A cs. és kir. 82. székely gyalogezred katonája

Ilyenkor, tavaszi barangolásaim idején nagyapámhoz fűződő emlékek kísértenek. Nagyapám a századfordulón, az 1900-as évek elején erdő- és vadőri szolgálatot teljesített a Csíki-havasokban, Gyimesen. Ma azt mondanánk, hogy környezetvédő volt. De ő nem egyszerű állami alkalmazott volt, hanem hivatásos természetvédő. Rendkívüli módon szerette a természetet, a hegyeket, völgyeket, erdőségeket, a téli hóviharokat, a nyári égiháborúkat, a gyors folyású csobogó patakokat piros pettyes pisztrángjaival, a virágos havasi kaszálókat, a kora reggeli harmatos tisztásokat, az izgalmas látványt nyújtó vadakat, amelyeknek téli etetéséről is maga gondoskodott.
Májusban már elérkezettnek látta az időt, hogy éjszakára, pihenésre, a családi ház meleg szobájából kiköltözzön a friss, tavaszi illatokkal teli szénatartó padlásra. Ilyenkor engem is magával vitt, és májustól szeptemberig, a hóharmat lehullásáig éjszakánként itt tanyáztunk. Esténként itt hallgattam a természet titkairól szóló csodálatos elbeszéléseit és sűrű kérdezősködéseimre adott feleleteit. Aztán, amikor már elálmosodtunk, felült illatos szénába vetett ágyunkban és félhangosan imádkozni kezdett. Az imádkozás pedig állott a hiszekegyből, miatyánkból és üdvözlégyből. Ez az imádkozás nekem mindig nagyon hosszadalmasnak tűnt, és türelmetlenül kérdeztem, miért imádkozik ilyen sokat. A felelet pedig mindig ugyanaz volt: arra kérem az Istent, hogy többé sose legyen háború, az Isten mentsen meg téged a háború borzalmaitól!
Májusban már a Keleti-Kárpátokról is elmegy a hó. Ettől kezdve elmaradhatatlan kísérője lettem a tavaszí munkálatoknálk, legelőtisztogatásoknál, csemetekertek ápolásánál, határok felülvizsgálásánál, kerti munkálatoknál. Munka közben meg-megpihent, maga mellé ültetett és tőmondatos bölcsességeket mondott, olyanokat, amelyet az iskolában nem tanítottak…

1940 szeptemberében Csík megyébe is megérkeztek a magyar honvédek, akiket a lakosság kimondhatatlan lelkesedéssel fogadott, virágokkal, díszkapukkal és a díszkapukon eme felírással: Erdély visszatért! Csík közönsége kocsival, lóháton vagy éppenséggel katonai járművekre kapaszkodva az ezeréves határig kísérte a honvédeket. Ekkor kerültek elő a huszonkét év alatt féltve rejtegetett nemzeti színű zászlócskák, lobogók és egyéb tiltott holmik. Engem leginkább az lepett meg, hogy azon a napon, amikor a honvédek bevonultak, nagyapám ünneplőbe öltözött, és az ünneplő, gyapjúszövetből, háziszőttesből készült kabátjának a melle tele volt szebbnél-szebben csillogó-villogó, arany és ezüst színekben játszó kitüntetésekkel, érmekkel: nagyezüst, kisezüst, bronz vitézségi érmek, Károly-csapatkereszt, frontharcos emlékérem, amelyekről eddig soha egy szó sem esett azokon az emlékezetes nyári estéken, amikor a ritka madaraknak fészket csináló természetvédő ember unokáját a természet tiszteletére oktatgatta.
Ettől kezdve a nyári, kint való éjszakai hálások kiapadhatatlan beszédtémái ezek a kitüntetések lettek. Miért, mikor, hol kapta ezt meg azt a kitüntetést? Miért vérfoltos a kitüntetés szalagja? Kivel, hol és hogyan harcoltak? Puskával lőttek az ellenségre vagy szuronyrohamra mentek? És egyáltalán, az pőzek, mókusok, szarvasok, fakopácsok védelmezője hogyan és miért ölhetett embert? Akkor tudtam meg, hiogy amikor 1914-ben a háború kitört, az éppen huszonnyolc éves nagyapámat, a császári és királyi 82-es székely gyalogezred lövészbojtos szakaszvezetőjét a galíciai frontra vezényelték. Fiatal, gyönyörű szép, szőke, kékszemű feleségét egyetlen fiával otthon kellett hagynia és a frontra indult…
Százhúsz, körül volt azoknak a száma, akik a Gyimes vidékéről bevonultak. Többségük a cs. és kir. 82-es székely gyalogezred kötelékébe tartoztak, de voltak, akik a brassói m. kir. 24-es honvédezred soraiba kerültek. A nép nagy izgalommal búcsúztatta fiait, felvirágozták a leendő hősöket, zenekarok játszották a lelkesítő indulókat, alkalmi szónokok a hazáról és hazafiságról beszéltek, a bevonuló katonák pedig azzal vigasztalták az őket elkísérő szeretteiket, hogy a császár őfelsége megmondta: amire a falevelek hullanak, már itthon is leszünk! Egy részüket észak felé vitték, át a Kárpátokon az orosz frontra, más részüket Szerbiába.
A keleti front déli szárnyán helyezték el a Monarchia hadseregeit. Az északi frontvonalon a német hadseregek állottak. A Monarchia négy hadserege közül a legdélibb részre, a Galícia-Volhinia térségbe a 2. hadsereget vonultatták fel, amelynek egy jelentős része még Szerbiában volt. E hadseregben helyezték el a 82-es székely gyalogezredet is… A székely 82-esek néha vakmerő hősiességgel álltak helyt, ők még abban a tudatban küzdöttek, hogy valóban a hazát védik.

„Minket a haza hívására, parancsára vezényeltek ki a frontra, hogy ha szükséges, életünk árán is védjük meg a hazát. A harctéren mindig erre gondoltunk. És természetesen arra, hogy saját életünket megmentsük. Mert a front törvénye: ha nem te lősz elsőnek, akkor téged lőnek le, téged szúrnak le, téged ölnek meg vagy ejtenek fogságba. A harctér a szörnyűségek, borzalmak és kétségbeesések, az őrületek színhelye volt, ahol az ember naponta, vagy pillanatok alatt találkozott a véres halál el nem képzelt formáival. Szuronyt szegezve rohamra indultunk. Elordítottam magam: forverc, székelyek! És kiugrottam. De senki sem követett. Ismét ordítottam, forverc!!! Semmi… Hát mi van? Magamra hagytatok? – kiabáltam. Senki sem mozdult, senki sem szólt semmit… Akkor vettem észre, hogy a bajtársaim egytől-egyig halottak vagy mozdulni sem tudó sebesültek. A srapnelek és az erős géppuskatüzek elől beugrottam egy ágyúgolyó robbantotta, gránát vájta tölcsérbe. Ott látom a barátomat, falusfelemet, két lába szétroncsolva… mint amikor a húst megpotyolják. A fájdalomtól és halálfélelemtől eltorzult szemekkel tekintett rám, de már a halál kínjai között szenvedett. A szája mintha még mozgott volna, mintha még valamit mondani akart volna…
Még elgondolni is szörnyű: évekig élni lövészárkokban, fedezékekben, a szabad ég alatt, esőben, hóban, sárban. Átázott vagy reánk fagyott ruhában. Kipusztíthatatlan tetvek sokaságában és friss hullák után szaladgáló kövér patkányok között. És minden percben, éjjel-nappal készenlétben, kitéve a halálnak…
Rohanni! Pergőtűzben hullanak a bajtársaid! Kezedben a nehéz fegyver, szurony, oldaladon a gyalogsági ásó, derekadon gránátok és a tölténytárak, fejeden a vassisak. Agyad el van borulva a pokoltól. Néha megvillan előtted anyád, feleséged vagy gyermekeid arca… Körülötted égnek a fák, házak, nincs egy tenyérnyi zöld gyep, egy zöld ág… Az agyagos sárban alig tudod átázott bakancsodat ráncigálni. Minden reménységed egy ágyúgolyó, gránát vájta tölcsérben van.
Azt én hiába magyarázom, hogy milyen volt a galíciai fronton, a harctéren. Az ember azt elképzelni nem tudja. Ha valaki el is tudja képzelni a háború villámló fényeit, fülsiketítő robbanásait, a beomló fedezékek veszélyre figyelmeztető ropogásait, recsegéseit, a fegyverek ropogását, a rohamozók ordításait, a mellednek irányított hegyes szuronyok villongásait, a sebesültek jajgatásait, könyörgéseit: »segíts bajtárs, ne hagyj, testvérem«-et, vagy a haldokló bajtársad szomorú szemeit, amelyek mintha mondanák: miért, miért… Mondom, ha mindezeket valaki el is tudja képzelni, de a szenvedések és borzalmak mélységeit – azt nem. Sokan nem bírták elviselni a harctéri viszonyokat. Idegrendszerük felmondta a szolgálatot, megőrültek vagy főbe lőtték magukat. Akik ezeket az. állapotokat ki tudták bírni, el tudták viselni, azok valóban hősök voltak. De voltak, akik a háború után még évekig szenvedtek a fogságban, Szibériában.
Sok vért áldoztunk. Férfiaink százezrei nyugszanak a harcterek katonatemetőiben, vagy ismeretlen helyeken. Csatákat, véres ütközeteket nyertünk meg – de háborút nem.” (…)

A galíciai fronton nagyapám fejlövést kapott. A golyó a fején találta el, elől a szemfogát kiütötte és a nyúltagyától három milliméterre távozott. Átszakította a karjához vezető inakat, karja megbénult, jobb karja mozgásképtelenné vált és mint 75 %-os hadirokkantat szerelték le. Ha keresztet akart vetni, a bal kezével kellett a jobb karját felemelnie. A kitüntetések szalagjain lévő pecsétek pedig saját vérétől keletkeztek, attól a vértől, amely a hazaérl omlott ki. Hosszú estéken át mesélte nekem ezeket a dolgokat és aztán mint mindig, imába fogott, hogy ne legyen többé háború. Bár 75 %-os hadirokkant volt, 1918-1940 között és 1944 után a román államtól még egy vörös petákot sem kapott, hiába érvelt, hogy 1916-íg az Osztrák-Magyar Monarchia és Románia között nem volt hadiállapot és ő 1916 előtt, az orosz fronton sebesült meg, nem harcolt a románok ellen.
A visszatérés emlékének megörökítésére a község Országzászlót vett, hogy azt a templom előtti dombon épített talapzaton elhelyezett zászlótartóra nagy ünnepek alkalmakor felhúzhassák. A zászlóavatás ceremóniájakor a még élő, fronton meg nem halt első világháborús veteránokat összegyűjtötték, katonásan felsorakoztatták és a felszentelt Országzászló előtt felvonultatták. Nagyapám a legelső sorban menetelt mint tartalékos szakaszvezető. Énekeltek:

Ellőtték a jobb karomat, folyik a piros vérem,
Nincsen nékem szép szerelőm ki bekösse nékem.
Gyere kis angyalom, kösd be sebeimet,
Gyógyítsd meg a bánatos szívemet.

Mi, nagyanyámmal, az összegyűlt tömegből néztük a felvonuló egykori frontharcosokat. És akkor láttam, hogy a szép, szőke nagyanyám szeméből két hatalmas könnycsepp kibuggyant. Mert szerelmetes férjének valóban ellőtték a jobb karját, és ő nem tudta kérését teljesíteni, nem tudta sebeit bekötözni, csak a székesfehérvári katonakórházban látogathatta meg.

Egy májusi napon, amikor már a Csíkszeredai Római-katolikus Főgimnázium diákja voltam, a tanítás ideje alatt szokatlanul ritka dolog történt – az osztályból kihivattak. A szokatlanságot az okozta: az iskolai fegyelem szigorúan tiltotta, hogy bárkit is, tanulót vagy tanárt a tanítási óra ideje alatt a tanteremből kihívassanak De engem most kihívattak és közölték velem, hogy az Ipartestület székházába kell mennem, ahol egy bensőséges ünnepségen kell részt vennem. Nagy meglepetésemre tanáraim közül is többen ott voltak: Antal Áron, Albert Vilmos, Borcsa Gergely, Borszéki (Buszek) Gyula. Tanáraimmal együtt vették fel nagyapámat is a Vitézi Rendbe. Vitézzé avatták és a vitézi cím használatára feljogosították. Anyagilag is rekompenzálni akarták az első világháborúban tanúsított hősiességéért és azért, hogy a jobb karját feláldozta a hazának. Bácskában vitézi telket, öt hold szántót és családi lakóházat ajánlottak fel neki, ingyen, ha családjával hajlandó lenne Bácskába áttelepedni. Nagyapám nem fogadta el a kitüntetésszámba menő nemes ajánlatot, nem tudván a Csíki-havasok rejtelmes, vadregényes tájaitól megválni és a bácskai fehér búzakenyér helyett továbbra is a szülőföld barna, csíki rozskenyerét választotta.

Telt-múlt az idő, elkerültem a szülői háztól és már csak a szűkre szabott vakációk idején látogathattam haza. Amikor hazaérkeztem és szüleimet köszöntöttem, azonnal utána érdeklődtem, hozzá szaladtam, őt akartam látni. Tanulmányaim elvégzése után találkozásaink még inkább megritkultak, majd szülőföldemtől is egészen messzi sodort a sors. Az idő felette is eljárt és a lövészbojtos vitéz harcos, egykori szakaszvezető már idős, megrokkant emberré vált. Ott üldögélt egymagában, szótlanul, csendben, szobája egyik ablakánál. Az ablak virágos hegyoldalra nyílott. A vadvirágos hegyoldal tetején komor, sötétzöld fenyők nyújtották fejüket a kék égen játszadozó hófehér felhőgomolyagok felé.
– Hogy van, nagyapó? – kérdeztem.
– Már gyengén, fiam – szólalt meg fátyolos hangján. – Amikor megsebesültem és fejlövéssel a székesfehérvári kórházba szállítottak, az orvosok azt mondták, hogy a szervezetem olyan erős, mint a vas. De amikor megöregszem, a fejlövés miatt nagyon erős fejfájásaim és szédüléseim lesznek. Egyensúlyzavarok miatt el is eshetem. Ezek a jóslatok most be is következtek. Kínoz a fejfájás és pálcával is alig tudok egyet-kettőt lépegetni… volt, amikor el is estem…
Előtte egy régi, megsárgult, nagybetűs imakönyv feküdt, mellette egy papír és egv ceruzacsonk.
– Látod, imádkozom érted. Mindennap elmondok érted tíz miatyánkot. Minden miatyánk után húzok erre a papírra egy vonást, hogy tudjam, megvan-e mind a tíz. Imádkozom, hogy ne legyen háború.
Könnyes lett a szemem. Megcsókoltam a homlokát.

Nemsokára, egy télvégi napon, március 4-én kivittük a temetőbe. Óriási nagy hó és hideg volt Gyimesen, a hó csikorgott a halottat kísérők lába alatt. Az erős napfényben milliárd kristálycsillag díszítette a fehér hólepelt. Megrendülve, sokáig állottam a sírja mellett. Már senki sem volt körülöttem. Nem akartam távozni. Nagybátyám vezetett el a sírtól, ültetett fel szánjára és vitt haza. Erre a napra emlékezve, még ma is elérzékenyülök, és arra gondolok, talán sose leszek képes, hogy valamelyik nap tíz miatyánkos vonalat húzzak az előttem fekvő papírlapocskára…

[Forrás: Antal Imre: Történelmi események Gyimes vidékén a régmúlttól napjainkig. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005.]