amelyre éppen ezért kell vigyáznia. Vajon ő maga tudja-e, hogy kinek őrködik? Talán egy olyannak, aki már a bölcsőjében van, egy olyannak, aki az iszonyúan dühös ordításokat dalokra és himnuszokra fogja felváltani… Ma hideg van. A nap alacsonyan
jár és fehéren süt, a levegő szikrázik a lebegő kristályoktól, a fákon csillognak a zúzmarák, mint mágnesen az acélszilánkok.

December 4.
„Építsünk sírhalmot Kis-havas hegyén, a halottak emlékművét ezen a zúzmarás, kősziklás, borókás hegyen.”
Váratlanul egy szakasz német és orosz sebesült érkezett. Mihályszállásról az oroszokat ki kellett volna verni, de a 7. század a ködben eltévedt, egy órás késéssel érkezett meg és ezért a támadás csak részben sikerült. A hegytető továbbra is az ellenség kezében maradt. Az orosz sebesültek egytől-egyig fiatal, erős emberek, szőkék, kékszeműek és a maguk módján sajátságosan gyermekdedek. Bizalmasan, mindig fenntartás nélkül beszélgetnek velünk, mintha régi ismerősök lennénk, és azt gondolják, hogy értjük is őket. Sebeiket hangos siránkozásokkal mutogatják egymásnak és amíg a mieink kínjukban összeszorítják fogaikat, addig ők fájdalmaikban hangosan jajgatnak. Egyébként csupán egy volt közülük, akinek súlyosabb sérülése volt. A nap folyamán létrás szekerekkel tartottuk a kapcsolatot a tábori kórházzal, ez elég biztonságos és gyors volt, úgyhogy kötözőhelyeink ki is üresedtek. A támadás holnap megismétlődik. Ütegeink számára mind több és több tüzelőállást építünk ki.
Három óra már elmúlt, amikor Rehm altiszt Kristl gyalogossal megjelent. Kristl a harcokban rendkívüli bátorságról tett tanúbizonyságot, de utána az öntudatát hirtelen elveszítette. Voltak, akik feltételezték, hogy csupán teszi magát, így akarván a harctéri szolgálattól megszabadulni. De az ember nem kell orvos legyen ahhoz, hogy az elmezavart meg tudja állapítani. Szögletes, sápadt arca a határtalan rettegéstől eltorzult, néha az altiszt segítsége nélkül, máskor egészen belekapaszkodva akar jönni. Szólításomra álmos mosolygással vigyázzba vágja magát, de azonnal felháborodott lesz, hirtelen térdre esik és összekulcsolt kezekkel könyörög, hogy ne küldjem az oroszokhoz, ő már eléggé szerencsétlen. Aztán felráncigálja zubbonyát és ingét, előveszi a mellén lévő pénzes zacskóját, elővesz belőle három aranypénzt, amelyeket nekem akar adni, ha nem zavarom át az ellenséghez. Igen-igen iszonyúan megsebesítették, valaki beleszúrt a baloldalába, most is vérzik. Aztán még fennebb húzza az ingét és egy állítólagos sebét mutatja. Azt mondja, apjának még sok aranypénze van otthon, a kertben egy fa alá ásták el, ő maga is segített ebben, amit sajnos, rosszul csinált, nem nyúlt hozzájuk, és az apja az aranyakat elhordta a nemzeti bankba. Így aztán minden másként alakult, nekünk pedig előnyös békénk lett. Kifeszített kezén kitartóan tartja a három húszmárkás érmét úgy, hogy láthatom, miként csillognak. Hirtelen felélénkül, előveszi óráját, de anélkül, hogy rátekintene, az arany pénzeivel együtt le is teszi és azt mondja, hogy ez az utolsó perce, őrségbe kell álljon, el akar indulni és amikor lefogjuk, valósággal őrjöngeni kezd.
Állapota zavarba hozott. Sem kocsink, sem kíséretünk nem áll rendelkezésünkre és azt sem akarom, hogy akár a legjobb legényemre is bízzam a betegemet. Holmijaim között keresgélve végül is találtam egy pár fiola scopolamint. A befecskendezés ellen Kristl azonnal védekezni kezdett, de a különben már rég tartogatott oldat pillanatok alatt hatott. Tizenkét órán belül nem fog felébredni. Talán ez elég lesz ahhoz, hogy megsérült beteg elmeállapota helyrejöjjön.
Mivel még csak könnyebb sebesültek jöttek, étkezés után lementem a patakhoz. A jég több helyen is különböző formákat vett fel: fehér tűket, halcsontokat, leveleket, rendkívül apró gótikus díszeket. Néhol még csak formálódóban voltak, máshol pedig már készen helyezkedtek el a kövek között. A magasban, a tiszta égbolton felhők tűntek elő és lassan rózsaszínű szárnyacskákhoz hasonló alakzatot vettek fel, és ha ezeket nézem, olyanok, mintha apró jégkristályokból állnának.

(Befejezése következik)