Egy jó házból való úrilány emlékei

Derült nyugalmam fölött azonban átmenetileg beborult az ég a háború utolsó évében.
Nagyon hidegre fordult a tél, és nem volt szén; a rosszul fűtött lakásban hiába tapasztottam fagytól dagadt kezemet a fűtőtestre. Megkezdődött a korlátozások időszaka. A kenyér szürke volt vagy túl fehér. Kakaó helyett reggelente ízetlen leveseket kaptunk. Anyám tojás nélküli rántottat csinált meg margarinos süteményt, amelyben szacharin pótolta a cukrot; fagyasztott húst és lóbifszteket ettünk meg hervadt főzelékeket: csicsókát, céklát, hamis articsókát. A bortakarékosság érdekében Lili néni fügéből erjesztett italt kotyvasztott, undorító fügebort. Az étkezésekből kiveszett a régi vidámság. Éjszaka gyakran üvöltöttek a szirénák; odakint elaludtak az utcai lámpák és fények; sietős lépteket lehetett hallani es a tömbparancsnok ingerült hangját, amint kiabál: Lámpa. Kétszer vagy háromszor anyánk levitt bennün pincébe; mivel azonban apám makacsul ágyban maradt, végül ő sem mozdult. A felsőbb emeletek egyes lakói a mi előszobánkban kerestek védelmet; teleraktuk karosszékekkel, s azokban szunyókáltak. Néha az ismerősök, akiket a riadó visszatartott, szokatlan órákig elnyújtottak egy-egy bridzspartit. Élveztem ezt a rendetlenséget, az elsötétített ablakok mögött a város némaságát, majd hirtelen ébredését, ahogy lefújták a riadót. Csak az bosszantott, hogy nagyszüleim, akik Párizs déli peremén laktak, az ötödik emeleten, komolyan vették a vaklármát; lerohantak a pincébe, és másnap reggel el kellett mennünk hozzájuk, megbizonyosodni arról, nem történt-e bajuk. A „kövér Berta” első lövéseire nagypapa szentül hitte, hogy a németek mindjárt a nyakunkon vannak, s feleségét és eányát elküldte Charité-sur-Loire-ba; ő maga, ha eljön a napja, gyalog menekül Longjumeau-ba. Nagymamát annyira kimerítette férje súlyos rémülete, hogy belebetegedett. Kezelése miatt vissza kellett hozni Párizsba; mivel azonban bombázás esetén nem tudta volna odahagyni ötödikemeleti lakását, hozzánk költözött. Amikor egy ápolónő kíséretében megérkezett, kipirult arca, üres tekintete megrémített: nem tudott beszélni, és nem ismert meg. Ő foglalta el a szobámat, s mi, Louise, a húgom meg én, a szalonban tanyáztunk. Lili néni meg nagypapa is nálunk ettek. Nagypapa zengő hangon prófétált újabb szerencsétlenségeket, vagy hirtelen bejelentette, hogy a szerencse az ölébe hullott. Katasztrofális pesszimizmusának ugyanis másik oldala extravagáns derűlátás volt. Verduni bankár korában spekulációi csődbe vitték, s ez elnyelte nemcsak az ő tőkéjét, de még jó néhány emberét. Azért egy pillanatra sem rendült meg hite saját jó csillagában és jó ösztönében. Akkor egy cipőgyár igazgatója volt, mely a hadirendelések következtében elég jól ment; ez a szerény vállalkozás azonban nem elégítette ki nagy ügyek, nagy eszmék, nagy pénzek utáni étvágyát. Balszerencsére semmiféle tőke fölött nem rendelkezhetett felesége és gyermekei beleegyezése nélkül: ezért megpróbált papára támaszkodni Egy szép napon kis aranyrudat hozott, melyet az alkimista a szeme előtt készített ólomból: ez a titok mindannyiunkat milliomosokká tesz, ha hajlandók vagyunk kis előleget adni feltalálójának. Papa mosolygott, nagypapát a guta kornyékezte. mama és Lili ellene fordultak, mmdenki kiabált. Az ilyen jelenet gyakran ismétlődött. Kimerülve, mama és Louise hamar „fent voltak”; „összeszólalkoztak”, söt előfordult, hogy a mama a papával vitatkozott; szidott bennünket, húgomat meg engem, s nyaklevest adott, ha idegei úgy parancsolták. Már nem voltam ötéves. Elmúlt áz idő, amikor szüleim összeveszése megingatta az eget fölöttem – már nem tévesztettem össze a türelmetlenséget az igazságtalansággal. Mégis, ha éjszaka az üveges ajtón, mely az ebédlőt elválasztotta a szalontól, áthallatszott a harag gyűlölködő zsivaja, nehéz szívvel bújtam el takaróm alatt. Úgy gondoltam a múltra, mint az elveszett Paradicsomra. Újjászületik-e? A világ immár nem látszott biztonságosnak.
Különösen azért borult árnyékba, mert képzeletem megérlelődött. A könyveken, „kommünikéken”, ellesett beszélgetéseken át felderült előttem a háború valósága: a hideg, a sár, a félelem, a kiontott vér, a fájdalom, a haláltusa. Barátaink, rokonaink pusztultak a fronton. A túlvilág ígérete ellenére fuldokoltam a borzalomtól, ha azokra gondoltam, akik szeretik egymást, és a halál örökre elválasztja őket a földön. Néha előttünk mondották:”Szerencséjükre gyerekek! Nem érthetik . . .” Magamban tiltakoztam: „A felnőttek nem tudnak rólunk semmit!” Valami végletes keserűségben merültem el, s akkori meggyőződésem szerint senki sem ismerhetett sötétebb kétségbeesést. „Miért ez a sok szenvedés?” – faggattam magam. Grillere-en a német foglyok meg egy beteges kövérsége miatt felmentett belga menekült a konyhában ettek, a francia munkásokkal együtt: nagyon jól megértették egymást. Végül is a németek is emberek: ők is véreznek és meghalnak. Miért? Elkezdtem kétségbeesetten imádkozni, hogy ez a borzalom véget érjen. A békét fontosabbnak tartottam, mint a győzelmet. A lépcsőn felfele menve, beszélgettem mamával; azt mondotta, a háború talán hamarosan véget ér: „Ó! — feleltem lelkesen — csak érne már véget! mindegy, hogyan: csak érjen véget!” Mama hirtelen megállt, és kétségbeesetten nézett rám: „Hogy mondhatsz ilyet! Franciaországnak győznie kell!” Elszégyelltem magam, nemcsak azért, mert kimondtam valami borzalmast, de mert egyáltalán elgondoltam. Pedig nehezen tudtam elfogadni, hogy bűnös lehet a gondolat. Lakásunk alatt, szemben a békés Dome-mal, ahol Dardelle úr szokott dominózni, zajos kávéház nyílt, a Rotonde. Kifestett, rövid hajú nők, furcsán öltözött férfiak tértek be oda. „Meszticek és defetisták fészke” — mondotta papa. Kérdeztem tőle, kik azok a defetisták. „Rossz franciák, akik azt hiszik, Franciaország veszíthet” — felelte. Nem értettem. A gondolatok saját tetszésük szerint jönnek-mennek a fejünkben, az ember nem szándékosan hiszi azt, amit hisz. Mindenesetre apám felháborodott hangja, anyám megbotránkozó tekintete arról győztek meg, hogy nem szabad sietve s hangosan kimondani minden nyugtalan szót.
Habozó pacifizmusom nem akadályozott meg abban, hogy büszke legyek szüleim hazafiasságára. A rémhírektől s a „kövér Berta”-tól riadtan az intézet legtöbb tanulója az iskolaév vége előtt elhagyta Párizst. Egyedül maradtam az osztályban egy nagy, tizenkét éves, ostoba lánnyal; leültünk a hatalmas, üres asztalhoz, szemben Gontran kisasszonnyal, aki főleg velem foglalkozott. Egész különösen élveztem ezeket az órákat, mert ünnepélyesek voltak, mint a nyilvános előadások, s meghittek, mint a magánórák. Egyszer, mikor mamával és a húgommal megérkeztünk a rue Jacobba, az egész épületet üresen találtuk: mindenki lement a pincébe. Ezen a kalandon sokat nevettünk. Bátorságunkkal, lendületünkkel kétségtelenül bebizonyítottuk, hogy kivételes emberek vagyunk. Nagymama jobban lett, hazament. A vakáció alatt és ősszel sokat hallottam két árulóról, akik el akarták adni Franciaországot Németországnak: Malvy és Caillaux. Nem lőtték agyon őket, ahogy illett volna, de túljártak az eszükön. November 11-én mama ellenőrzése mellett gyakoroltam a zongorán, mikor megszólaltak a fegyverszünet harangjai. Papa újra civilbe öltözött. Mama fivére, alighogy leszerelték, meghalt spanyolnáthában. De én őt nem nagyon ismertem, s amint mama könnyei felszáradtak, a boldogság, legalább számomra, újjászületett…

[Forrás: Simone de Beauvoir: Egy jó házból való úrilány emlékei. Forum Kiadó, Újvidék, 1965]