Szombath Zoltán nem azok közül való volt, akiknek jó, ha úgy esik, ahogy suppan. Maros székről, a Vácmány alól, ahol az arra járók nagy bosszúságára, mint egy ágaskodó óriáskígyó szinte összetekeredik az út, ment Nagyenyedre, hogy a nagyságos erdélyi fejedelem alapította, híres kollégiumban képesítést szerezzen. Ott jóvágású fiatalemberré cseperedett, s a városban, melynek a legkisebb utcája is maga az igazi történelem, már a képesítő előtt, a rossznyelvek mind péstergették: azt a barna tekintetű tanítójelöltet, akinek meleg bariton hangjára pirongva visszafordulnak a korzón nemcsak a kinyílt szemű, tüzes menyecskék, de a kényeskedő kisasszonyok is, kár lenne, ha valahol egy székely székben elnyelné a sár.
Hanem az enyedi diákok közül, akikkel hosszú éveken át az édes anyanyelvvel együtt ízlelgették az áldásos Berde Mózsa-féle Cipó Alapítvány életet ígérő kenyerét, nem volt még egyetlen egy se, aki azt a halk szavú, de határozott fiatal fiút attól a barátságos, mély, fekete sártól, amelybe a Székelyföldön az utcákon a kövek annak idején szekérszámra nyuvadoztak el, féltette volna. S mi több: még a rövid életű magyarvilágban meggyőződhettek Kalondán is; ahová aztán címzetes népiskolai tanítónak a guvadt dióval dobálózó őszelőn valóban megérkezett, hogy Szombath Zoltánt nem kell félteni; az ő kendere – ahogy mondani szokták arrafelé is – nem vesz a tóba. Miért is veszett volna? Határozott ember volt s pedáns, mint egy katonatiszt. Nem várta el ő, hogy a munkahelyi jelentkezésekor őt, az iskolája utáni tartalékos hadnagyot, Balambér márványpalotájának félelmetes őre mindenki nagy csodálatára lángkarddal üdvözölje, mint történt éppen azon a vidéken Árpád bejövetelekor, inkább, amint meggyőződött, hogy ahol ő megjelenik a faluban, jöttére a kedves fecskepárok is a pletykáló sürgönydrótokon hirtelen elnémulnak: szétnézett az állandóan szöszmötölő, veres fazekairól ismert, nagy településen a hajadonok közt nyitott szemmel figyelmesen, s avval az időt nem is húzta; mielőtt a hosszú téli esti fonókban a falu szájára került volna, megházasodott.
– Lám, a tanító úr nem bolondul el! – maradt a csepűrágóknak; s pusmogták is azok, még a fogatlan vénasszonyok is – igaz, csak a mély tekintetű Szombath Zoltán tanító úr háta mögött.
Felesleges volt pusmogniuk. Mert ha már az elején nem tudta volna a tanító úr, hogy Annuska kisasszony, az edénygyáros lánya, nagy kincs; hamarosan rájön; s még tüntetőbb udvariassággal vezetgette volna nap mint nap kézen fogva gyönyörű, ifjú hitvesét titkárnőként az iskola felé. Bizony, mert van úgy, hogy a gyászos idő sötét szárnyakon az otthonra is rátalál, és így a Kis-Küküllő menti fehér Sóhegyekre is az égetőkatlanok kormos füstje mellett véres könnyet is kezdett szitálni a bágyadozó, vörös Hold. Így lehetett hős frontharcos helyett a családos Szombath Zoltán tartalékos hadnagy is századparancsnok annál a székely határőr zászlóaljnál, amelyet ugyan nem vezényeltek a Donhoz, de a rossz emlékű gyímes-szorosi bevetés után visszavonulás közben, mint egy megdobált varjúsereg, szétrebbent.
– Emberek, ha holnap szerencsésen megvirradunk, indulás tovább! – adta ki parancsba a már a mozgósítás után az ezredében főhadnaggyá előléptetett tanító, miközben átnézett a katonái feje felett, mint egy űzött vad, amely azt kémleli, hogy merre menekülhetne, ahol aztán meghúzhatná magát.
Egy tisztnek parancsot kiadni könnyű. De Szombath Zoltán, akiért talán már rég nem lelkesedtek a nagyenyedi cukorbabák sem, a falujában mégis csak tanító s nem katonatiszt volt. Parancskiadáskor, bár előírásosan, vigyázzállásban szépen a megtermett alakját katonásan kihúzta, de nem volt ereje az emberei szemébe nézni. Az egyiket, a vidék legismertebb kőművesét, amely épp a legközelebb állt hozzá, jól tudta, három gyermekkel várja otthon az asszony. Aztán a szemükkel láthatták mind, hogy mi történt a Szorosban. Az első vonaluk, mielőtt komolyabb ellenállást tanúsíthatott volna, teljesen megsemmisült a kegyetlen orosz támadást előkészítő, félelmetes ágyú, akna- és géppuskatűzben. Csak az Isten őrizte meg attól, hogy nem küldték őket is esztelenül az irgalmatlan húsdarálóba.
– De Szászrégennél az vár reánk is – rebesgették az aggódó törzstisztek, amint parancsba kapták, hogy a határőrök visszavonulnak.
– Tegyen most mindenki a belátása szerint… – villant meg a főhadnagy úr fejében, hogy a századdal a falujukhoz értek, s a menekülő tekintete a lusta toronyórájukon, amelyen egykedvűen, mint a szép béke időkben, rátartian hintázott az idő, megakadt. – Sándor bátyám – tette a mindig mellette álló férfiú vállára a kezét -, árvából nekünk ebben a szent órában van-e már elég? – kérdezte…
Igen. Mindenre pontosan emlékezett a tanító úr. Akkor is, amikor a díszesen hímzett lőszeres zsákokat a szigoráncián egy szűkszavú tiszt morcosan az orra alá nyomta:
– Ezeket Annuska nagyság hímezte-e? – mordult rá fanyar képpel.
Mintha akkor látná Szombath Zoltán életében először, csak bámult tehetetlenül a cifra zsákokra. Nem állíthatta, hogy nincsen semmi köze hozzuk. A vallató már tudta másoktól, hogy a gyakori vadászathoz a tanító úréknak onnan volt puskaporuk…
– Hiszek egy Istenben… – olvashatta néma kényszerrel, hang nélkül a csillogó, aranyozott írást, s aztán hiába hunyta be a szemét Szombath Zoltán, hogy legalább ne lássa: a szövegét tudta kívülről is; nem tudott szabadulni a lőszeres zsákok látványától, úgy mint, ahogy akkor sem, amikor annak idején el kellett volna tüntetnie őket.
Nem volt ő különben isten kegyelméből való soha. A vallatójában sem akart szánalmat kelteni. Pedig félt. Mint akkor is, amikor a továbbvonulás helyett a lőszerzsákokat a tanyán egy osztályterem padlózata alá elrejtette. Amikor pedig a vallató tiszt maró gúnnyal egy kis idő után a fülébe sziszegte, hogy ami őt illeti: ő nem hisz Istenben, a tanító úr hazájának feltámadásában, sem egy örök, isteni igazságban; hanem huszonöt esztendőben, Szombath Zoltán címzetes tanító megdöbbent: tehetetlenségében a húsos ajkába harapott:
– Talán … – mondta nagyon halkan -, én … rosszul gondoltam …
– Bizonyára… – emelte fel szúrós tekintetét a teleírt lapról az államvédelmis tiszt.
Ekkor látszott rajta; volt tanító ő is. Ha szükséges, beszél oroszul. A rövid szöghaja alatt, égszínkék szemében – a kimértsége ellenére is – mintha megcsillant volna egy csepp emberi érzés. Talán ekkor maga is az orosz fogságára gondolt. Ott égő lázban feküdt egy tábori priccsen. Kiszáradt szájában a nyelve valósággal zörögött. Kegyetlenül kívánta a kovászos uborkát, amilyent az édesanyja szokott karácsony előtti disznóvágáskor az asztalra tenni.
– Orosz lágerben kovászos uborka! – nyomta volt el a láz, hogy a további szenvedés helyett elaszott testét vihessék durva pokrócba csavarva a bajtárak után a meszesgödörbe, s az ő felszabadult lelke is szállhasson az otthoni tájak felé.
Azóta se tudta, hogy lázálmában történt-e, de valaki egy nagy kovászos uborkát nyomott a kezébe, olyan hidegen, mintha a kamarából az édesanyja akkor hozta volna ki… Attól-e, de láss csodát: az orosz fogolytáborok réméből, a gyilkos tifuszból, lassan felépült…
Talán, nem csak ezért; a tiszt ekkor egy újabb ívlapot vett elő az íróasztal fiókjából. Két ujját megnyálazva ellenőrizte, hogy nem-e kettő, s fegyelmezett, iskolázott írással, körmönfont fordulatokkal ecsetelni kezdte, hogy Szombath Zoltán volt kalondai igazgató-tanító, aki főhadnagyi rangban szolgált egy határőr ezrednél, amely a visszavonuláskor, amint a szülőfalun vonultak át, szétrebbent, mint az életen a majorság, ha gyilkos karmokkal héja csap le rájuk, szenvedélyes vadász. Lehet, hogy latolgatta magában a kivizsgáló sokáig, de végül csak oda írta indoklásnak azt is, hogy a tárgyaláson figyelembe vehessék: a vádlott félt.
– Mégse kellett volna… – vívódott Szombath Zoltán tehetetlenül egy karosszéken ülve. Tán megérezte, hogy a vallatója a vádiratban a vadászatról is említést tesz, azzal, hogy az egész vidéken gyakori a vadkár: akkor még egy medve nem ért többet, mint egy egész magyar falu; és ő, a vádlott, félelmében cselekedett…
– Bizony – adott ebben igazat a vallató tisztnek a pillanatnyi csendben -, akinek van mit féltenie, félelemből van… Még a hatalom is…
Ekkor mintha megnyugodott volna Szombath Zoltán, akit huszonöt virágvasárnappal fenyegettek, és a székén ültében megmozdult; újra a helyét kereste a világban…
– Ha valami csoda folytán a front megfordul, mindannyijukat könyörtelenül kivégeznek… Engem – tette hozza gondolatban -, még a fán is felül húznak. Itt most – vette meg a hátát a karosszéken s két erős, férfias tenyerét az ölében összefogta -, ha tíz esztendőkkel ijesztgetnek is: Isten segedelmével ledolgozom… – Ledolgozom? – nyelt volna egy nagyot, de a keserű galuska a torkán akadt, s mint oly sokszor, ha a maga csendességében is a csupa szív tizedesére gondolt, könny csillant meg a szemében. Ravasz tizedest szíve alatt az ötödik gyermekkel hiába marasztalta az asszony: ment az a visszavonulókkal mind a tíz emberével, hogy Régen alatt is legyen székely férfiú, akiket – mondták aztán azt is, hogy büntetésből a Don-kanyarért, miután az Árpád-vonal védelmére már senki se gondolt -, névtelenül felfalhassanak a feneketlen orosz ágyúk…

Hanem, attól függően, hogy egy világháború után melyik oldalra esett, lehet nagyhatalmú is az ember. Egy vallatótiszt például akkor áll fel, amikor a kedve tartja. Nézte Szombath Zoltán, a volt kalondai igazgató-tanító, hogy az övé, a termetes férfiú, akiről el se hinné senki, hogy amikor a lágerben az a hideg, jó ízű kovászos uborka a tifusztól megszabadította, nem volt több, mint negyvenöt kiló ( és mielőtt ő maga gondolatban a hírhedt szamosújvári börtöntől eljuthatott volna a rabok egészségét felőrlő Duna-deltáig), határozott mozdulatokkal a vallatószoba rácsozott ablakához megy. Onnan csak néz, bámul egykedvűen kifelé az ablakon; mintha tőle akarna megszabadulni minél előbb.
Hát Szombat Zoltán ült a helyén, szinte észrevehetetlenül; de még egyet-kettőt lopva moccant, mert érezte: ilyenkor a mozgás jót tesz. A szomorú helyzet ellenére arra gondolhatott: hogy az őket ölelő, ködfátyolos hegykorona mögött, ahol helyen-helyen bizony csak összeborulnak az évszázados fák; talán lábadozik az idő…
– Jóra fordul? – méregette az ablakban álló, a háború után a jobbik oldalra esett tisztet, hogy ne haljon el benne teljesen a remény… Mit tehetett volna mást egy volt, kalondai igazgató- tanító, akiért annak idején lopva rajongtak a nagyenyedi, szép lányok és a tüzes, fiatal asszonyok? Ő rejtette el vesztére egyes egyedül, segítség nélkül, a félelmetes zűrzavarban a forrongó világtól távol eső tanyán, a század gonddal, szépen kihímzett lőszeres zsákjait!
Kint, a vasrácsos ablak alatt, mintha egy egész világot figyelmeztetnének a fura keretbe állított biztonsági tiszttel, szorgos léptekkel emberek vonultak el. Ment ki-ki a maga útján. Csak a duruzsolásuk, amelynek nem lehetett értelmét venni, lopakodott be a vallatószobába…
Aztán Szombath Zoltánnak, a volt kalondai igazgató-tanítónak, aki Katona Sándor gyáros szép lányával eleinte jól járt, keserűen tudomásul kellett volt vennie, hogy a még igen csinos Katona Annának, ha a továbbiakban tisztalappal akar élni, tőle el kell válnia; pedig már nemcsak ők ketten, hanem az utcákon még szabadon jövő-menők közül is elég sokan, szinte elfelejtették; hogy volt egyszer egy második világháború.

A novella a székesfehérvári Ének a Don hőseiről című pályázat nyertes írása