A napokban – még a hét elején – 74 éves korában elhunyt Dehel Gábor (1940-2014): a színész, a rendező és az író. Irodalmi munkássága torzóban, kiteljesületlen maradt (két regényéről tudunk: Kulisszatitok, 1976 és Öngól, 1980), mert élete nagy részét mégis csak a színpadnak szentelte. Játszott drámai szerepekben és rendezett operát, az utóbbi időben pedig néhány felejthetetlen színészkollégájának portréját is megrajzolta a korban oly divatos „beszélgetőkönyv” formájában. Ő aztán igazán tehette: mind Bisztrai Mária, Petru Groza színész-lánya, az író egykori „főnöke”, mind Márton Melinda szívesen és nyílt szívvel vallottak előtte – mintha maguknak…

A Bisztrai Mária-féle beszélgetőkönyv például azért olyan hatásos, mert hagyja a művésztársat beszélni, s a lejegyzett vallomásokban épp úgy benne van a mesélő, mint az is, aki a kérdéseket föltette, a mikrofoönt kezelte. Épp úgy megvan a szövegben a tisztelet az idős, más időket-harcokat is megélt pályatárs iránt, mint a kíváncsi megértés és a számonkérés is. Nemzedékek beszélgetése ez a könyv – emlékeztetőül arra, hogy a kérdező is kerül egyszer a mindent elmondani, megvallani kényszerülők helyzetébe, amikor ajtaján csak egy ritka beszélgetőtárs vagy talán valaki más (?) kopogtat…

Végső búcsúként idézzük fel a könyv bevezető passzusaival, miként látta a pályája horizontját pásztázó Dehel Gábor vendéglátóját, az élettől búcsúzkodni kész Bisztrai Máriát…

*

Színházunktól negyedóra séta az egykori Párizs, majd Paris, majd Pap, majd Sincai, majd ismét Paris utca. Emberöltõ alatt többször változtak a határok, utca nevek, sorsok… Egyre kevesebb a Tanú. Idõutazásra készülök. Emlékcserép-töredékeket keresek. Apró, de fontos részei lehetnek a „nagy egésznek”. Olyan korban éltünk mikor a történelem hamisítása a történelem születésének pillanataiban kezdõdött. Ami nincs megírva – talán meg sem történt- mondják. Amit megírtak – gyakran az sem…
Már látom Bisztrai Mária – „ Groza Péter román miniszterelnök és Kabdebó Duci színésznõ lánya az erdélyi színjátszás jelentõs személyisége”–otthonát. Jómódú polgárok építettek hasonlókat a harmincas években. Nem villa, de majdnem. Karbantartása példás. Oldalfalán dús, zöld repkény kapaszkodik makacsul. Combvastagságú indák! Utcai frontján szobából kialakított, bér beadható üzlethelyiség. Több szoba, egy nyugdíj… A kárpitos mûhely közelsége a biztonság illúzióját is keltheti. Bisztrai Mária férje Horváth Béla a „ragyogó tehetségû színész és rendezõ” már több évtizede halott. A kapu zöld vaslemez, fölötte a benzingõzös úttestre kandikálnak a gyümölcsfák.
A csengõt pontosan háromszor, pontosan tizenegykor nyomom meg. Csend. Nyílik a mûhely ajtaja. Kerekes mester – zömök, vállas,mosolygós – nevemen szólít. Míg nyitja a kaput: „Sokat jártunk színházba, öt személynek volt bérlete a családban, vagyis mindenkinek. Ma már bérletek sincsenek. Színház sincs. Nekünk.” Elõttem lép be, mert Dorka kutya, a német juhász, nagyon igyekszik minél félelmetesebbnek tûnni. Sikerül is. Kiharapna belõlem egy adagot.A mester duruzsol valamit, Dorka nyüszít,lágyéktól-talpig körbeszimatol – végre propellerez néhányat farkával. Már nem úgy néz rám, mint a második fogásra. Lépcsõ, nyitott ajtó, csikicsuki vasrács… Mária az ajtókeretben áll. Ellenfényben. Magasnak, karcsúnak látom a sziluettet…
Megöleljük egymást. Elszorul a torkom. Törékeny, vékonyka. Nyolcvanhat év… Már látom arcát is: sminkje, frizurája kifogástalan, kezei ápoltak… Még mindig, mint már évtizedekkel korábban, édesanyám kezeit juttatják eszembe… Elindul. Lassan, óvatosan… Karomat nyújtom kapaszkodónak… Csak színésznõ képes olyan kacskaringós gesztust összehozni: megköszöni, de elutasítja, önérzetet is jelez, egy kis keserûséggel keverve…
Szobanagyságú étkezõ. A kávéfõzõ szortyog. Az asztalon csészék, cukortartó, szaharin, poharak, vizespohár, ásványvíz, két hamutartó, jegyzetlapok, füzetek és ódonnak tûnõ titokzatos tárgyak.
Mária lépked tovább, kitartóan, határozottan széke irányába:Itt minden kéznél van – mondja közben –. A szobába be kellene hordanom, aztán vissza… Cigarettázni is tudunk… Menj be a szobákba, nézz szét, nem kísérlek, látod, a járás kissé nehezemre esik… Rég nem jártál erre…

Átmegyek a szobákba. Századeleji hangulatot idézõ bútorok. Semmi változás… Horváth Béláról készült fényképek fogadnak: az egyik komoly, a másik már mosolygós.– Szervusz, Béla mester – mondom –, bizony, régen jártam erre… Nézzük egymást. Aztán már nem mondok semmit. Az elõszobában még álldogálok kicsit… Már úgy megyek vissza az étkezõbe, mintha nem történt volna semmi.
Látogatót nagyon ritkán fogadok, pedig jelentkeznek – mondja Mária. Leül, kihúzza magát. Stuart Mária alakítására emlékeztet. Kiválaszt egy cigarettát. Nem próbálok tüzet adni, sejtem, egyedül akarja elvégezni a szertartást, rámutat a kávéfõzõre, az italra, kifújja az elsõ füstöt… – Szolgáld ki magad, kávét én is kérek…
Hangja, beszédének ritmusa, tempója semmit sem változott, bármikor verset mondhatna, szerepet játszhatna… De a járás… – A múltkor svájci ismerõseim látogattak meg. Apám nagyon szerette azt a családot: amikor anyámtól elfordult saját családja, mert leányanyaként hozott a világra, akkor õk elfogadták a helyzetet. Gyönyörû birtokuk volt Déván. Gyöngyi, a barátnõm itt él Kolozsváron, a lánya Svájcban, de minden évben hazajönnek a férjével, két gyermekükkel valamilyen nemesi találkozóra és meglátogatnak. De jelentkeznek egykori nézõk is, Svédországból, Kanadából… Nem rég egy izraeli házaspár hívott fel délelõtt, hogy délután benéznének, mert utaznak tovább. õszintén megmondtam, hogy olyan hamar nem tudok felkészülni. Megértették. Pedig szeretek háziasszonykodni. Nem is tudom, hogyan találnak rám a telefonkönyvben Horváth Mária néven…

Horváth?!…

Igen. Nem tudtad?! A hivatalalos nevem Horváth Mária. Mikor férjhez mentem Bélához, felvettem a nevét is.

A közönség Bisztrai Mária néven ismer… De leánykori neved Kabdebó – ez édesanyád neve, aki híres örmény családból származott, és Kabdebó Duci néven, saját nevén, volt ismert és nagyon népszerû primadonnája Janovics Jenõ színházának a múlt század húszas éveiben… Ez eddig már három név. Létezik a negyedik is! A lexikonban láttam: „…. kolozsváriszínésznõ, színházigazgató, Groza Péter lánya…” Néha Groza Mária néven is emlegettek, emlegetnek. Próbáljunk meg rendet teremteni ebben a névzuhatagban. Szédülök…

Fogsz még jobban is. Nagyon figyelj. Nagyapám, Baracházi Talpasi Kabdebó Gergely, Temes megye fõispánja volt. Nagyanyám elvált tõle, az okokat nem részletezem, és férjhez ment Dévára Kézdiszentléleki Kovács Lajos földbirtokoshoz, és vitte leányát is új házasságába, aki édesanyám volt, vagyis – Kabdebó. Innen a leánykori nevem. Most kezd bonyolódni a helyzet... (Dehel Gábor: Bisztrai Mária beszélgetőkönyv. Prospero Könyvek. Bevezető: Kötő József)

*

És Bisztrai Mária mesél, mesél, akár másfélszáz oldalon át, és Dehel Gábor pontosn tudja, hogy mi az, amit muszáj lejegyeznie, amit ha törik, ha szakad, az ő hiteles szavaival kell visszaadnia, s talán már tudatában van akkor, hogy e vallomászuhataggal őt is meglegyintette az égi színpad zsinórpadlásának huzata…

Cseke Gábor

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ