Dehel Gábor: Kiadó víkendház

– Holnap kezdődik a szünidő. Két hét… – mondta a lány.
– Együtt csak egy – pontosított a fiú. – A másik hetet otthon kell töltenem.
– Mégis? Arról volt szó, hogy a proffal dolgoztok a laborban… – mondta a lány.
A fiú későn jutott be az egyetemre, érettségi után három évig szobafestőként dolgozott. Jóképű volt, ennek ellenére jó fej, sőt nagyon jó, elszánt, céltudatos, szorgalmas, kitartó, mert családja szegény volt, és felmenői között még soha nem volt tudós. Biológusnak készült, és professzora nemzetközi hírnevű kutatócsapatában is foglalkoztatta.
– Az utolsó pillanatban mégis engedélyezték, hogy a profasszonyt is magával vigye a konferenciára – magyarázta a fiú. – Sokat utazgattak külön-külön, de most együtt mehettek.
– Egy hét Londonban – mondta ábrándosan a lány.
– Néhány év múlva minket is meghívnak majd – mondta magabiztosan a fiú.
Megcirógatta a lány arcát, megérintette ajkát is.
A szomszéd asztaltól távozott egy pár, de helyettük két másik pár érkezett.
A fiú már kávéscsészéje peremét simogatta. A porcelán is sima volt, mint a lány ajka, de hideg.
– Mindennap találkozhatunk majd, ilyen még nem volt…
– Igen – mondta a fiú –, ennyi időnk még soha nem volt.
A lány is jó fej volt; érzékenysége, fantáziája, íráskészsége is kiemelte az átlagból. Szépsége is. A család barátai szerint hasznosabb lett volna, ha színésznőnek, és nem irodalmárnak készül. Apja ismeretlen, ezért anyja nagyon féltette, mert az ő felmenői között sem volt még tudós, mert tapasztalta, hogyan rombolhat le egy szenvedélyes botlás sokéves igyekezetet, azt is, mit jelent hajnalonként betántorogni a szövőszék mellé.
Nyolc hónapja találtak egymásra. Hetvenszer találkoztak, hetente kétszer, szombat este és vasárnap délelőtt. Háromszázötven órát töltöttek együtt. Viszont a vizsgáikon mindig jeleskedtek. Ezért még jobban szerették egymást.
A fiú vidéki volt és bentlakásban lakott, hatodmagával; a lány édesanyjával, egyszobás, harminckét négyzetméteres tömbházlakásban.
Újabb párok mentek-érkeztek. Már mind a hat asztalkánál ültek. Fél kilenc volt.
– Délelőtt és délután… – a fiú székét a lány mellé húzta, megsimogatta arcát, lágyan megcsókolta.
A lány egy pillanatra lehunyta szemét, csak azután mondta:
– Meglátnak…
– Nem hiszem, itt mindenki el van foglalva – mondta a fiú.
Hallgattak. Az asztal lapja alatt lábaik szára egymáshoz ért.
– Haza kell mennem – szólalt meg a lány. Arca izzott. – De holnaptól sokat sétálhatunk.
A fiú ismét a csésze peremét simogatta.
– Sétálhatunk. Sétálni fogunk. Sétálni fogunk délelőtt! Sétálni fogunk délután! Sétálni fogunk este!
– Ha délelőtt és délután találkozunk, akkor este nem lehet. Vagy délelőtt és délután, vagy délelőtt és este. Tudod jól.
Minden asztalnál ültek már. Egy pár felemelkedett, elmentek.
– Azt hiszik, valahol egyedül lehetnek – nézett utánuk a fiú. – Azt hiszik, hogy ebben a rohadt városban találnak helyet, ahol egyedül lehetnek! Azt hiszik…
– Kérlek – simogatta a fiú kezét a lány – kérlek.
– Sétálni fogunk majd. Sétálni fogunk délelőtt! Sétálni fogunk délután!
– Mennünk kell – mondta a lány.
– Megyünk – mondta a fiú –, átsétálunk a Parkon.
Kis idő múlva felállt, a pultnál fizetett. Egész télen pontosan fizetett annyit, amennyi két kávé, két üdítő ára. Pontosan annyit. A pultosnő mégis rokonszenvesnek találta. Látta, milyen szelíden bánik a lánnyal; látta annak rajongó-kék tekintetét; minden szombat este látta az asztallap alatt ölelkező lábakat is.
A fiú visszalépett az asztalhoz. Leült. Két tenyere közé fogta a lány keskeny kezét, hosszan vizsgálta arcát. Mély lélegzetet vett, de hallgatott. Ismét mélyet lélegzett, majd kétszer is beletúrt barna göndör hajába.
– Mondjad – biztatta a lány.
– Van egy ötletem…
– Látom. Mondjad.
A fiú elmondta; halkan, pontosan, nyugodtan.
A lány hosszú szünet után válaszolt; halkan, pontosan, nyugodtan:
– Akkor nekem nagyon nagyot kell hazudnom – fejezte be.
– Akkor hazudj, ha ez a helyzet! Vagy ne hazudj; ez a másik helyzet. Döntsd el. De ha reggeltől estig csak sétálunk, akkor is szeretlek – mondta a fiú.
A parkon át mentek. Csak egyszer ölelhették meg egymást. A padok foglaltak voltak, és sokan sétáltak a langyos tavaszi estén.
*
Karikáztak egymás mellett a ragyogó napfényben. Ha autó robogott szembe, a fiú a lány elé húzott, majd visszakanyarodott.
A lány mézszínű haja lobogott, a fiú sapkáját kétszer is lekapta a szél.
*
Délre érkeztek a gyógyfürdőtelepre.
Valamikor elegánsnak számító, deszkából, gerendából ácsolt villák sora között pedáloztak. A cikcakkosra faragott tágas tornácok, tornyocskák, kiugró nyitott vagy zárt erkélyek, sarokablakok egykori mesterek szakértelmét, és régmúlt dínomdánomok emlékét idézték.
– Mintha cigányzenét hallanék – kiáltotta a fiú.
– Én is hallom – kiáltotta a lány. Ő is csak a rádióból hallott cigányzenét.
– „Van egy szőke asszony, halálos a csókja” – énekelte a fiú.
A lerobbant villák már intézmények, gyárak tulajdonában, nyáron még mindig megteltek bérlőkkel, de párok ott is, épp úgy, mint a szállodákban, csak házassági bizonylat alapján kaphattak beutalást. Itt-ott már munkások vakarták le a régi festéket, mázolták az újat, tajkolták a korhadó padozatot, gerendázatot. Ők nem énekeltek.
Elhaladtak a télen-nyáron működő kádfürdő, a hozzátartozó szakszervezeti szállodák kockaépülete mellett.
A Gyógyvíz kutak sétányán szikár, gyomorbajos öregemberek, öregasszonyok lézengtek, műanyag pohárból kortyolgatták szorgalmasan és reménykedve az ásványvizet.
Beértek a Felszabadulás térre. A Győ-zelem vendéglő, a kezelésre beutaltak kantinja, a Haladás cukrászda helyiségei egy kockaépületen osztoztak. A kantin, a cukrászda egész évben, a vendéglő csak nyáron működött. Az ebédlőterem bejárata előtt csoportok várakoztak. Már kifüggesztették a napi menüt, már terítették az asztalokat.
– Nyáron itt fiatalok is vannak, akkor a Tóstrand zsúfolt. Horgászni is lehet, és egyeseknek még csónakból is engedélyezik – magyarázta a fiú. Megigazította hátizsákja vállába vágó szíját. A bicikli megingott, de egy mozdulattal egyensúlyba állította:
– Itt várjál meg – mondta a cukrászda előtt. – Támaszd a biciklidet a falnak. Gondolom, szabad.
– Veled mennék – nézte a lány a gyülekező véneket.
– Csak húsz perc. Látni szeretném, nincs-e a szomszéd házakban valaki. Mindenütt akadhat ismerős.
– Itt is – mondta a lány.
– Nem kellett volna hazudnod. Nem kellett volna hazudnod, akkor most nem félnél – mondta a fiú. Ilyen ingerülten még soha nem beszélt a lánnyal.
Ő hallgatott, de feltűnően hosszasan igazgatta a fal mellé biciklijét.
– Nem hazudtam anyámnak. Meg-mondtam. Azt is megmondtam: ha nem enged el, akkor is jövök – mondta végül.
A fiú földre döntötte kerékpárját. A lány arcát két tenyere közé szorította:
– Istenem – mondta. – Istenem…
A lány azt gondolta: „Nyugtalan…” De azt mondta:
– Minden rendben. Ez a helyzet.
A fiú elrohant. A lány ácsorgott egy darabig, aztán belépett a cukrászdába. Ott csak két öregember ült.
Egy pohár üdítőt kért, és két krémest, becsomagolva.
*
A fiú iszonyúan izgult. Csak egyszer járt a házban, több mint egy éve. Professzora hívta meg. Négy napig dolgoztak, bőröndnyi jegyzetekből egy kísérletsorozat eredményeit összegező jelentésen.
Mióta megszerezte a kulcsokat, hullámokban tört rá a nyugtalanság: megtörténhet, tévedett, nem a nyaraló kulcsait hozta el. Abban sem volt biztos, hogy megtalálja a házat.
Könnyebben találta meg, mint képzelte, és azonnal felismerte.
A szomszédos villák ablakán zárva voltak az ajtók, ablakok, és egy kémény sem füstölt.
A rácsos kis kapu, és a házba nyíló ajtó zárjában is könnyedén fordult a kulcs. A harmadikat ki sem próbálta, az a kocsibejáró kaput nyithatta.
Gyorsan végigjárta a lakteret. Átgyalogolt a nappalin. A hálószobában a kétszemélyes ágy vetetlen, a gyűrődések, a savanykás szag jelezte, már hónapok óta árválkodik. Visszagyalogolt a balra nyíló étkező-konyhába; az asztalon, a mosogatóban az utolsó étkezés edényein penészfoltok…
Felszaladt az emeleti vendégszobákba; egyikben vendégvárón vetett, másikban vetetlen volt az ágy.
Mámorosan száguldott vissza.
*
A Tóstrand mellett taposták a pedált az enyhe emelkedőn. A tó magányos volt, felülete sima, mozdulatlan, és nem tükrözött semmit. Felhőtlen-kék volt az ég. A napozó deszkáit, a kabinokat még nem javítgatták.
– „Csinibaba, szeress belém!”
„Nótás kedved lett, szerelmem” – állapította meg a lány. Aztán ő is énekelt.
Fújták a slágert; éktelenül hamisan, de annál lelkesebben.
Az út másik oldalán keskeny, az enyhén emelkedő dombra keskenyebb, zúzott kővel leszórt utak ágaztak. A fiatal erdő lombozata még csak bontogatta leveleit, de nyáron dúsan, elrejthette a kíváncsi szemek elől a szétszórt nyaralókat. Közéleti személyiségeket jutalmaztak telekkiutalással, hűségért, rendkívüli érdemekért, szorgos helyezkedésért, néha szorgos munkáért is. A fiú professzora az utóbbiak közé tartozott.
– Áram is van – nézte a lány a fáradt olajjal pácolt oszlopokat.
– Minden van – mondta a fiú. – Ezeknek itt már minden van. Hűtőszekrény is, meg villanykályha és mosógép, meg televízió, színes, meg villanyfűtés, de az a dilijük, hogy a kandallót fával fűtik. A konyhában csapból folyik a víz – tájékoztatta a fiú.
A keskenyebb, rövid földút már a ház kapujához vezette őket.
– Megérkeztünk – mondta halkan a fiú.
A lány is iszonyúan nyugtalan volt. Már-már ellenségesen, de elszántan nézte a nagy kavicsokkal kirakott beton alapra barnára pácolt vaskos gerendákból épült házat. A homlokzatot bőségesen elöntötte a fény, a „vadszőlő-frizura” ziláltan kókadozott, a zöld zsalugáterek vaspántjai mellé térképet rajzolt a rozsda. Észrevette embermagasságú sövénykerítés ágai között a kifeszített szögesdrótot is.
– Szervusz, ház – mondta a lány.
Szellő kerekedett, a vadszőlő levelei megrezzentek.
A virágágyásokat felverte a gaz, a járólapokat is elborította; a nyesetlen, bozontos rózsabokrok makacsul próbáltak rügyet bontani, a tűzliliom hajtásai felelőtlenül burjánoztak túl az ágyások peremén.
A kerítés tövének védelmében már nyílt a hóvirág, az ibolya.
A bicikliket a terasz alatti garázsba vitték.
– Parancsolj – tárta ki az ajtót a fiú.
A lány állt az ajtóban, szeme ide-oda ugrált. A fenyődeszka burkolat, a bútorok illata mögött áporodott, kesernyés szag lappangott.
Letette zsákját és szélesre tárta az ablakszárnyakat, a kifelé nyíló zsalugátereket is.
Felsikoltott. A kandalló elől medvefej meredt rá; tépőfogai fehéren, barna szemei gonoszul villogtak, de irhája lazán, puhán simult a padlóra.
– Utánzat – nevetett a fiú –, tűzálló, Torontóból hozta a Prof. – Figyelj, furfangos szerkentyű – babrált az üvegszemekkel.
A kancsalra igazított tekintet már röhej-macivá változtatta a vérszomjas ragadozópofát.
A kandalló mellett kovácsoltvas fatároló, parázsfogók, piszkavasak; a két öblös bársony bevonatú görgős fotel a televízió vagy a tűztér felé fordítható. Egyik beugróban két natúr színű nyersfa íróasztal, egymással szembe helyezve, mögöttük plafonig érő könyvespolc.
A lakkozott felületeken finom porréteg.
Az étkezőkonyhában, a téglautánzat burkolaton soha nem használt edények függtek, egyik polcon ritkán használt konyhagépek, melyekről a lány csak sejtette, mire, hogyan használhatók. Az éléskamrában sorakozó konzervekhez hasonlót sem látott még soha.
A hálóba csak bepillantott, aztán becsapta az ajtót, de remélte; a fehérneműtartóban akad tiszta ágynemű.
Az emeletre vezető lépcsőn, a folyosón a cserge fűzöld, a két vendégszobában már bordó, de a falburkolat, a bútorzat ott is lakkozott és zsemleszínű volt. Az emeleten is volt zuhanyozó.
A fiú bekapcsolta a hűtőszekrényt, a fürdőszobában megeresztette a központi csapot, a kazánba csorogni kezdett a víz.
– A jégszekrénybe bepakolhatsz – mondta halkan a fiú –, addig én fát hasogatok. Az éjszakák még hűvösek.
Nem hasogatott. Zajos. Bőven volt tartalék.
Míg a négy ölnyi fát felhordta, addig a lány mosogatott, közben elszánta magát, és már válogatta-váltotta a lepedőt, a párnahuzatot.
– Senkivel nem jöttem volna így el – kiáltotta a hálóból. – Különben fantasztikus a szerelés.
– Egyszer nekünk is lesz ilyen, biztos – szólt vissza halkan a fiú, és óvatosan bezárta a zsalugátereket, de a léceit úgy állította, hogy beverjen a fény, áramoljon a levegő – és láthassa az utat.
*
Két napig feküdtek egymás mellett.
A fiú időnként kilopakodott, fát hozott. A lány időnként teát forralt, szendvicset készített. Néha kijöttek a hálóból, összebújtak azegyik fotelban, tévéztek, de többnyire a kandalló fellángoló parazsát nézték – rövid ideig. Aztán igyekeztek vissza a hálóba. Már nem tértek vissza. A fotel öle csábító volt, karfájának bársonya puha, a maciszőnyeg meleg és selymes. A kancsal szemeket a lány letakarta.
Harmadnap főztek is. Krumplipap-rikást, kolbásszal. Este szalonnát sütöttek a kandalló lángjánál. A lány az udvari tűzhelynél szerette volna, de a fiú lebeszélte: „Akkor fel kell öltözni.”
– Mással nem tudtam volna így eljönni – mondta később a lány.
A fiú nézte, hogyan lüktet a lány szemében a kandalló fénye.
– Ha mással is meg tudod tenni – ült fel a lány, haja ráomlott a fiú arcára –, ha mással is meg tudod tenni, akkor ne hazudj, ha kérdezlek. Kérlek, ne hazudj.
A fiú elsimította arcából a lány haját, simogatta ajkát, nézte szemfehérjében a bujkáló erecskéket; szembogarában a saját arcát is látta: – Ha mással is meg tudom tenni – mondta –, akkor megmondom. Ha kérdezel.
– Jó! – mondta boldogan a lány.
– Nem akarok többé a cukrászdánkban ücsörögni – suttogta később.
– Ősztől már fizetésem lesz, albérletbe költözhetek.
– Azért néha elmegyünk a cukrászdába is.
– Néha.
Az út irányából kapaszkodó autó motorjának zúgása hallatszott. A fiú simogató ujjai megrándultak.
Az ablakhoz lépett.
A motor leállt egy pillanatra, aztán magasabb hangra váltott, végül elhalt.
– Mi történhet… Mondd, mi történhet? – szólalt meg a lány, aztán a párnába temette arcát.
A fiú percekig állt, mozdulatlanul:
– Mióta tudod? – kérdezte végül.
– Az első éjjel két autó is ment erre. Akkor is az ablakhoz osontál. Azt hitted, már alszom.
– Igen, azt hittem.
– Akkor, mondd…
A fiú elmondta; halkan, nyugodtan, pontosan:
Nem kértem el a kulcsokat. Loptam. A Prof már elment, én még a laborban rendezgettem. A kulcsok a Prof asztalán vannak egy kosárkában. Ott láttam meg. Másnap elutaztak. Elvettem. Égette a zsebemet. Mire hazajönnek, ismét ott lesz.
– Mi történhet? – nézett fel a lány. – Mondd, mi történhet? – ismét a párnába fúrta arcát.
– Nem mondtam el. Nem akartam, hogy szorongj. Ez nagyon fontos esemény egy lány életében. – Hangja színtelenül pergett.
– Tudom – válaszolta a lány. – De neked… így… – térdelt fel.
– Most az a fontos… – magyarázta, mint az orvos, aki elsorolja a gyógykezelés feltételeit. – Most te vagy a fontos. Neked kell jól érezned magad.
A lány betakarta magát a lepedővel:
– Nem mindegy – mondta –, egyáltalán nem mindegy, hogy itt vagy mellettem, vagy pedig onnan, az ablak mellől nézel. Ez egyáltalán nem mindegy. Gyere ide…
– Jól érzem magam – mondta később a lány. – Még maradt egy napunk. Mondd meg, mi történhet?
*
Reggel ötkor mindenre elszántan, szélesre tárták az ablakokat. A lány a fürdőkádban mosta ki az ágyneműt, mert nem tudott bánni a mosógéppel. Hetykén lobogtak az udvarra teregetett hófehér lepedők. Szalonnát is sütöttek az udvaron. Míg a lány az ágyneműt vasalta, a fiú fát hasogatott. Pótolta az elhasznált tartalékot. Kitakarították a kandalló tűzterét, kirázták, kifésülték a bozontos medveszőnyeget, de nem igazították helyükre a kancsal szemeket. A könyvespolcon nyoma sem maradt a pornak, a bútorok ragyogtak, a konyhában a poharak, tányérok, az edények is.
„Van egy szőke asszony… Csinibaba, szeress belém…”
Kora délután indultak.
A fiú bezárta bejárati ajtót, a kiskaput.
A lány mindegyik kulcslyukba három ibolyát, két hóvirágot helyezett.
– Szervusz, ház – nézett vissza.
Szellő kerekedett, a vadszőlő levelei megrezzentek.
*
Karikáztak a délutáni napfényben:
– „Van egy szőke asszony…” – énekelte a fiú.
– „Csinibaba, szeress belém” – énekelte a lány.
A lány mézszínű haja lobogott, a fiú sapkáját kétszer is lefújta a szél.
*
A Prof kiszállt a fekete Ladából, elővette kulcsait. Míg kinyitotta a kaput, addig az asszony átcsúszott a vezetőülésre. Olyan biztosan, határozott stílusban parkolt be a garázsba, mintha nem a tudományok doktora, hanem autóversenyző lenne.
– Keresni kellene valakit – nézte a kertet, a házat –, valakit, aki rendet teremt.
– Már a kulcslukakban is burjánzik a gaz – mondta a férfi.
– Ha egy évben húsz napot sem töltünk itt – mondta az asszony –, kettesben – fűzte hozzá, és kiemelte bőröndjét a csomagtartóból.
– Parancsolj, szívem – tárta ki előtte az ajtót a férfi.
Az asszony megtorpant az ajtóban, és nevetett a kancsal medvén. Nevetve szelte át a nappalit. A hálószobában már csak mosolygott. Icipicit keserűen.
– Milyen sokat kerestem – emelt le egy könyvet a polcról a férfi –, nem tudtam elképzelni, hová tehettem.
– És milyen nehéz volt megtalálni – kiáltotta az asszony a hálószobából. Még mindig a makulátlan, vetett ágyat nézte.
– Nem tudtam, hogy itt van – kiáltotta vissza a férfi. – Nem emlékszem, mikor hozhattam ki.
– Nem – mondta az asszony. – Persze, hogy nem! – Íróasztala mellé lépett, tüntetően végighúzta ujját lapján, majd a polcokon. Nem hagyott nyomot a fényes felületen.
– Találni kell valakit, aki rendet teremt…
– Nem tudtam, hogy itt van – lapozta a könyvet a férfi –, és nem emlékszem, mikor hoztam ki.
– Tudod mit? Csak arra kérlek, ne nézz ostobának. Nincs rá szükség! Már régen nem kérdezem, hogy amíg én utazgatok: mikor, kivel, hol?
– Én sem vitatkozom – húzta végig az ujját a férfi is a leporolt könyveken. Már régen nem vitatkozom! Már régen eldöntöttük; a te ügyed a te ügyed…
– És a te ügyed a te ügyed. De ne ilyen ügyetlenül. Nincs szükség fölösleges magyarázkodásra!
– Dolgozni jöttem.
– Én is.
– Hol dolgozol?
– Mint máskor, lent – helyezte írógépét az asztalra az asszony.
– Hol alszol?
– Mint máskor, lent.
A Prof egyik kezében néhány könyvet, másikban az írógépét egyensúlyozva felment a lépcsőn. A kanyarból visszaszólt:
– Már működik a vendéglő. Hozassak fel vacsorát, vagy lemegyünk? Nekünk kinyitják a szeparét.
Egykori gyertyafényes vacsorák, éjszakai fürdések, eszeveszett vagy gyöngéd szeretkezések elmosódott emléke suhant át a szobán.
– Dolgozni jöttünk – mondta az asszony.
– Rendben van, szívem. Akkor készíts hideg vacsorát. A folyosóról még egyszer visszaszólt. – Ha elkészült, kiálts fel.
– Ha elkészült, hívlak – válaszolta az asszony.
– Köszönöm, szívem – mondta a férfi, és belépett a vendégszobába.

Forrás: Erdélyi Helikon, 2013/23. szám

2014. szeptember 15.

Szóljon hozzá!

 
Verified by MonsterInsights