Nagyon régen, még garzonbéli életünk elején, egy lakótárs elhívott szüretelni. Nemigen ismertünk még senkit itt, de fiatalságunk hamar összehozott. Kora őszi kora reggelen jött a kocsi. Az ősz egyébként olyan volt, mint szokott, nem ecsetelem, ecsetelték már sokan, s nem csak a festők. [Nem tartozik szorosan ide, sőt egyáltalán nem, amit egy festőművész ismerősöm – aki férjével később szomszédunk lett a garzonban –, Csonka Erzsébet mondott a feleségemnek, emlékezve panaszkodásomra, hogy nem tudok festeni, s miután elolvasta a Vizeimet: „Üzenem Karcsinak, hogy tud ő festeni, csak nem színekkel, formákkal, hanem szavakkal!” Most, hogy kibüszkélkedtem magam, folytatom a szüreti történetet.]

Kiszálltunk a kocsiból, akik ismerték, üdvözölték egymást, akik nem, bemutatkoztak. A tőkék mellett vödrök, puttonyok sorakoztak, metszőollót vagy más vágóeszközt hoztunk magunkkal. Ott gőzölgött egy tál főtt kolbász, egy tálcán kenyérszeletek, egy kisebbiken mustár. És ott töltögette a pálinkát, az asszonyoknak a forralt bort egy látásból ismert idős férfi, aki rokona lehetett a „munkaadónknak”. Furcsán nézett rám, amikor visszautasítottam az italt. Megreggeliztünk és elkezdődött a munka. Folyt serényen. Fogytak a fürtök, teltek a vödrök, a puttonyok, a tsz-től bérelt konténerek.

És fogyott a bor is a kannákból. Amikor legalább ötödször „Köszönöm, nem kérek!” – kel válaszoltam kínálására, az öreg letette a kannát, közelebb hajolt s az arcomat fürkészte. „Csak nem alkoholista vagy fiam?” – kérdezte. Éreztem, elvörösödök. Az öreg felvette a kannát, s mosolyogva elindult.