„A hideg bekövetkezett, hatalmas hó esett éjszaka, egyes, pesszimizmusra hajlamosabb verebek megfagytak.” Nem mondja a szöveg (A fa-tanácsos), pedig benne van: a verebek olyanok, mint az emberek. Olykor némelyikük hajlamos a pesszimizmusra. Nem mondja a szöveg azt sem (pedig benne van), hogy az emberek (olykor egyik-másik, természetesen) olyanok, mint a verebek. Két lábuk van, szürkésbarnák, kicsik.

A pesszimizmusra hajlamos emberek jobban érzékelik a hideget. Ha van egy félig tele poharuk, ők az üres felét látják, mert arra gondolnak, hogy lehetne egészen tele is. Ha van egy langyos levegővel tele poharuk, ők hidegnek fogják érezni, mert az jár a fejükben, hogy lehetne forró is.

Bajor Andor Kerek perec című kötetének írásában, amelyikből az idézet való, a szubjektív érzékelés tárgyiasul. „A tudat meghatározza a létet.” Aki pesszimista, az fagy meg a hidegben. Aki optimista, nem fagy meg. Bajor mondata azzal játszik, amivel a huszadik századi próza egyébként gyakran: az érzékelés szubjektivitásával. Kiélez, relativizál. Egymásba oldja, felcseréli azt, ami objektív, azzal, ami szubjektív. Az érzékelői tudat rávetül a világra, úgy, hogy közben jelzéseket is kapunk erről a behelyettesítésről. Bajor humora gyakran táplálkozik ebből a behelyettesít(őd)ésből. Több kritikusa mondja, hogy jellemző műfaja a monológ. Ezt megerősítve azt tehetnénk még hozzá, hogy a monológban a személyes érzékelés személyessége érdekli. Hogy a ritkán észleltet észleli, miközben végig azt érezzük; a kisember, a sokak nézőpontja érvényesül. Ez pedig csak látszólag paradoxon. Nem nehéz levonnunk a következtetést: bár az irodalmi, művészeti fősodor gyakran beszél a kisember nevében, mégsem képes belehelyezkedni az ő perspektívájába: a hősök, a sodrás érdekli, a periféria nem. Bajor írásai „szemléletkritikaiak”. Hozzásegítenek, hogy képesek legyünk magunkat kicsinek látni, aztán újra nagynak. (Nem az segít rajtunk, persze, ha állandóan verebeknek látjuk magunkat. Nem a mozdulatlanság, Mozdíthatatlanság a humor sajátossága.) Legyen pontosabb a látás, szélesebb a viszonyítási alap annak megítéléséhez, hogy valójában hogyan is létezünk a világban.

Földes László 1969-es nagyesszéjében (Kiűzetés a Paradicsomból. Bajor Andor mélabús humoráról. In: Elvek és viták. Bukarest, 1983, Kriterion) a személyes közelség fedezetével a háta mögött ritka igényességgel és részletességgel bontja ki, hogyan működnek Bajor szövegei, és arra is választ keres, hogy miért úgy működnek. „Mert a teljes forma így hat: nevetőhullámba visz, elkomolyít, ismét nevetőhullámba visz, megszomorít, újabb nevetőhul-Iámba visz, addig, míg a végén kicsordítja szemünkből a könnyet.” Erre csak bólogatni lehet, még ha nem is a konkrét olvasói szemünket törölgetjük feltétlenül egy jellegzetes Bajor-írás után, hanem inkább azt, amit Umberto Eco a mintaolvasói szemünknek nevezne. Arról a mintaolvasóról van szó, aki a szövegbe kódolt hatáslehetőségeket a legérzékenyebben követi. Hogy miért így működnek a Bajor-szövegek, annak, Földes szerint az írástechnikán túl egy sajátos értékszemléleti oka is van. Bajor tipikus szereplője a kifosztottság állapotában létezik – sok mindentől fosztják meg: jussától, glóriájától, fokozatától -, ő pedig elfogadja ezt az állapotot mindaddig, amíg nem szellemi jussról van szó. A Bajor-írások feszültsége tehát (ami az írások enyhe tragikus árnyalatát is jelenti egyben) az élet elvehető és elorozhatatlan örömei között létesül. Ezáltal válik Bajor „konzervatív” íróvá, és ezáltal kapcsolódik koncepciója a két világháború közötti írók közül a Karácsony Benőéhez. Azok a figurák, akik Karácsony novelláiban, regényeiben bukkannak fel, a külső világban leggyakrabban alulmaradnak. Védtelenek az agresszivitással szemben, de az erkölcsi, „abszolút” győzelem mégis az övék.

Bajor másik lehetséges szellemi társa ebből a szempontból kortársa, Székely János, aki egyszerre bátrabb és gyávább nála. Közelebb kerül a semmihez, mert mennyiségileg kevesebb az a valami, amit elfogad létezőként. Ezért egzisztencialistább, ha lehet ezt középfokosítani. Ugyanakkor merevebb: kevesebb mozgásteret hagy magának, nem mer annyira elrugaszkodni, relativízálni, kísérletezni, mint Bajor. Székely János ironikus, de nem humorista – ahhoz túl pedáns. Bajor Andor számára az irónia és a humor együtt járnak, szinte testműködésként vannak jelen a szövegeiben.

A Bajor-életműben az Ütünk című vállalkozás az Utunk című folyóirathoz kötődik, amelynek alkalmi (általában szilveszteri) humoros mellékleteként jelent meg 1956 és 1984 között. Földes László idézett írása szerint: „Ha Karinthy sosem írt volna stíluskarikatúrát, elkezdte volna ő, rájött volna magától a csíziójára, így legfennebb az a vigasza marad, hogy ekkora mester után egyenrangú vele. Ha nem is épp egyenértékű. De erről már nem ő tehet – Karinthy Babitsot meg Tóth Árpádot karikírozhatta, ő valamivel kisebbeket. Igaz, Bajor úgy mondaná, hogy minden karikaturista megérdemli karikatúrája tárgyát. Amiből az következik, hogy a játszadozás csak komoly irodalomban válik halálos komollyá, csak ott van neki értelme és teljes értéke.”

Bajor Andor hagyatékából két regénytöredék került kiadásra (1993, 2004): Az ezermester és A Valdemár-kódex. Ezek a töredékek arról győznek meg, hogy az életmű legértékesebb részét a már korábban kiadott Bajor-művek között kell keresgélni, az „igazi” Bajor-regény pedig továbbra is virtuálisan alakítható majd ki a szerző helyenként összefüggő cselekmény elemeket is tartalmazó rövidtörténeteiből. Viszonyítási pontokat lehet és kell is találni irodalomtörténeti megítéléséhez: Karinthy Frigyes, Karácsony Benő, Székely János más-más szempontból, de segítségünkre lehetnek. Bajor sokműfajú, szerteszóródottan nagyvonalú, mint Karinthy. Értékszemléletében, humorának jellegében emlékeztet Karácsony Benőre. Nemzedéki élményei, „konzervativizmusa” Székely Jánossal rokonítják. Ha ki akarunk lépni magunkból, majd vissza akarunk lépni magukba, érdemes őt olvasnunk.

(Eredetileg in: Székelyföld, 2007/ 9. szám. Rövidített, szerkesztett szöveg)