Gyimesi naplójegyzetek 1916-ból /4.

December 5.
Délelőtt az utászoknál az erdőben töltöttem az időmet. A sebesülendők számára ki kellett tisztítsanak egy benőtt utat, amelyet majdnem felvett az erdő. Hosszú-havas felől elkezdődtek a lövések, süketítően bőgnek, visszhangzanak. Amikor visszatértem, hallottam, hogy az oroszok arcvonalunktól balra ismét áttörték az osztrák vonalat, és ezért a mi állásaink védtelenné és értéktelenné váltak. A hegytetőn még csendesség van. Egy küldönc parancsot hozott a menetkészültségre, a sebesülteket és betegeket késedelem nélkül Palánkára kell szállítani. Mit fogok most Kristllel csinálni? Még mindig alszik. Valaki mondja is, hogy ezt most lehetetlen elküldeni, ezt nem lehet megtenni. A harci zaj közeledik. Rehm állandóan figyel engemet és kitalálja, hogy mi aggaszt. Végül is megsokallja a hallgatást és azt mondja: a Somme-nál néha rosszabbul nézett ki a helyzetünk, de a front mindig visszaállott. Lent a faluban van két tartalék századunk, amelyek még nem vettek részt a harcban, mi nem veszíthetünk. Megengedem neki, hogy teát főzzön és ismét betűzni kezdem Glavina levelét. [… ]
Három óra. A lövések erősödtek, de mintha az oroszok tüze most nem volna olyan kemény. Visszamegyek Kristlhez, szólítom, a vállait megrázom. Hasztalan. Mélyen alszik…
Fél négy. A harci zaj mind erősebb és hangosabb lesz. Amikor kinézek az ablakon, a napfénytől valósággal vakít a hó és a terep néhány dombján a hó fénye olyan erős, mintha már nem is fehér, hanem valami zöldes fényt látna az ember. Egy készültségben lévő szakaszunk előrement a vonalba. Most az ellenség észreveheti. A lövedékek meg-megcsillanó sisakjaik felett robbannak. Egy új típusú srapnel, amely kétszínű füstöt bocsát ki, olyan, mintha egy láthatatlan tojásból fekete és vörös szárnyú madarak kelnének ki. Katonáink gyorsan haladnak előre, mintha szaladnának. Hirtelen a falu szélén feltűnik egy alig álcázott porosz ágyú és megállás nélkül kezd lőni, egymás után adja le sortüzeit. A légnyomás kötóző szobánk ablakát betörte.
Fél öt. Gyors léptekkel jön az őrnagy és segédtisztje. Utánuk megsebesült németek és oroszok. Az egyik orosz, világos karvalyszemű, halványzöldes barna arcú, nincs megsebesülve. Ki kell őt hallgatni, de itt senki sincs, aki tudna oroszul. A közelben lévő bajtársainktól hívunk egy bosnyákot, egy lengyelt és egy ukránt, akik bizonyára megértik az oroszt, de nem tudnak németül. Négy nyelven folynak oda-vissza a kérdések és feleletek. A fiatal fiút szigorúan vallatják az ezrede állásairól, katonai erejéről, de gyerekesen együgyűvé teszi magát és a legérthetetlenebb válaszokat adja. Az őrnagyunk két napi éhségzárkával fenyegeti meg, ha nem felel rendesen, értelmesen. Összerezzen, mintha ostorcsapás érte volna és többé egy szót sem szól. Derék legény – mormolja az idős ember és több kérdést nem tesz fel. Az orosz felélénkül, hirtelen keresgélni kezd a zsebeiben, csóválgatja fejét és rekedtes hangján valamit ukránul mond. A helyzet feszült lesz, várjuk, hogy beszélni kezd, a segédtiszt is izgatottan forgatja, készíti ceruzáját. De a tolmácsok egymásután felkacagnak és mondják, hogy a fogoly a harcban elveszítette dohányát és állhatatosan egy pár cigarettát kér. A bosnyáktól megkapja, amit óhajtott, meggyújtja a cigarettáját és mivel már senki sem törődik vele, a közelében lévő székre leül, fejét és karját leereszti. A cigaretta kezéből kihull, horkol.
Jön a futár. A támadást visszaverték. Az ellenség ismét elveszítette azt a területet, amelyet korábban elfoglalt. A harc színhelyét elhagyták. A völgy felett egy sereg holló repül végig. A fiatal oroszt durván felébresztik az indulásra. Az őrnagy parancsot ad, hogy holnap délutánig továbbra is a Hosszú-havason kell maradnom.
Már egészen besötétedett, amikor a mellettem lévő szobába Kristlhez benézek. Felkelt.
– Oroszok vannak itt?
– Igen, foglyok. De már elvitték őket.
– Értem, foglyok, ismételgeti bizalmatlanul, de Bruszilov tábornok éppen most haladt el előttünk egy kivilágított kocsival?
Néhány perccel korábban egy kis magyar szánocska haladt el ablakunk alatt, két apró égő fáklyával. Ez lehetett a kivilágított kocsi. Mindezt alaposan elmagyaráztam neki és úgy tűnt, hogy felvilágosításomat el is fogadta. Ugyancsak tudtára adtam, hogy holnap Palánkára kell mennie, ahonnan hazautazhat. De az örömnek semmi jelét sem adta, azt mondta, hogy ott idegen emberek vannak.
Végül nagyon határozottan adtam tudtára, hogy most aludnia kell, mert amikor holnap erőteljesen rálehelek, hogy felébredjen, félelem nélkül ki kell mennie, teát kell innia és fehér kenyeret ennie marmaládéval, nyugodt és jó hangulatban kell legyen. Megpróbálta vigyázzba vágni magát és „igenis, doktor”-t válaszolni. Csak néhányszor meg kellett arcát simogatnom és már aludt is. […]

December 6., délidőben
Az ütközet hajnalban kezdődött és úgy oldódott meg, mint egy egyenlet, kilenc órakor már nincsenek oroszok Mihályszálláson, visszaverték Monté Ardelle-re [Erdőelű-hegy, 1588 m – A. I.] A parancsot teljesítettük, már kilenc óra előtt megjöttek a magyar tisztek, hogy állásainkkal megismerkedjenek és azokat holnap zászlóaljukkal átvegyék.
Kristl – amikor ráleheltem – tizenegy órakor azonnal felkelt és mohó étvággyal evett. De amikor azt mondtam neki, hogy holnap egy orvosi bizonyítvánnyal ellátva Palánkára kell mennie, hogy onnan hazatérhessen Bayerbe, arca merev grimaszba torzult, aztán csak összeszedte magát és szép szavakkal arra kért, hogy itt maradhasson. Majdnem azt kellett higgyem, hogy az otthon emléke elhomályosodott benne. Minden változtatástól megijedt és úgy csüngött tekintetünkön, mintha az jelentené számára az egész világot De mit tehetnék itt egy ilyen beteg természettel, itt, ahol a lég tele van bűzzel és füsttel? És mit szólna mindehhez az őrnagy és Leverenz? Kaab gyorsan megjegyzi, nyugodjunk csak meg, mert ha Kristl valamit is ért a betegápoláshoz, akkor néhány napot segíthet és maradhat. „Ki vagyok képezve beteghordozónak – tört ki lelkesen Kristl -, nagyon jól tudok kötözni, kar- és lábsíneket is tudok csinálni.” Megígértem, hogy a dolgon gondolkodni fogok és megbeszélem az ezred- és századparancsnokkal. A továbbiakban ki van írva betegnek, megfigyelés alatt áll, naponta kétszer kell nálam jelentkeznie. Raabbal jár együtt, üvegeket, különböző eszközöket mosogat el, gézkötéseket teker fel, megkísérli magát hasznossá tenni.

Este. Délután kopogtatás nélkül egy fiatalember lépett be, magyar népviseletben és mindenfelé barátságosan mosolyogva anélkül, hogy színes, zsinórokkal körültekert barna nemezkalapját levenné, körbejár, egy szót sem szól, nézi a falakat, tekintetével végigsimogatja a szekrényt, képet, tükröt, az ablakot, aztán mély benyomást keltő kifejezéssel néz minket és úgy tűnik, mintha végtelen sok mondanivalója lenne. Az őrnagy dühös lesz. hogy zavarják, hirtelen felugrik és rászól, hogy távozzon innen. A fiú anélkül, hogy csodálkozna vagy bosszankodna, közelebb megy, felhúzza ruhájának ujját és némán egy hosszú, mély és még mindig nagyon vörös forradásos sebet mutat nekünk. És amíg az őrnagy tovább pörlekedik, elindul, az ajtóból még egyszer mosolyogva visszatekintve kimegy. Alighogy kilépett, mintha a főnökünk megbánta volna dühkitörését. Az. enyhülést gyorsan kihasználva előadtam neki az én problémámat, mondván, hogy Kristl már nem alkalmas gyalogosnak, haza kell küldeni, vagy megpróbálni valami más beosztásban használni. „Mire lehetne felhasználni? – Betegszállításra. – Van erre kiképzése? – Igen!”
Az áthelyezés jóváhagyódik, Leverenzzel telefonon azonnal rendezik, aki jókedvében van és mondja, hogy Kristlnek karácsonyi szabadságot szándékszik adni és számára a vaskereszt is folyamatban van.

Bálványospatak, 1916. december 7.
Amikor tizenkettőkor minket felváltottak, tábort bontottunk, hogy a Tatros irányában lefelé a Bálványos völgyébe meneteljünk, Gyimesbükk közelébe. A századok a hegyi utakon vonultak. Mi hárman: az. őrnagy, a szárnysegédje és én hosszan mellettük lovagoltunk, néha a befagyott Hidegségen. Egy összetört jégtömb vakító-csillogó fényétől a három ló hirtelen megriadt es megugrották magukat, hogy az árokból kijussanak, de aztán lecsendesedtek.
Különösebben lovainkat nem kímélve erős trappban, néha galoppban lovagoltunk. Ha lassan mentünk a jégen, a lovak nem érezték biztonságban magukat, de élvezték, ha patkóikat teljes erővel csattogtathatják és gyorsan haladunk. Egy sebesült katonáhhoz értünk, akinek kötése feloldódott és vérzett, megállottam nála, majd egyedül lovagoltam tovább. A felhőfoszlányok felemelkedtek az ég felé, hószag érződött. Már kezdtek látszani a gyimesbükki házak, amikor a patak másik oldalán egy sor megrakott parasztszekeret pillantottam meg, amint velem szembe jöttek. Az első fogat ismerősnek tűnt, engedtem lovamat odamenni és tényleg, felismertem a szép, ezüstszürke szarvú ökröket, mellettük a délceg tartású nővel, aki most több család élén tűnt fel. Utolsónak menekült el, most elsőnek tért vissza. A kisgyermek pokrócba csavarva, bőrökkel letakarva a szekéren aludt, a leányka vigyázott reá és az öregember jégcsapos szakállával vonszolta magát utánuk. A parton, egészen közel a patakhoz ment a gyermek, vastag kesztyűje volt, hóna alatt a képet vitte, amelynek összetört üvege alatt ezüst háttérben, piros ruhában áldást osztó gyermekjézus volt látható. Odakiáltottam egy magyar köszöntéssel. Isten hozta – felelt tiszta hangon az anya és közelebb jött, hogy valamit kérdezzen. Kénytelen voltam minden külső és belső hallásomat összeszedni, hogy megérthessem. Először is azt kérdezte, hogy Hosszúhavason házak mentek-e tönkre? Feltűnően örvendett, amikor azt feleltem, hogy nem. Aztán azt kérdezte, hogy kik ellen harcoltunk? Amikor azt mondtam, „oroszok”, kacagott és úgy vélekedett, hogy akkor ők nem is kellett volna elmeneküljenek, az oroszok nem bántották a falusi embereket és a nők iránt is nagyobb tisztelettel voltak, mint a románok. Amikor tovább akartam lovagolni, a kocsiból kivett egy kis zacskót és egy marék szárított körtét adott. Nekem semmim se volt egyebem, amivel nemes gesztusát viszonozzam, csak egy friss komisz-kenyerem. De gondoltam, éppen ezzel fogom őket megörvendeztetni, hiszen láttam, hogy mindenikük milyen sápadt és erőtlen, biztos, hogy kiéhezettek. Kiáltották a gyermeket, aki óvatosan egy kőre helyezte a gyermekjézus képét és boldogan szaladt, hogy
megkapja részét. Egy kisebb patak völgyében vár reám Rehm. Még egyszer körülnéztem, a karaván épp áthaladt Hidegségpatakán, az esti napfényben fényesen csillogott a kép ezüst háttere. Fél ötkor elértük szállásainkat. Ez ismét egy parasztház, alacsony falakkal, szőttesekkel borítva. Tizenegy kilométerre vagyunk a front mögött, a lakosok épp úgy dolgoznak, mint békeidőben.

[Forrás: Antal Imre: Történelmi események Gyimes vidékén a régmúlttól napjainkig. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2005.]