Ma nyugtalan voltam, feszült, szorongó és kissé álmatag, mintha az áhított alvás bármit is megoldana. Ma valaki felmászott a Lánchídra –, lezárták a közlekedést. Úgy látszik, szorongásommal nem voltam egedül. Nem érdekelnek a lezárt utak, csak a lezárható sorsok. Elképzeltem, amint egy bajuszos tűzoltó átkarolja és megadásra kényszeríti az elmezavaros hős belsejében a halál démonját. Talán mentőautó is kijut a nap hősének; talán kórházba viszik; talán a zárt osztályon megkínálják egy cigarettával; talán rámosolyog egy nővér; talán görög-latin szavakat hall egy orvostól, és bizonyára nem látja egy darabig a baljós otthonát.

Nem tudom, művelt volt-e vagy tanulatlan, de úgy képzelem, hogy zsebében nem volt golyóstoll. Úgy képzelem, hogy heteken keresztül nem írt le semmit és fennakadna egy hosszú ű-n. Ő meg akart halni, de tudatalattija azért meghagyta a tűzoltólétra szabad vegyértékét.

A rádió közlekedési műsora hírt adott a Lánchíd lezárásáról, de a lényeg érdekelne, hogy sikerült-e az embermentés. Attól tartok, erre már nem szánnak műsoridőt.

Budapest, 2014. IX. 8.