Sáncalja

Nem tudom, apám esténként az újságot böngészve gyanított-e valamit abból, ami ellenünk készülődött. Nem emlékszem, hogy nyugtalankodást észleltem volna az arcán vagy a beszédében, ha vacsoránál és vasárnaponként összekerültünk. Ellenkezőleg, jókedvűnek tűnt, hiszen azon a nyáron kezdtünk kikászálódni a sokféle nyomorúságból. Általában vidámabbnak néztem magam körül az egész sáncoldalt, minden szomszédunkat és gyerekpajtásaimat is. Egyik sem kötölőzködött már azért, mert büszke voltam arra, hogy megint dolgozni járok. Nem kiáltoztak utánam, hogy „ott megy az édesanyáin kicsi munkása” vagy hogy „jön a kétforintnegyvenkrajcár”. A mész sem rágta ki a lábam mint tavaly. Jól megfejelt cipőben járhattam a szobafestőkhöz. Őszire pedig végképp elhatározott ügy volt, vadonatúj cipőt kapok félrespórolt keresetemből, s még Sanyinak is jut egy új talpú ószeri cipőre. Kínzó nyugtalanságom is végképp kihagyott a festékszínek fel nem ismerése miatt. Szatmári Elek olyan munkát adott, amiben a színek megkülönböztetése nem az én dolgom volt. A szárazságra hajló nyár szintén nekünk kedvezett. Eső vagy felhőszakadás nem dúlta fel egyetlen vasárnapunkat sem. Édesapánkkal fürödni jártunk a Szamosra vagy kirándultunk a Szent János-kúti erdőbe, ahol nagy örömünkre nyársra húzott szalonnát sütöttünk, labdáztunk, összeálltunk más kirándulók leánykáival, és „hátulsó pár, előre fuss”-t játszhattunk.
Azokban a hetekben szemlátomást mozgásba jött egész Kolozsvár, legalábbis a munkásfertályoké. A kánikula mindenünnen kiűzte a családokat a Szamos-partra és a közeli erdőkbe. Az öregebbrendű munkásemberek a Lépcső utca árnyékos felébe húzódtak. Verték a „blattot”, a soha véget nem érő durákot és máriást. Az ülőkéik alól elé-elékerült egy-egy üveg sör. A mi Gica nénink le-fel sántikált a fehérre pattogtatott kukoricával. A hasán cipelte a tömött zsákot. Nem kellett kiáltoznia, hogy „kakast vegyenek, jó friss, még meleg”. Innen is, onnan is kiszóltak a nyitott ablakok „firhangjai” mögé rekesztett hűs árnyékból:
— Mérjen nekünk is, Gica néni! …
Lent, a Sáncaljában, végig a Fellegvári úton szólt a verkli. Ugyanazokat a slágereket keverte, mint tavaly, tavalyelőtt. Az is vidámabban hangzott, hogy „Ojjé, a ligetben nagyszerű, ojjé, a ligetben jó” … Nekem a mindenüvé beragyogó napsütéssel együtt áradó nyári örömökből két külön nagy is jutott. Szatmári Elek a hét derekán átvezényelt a sétatéri Státus-palotákhoz. Augusztus tizenötre végezni kell a mázolómunkákkal, szeptember elsején a papok be akarják költöztetni az egyikbe a lakókat. Négy sor bérpalota épült ott egyszerre. A legelső készen is állt, már a parkettet gyalulták. Én a másodikba kaptam beosztást. Az ablaktokokról kellett drótkefével és üvegpapírral ledörzsölnöm az alapfestékre (gründolásra) kenődött meszet. Mérhetetlen boldogságomra végre sikerült az, amit tavaly hiába reméltem, apám keze alá kerültem: Ő is abban az épületben végezte a mázolómunkát. Amíg az egyik tokot letisztítottam, addig ő felmázolta a másikra a zöld olaj festéket. Százféle kérdés forrongott bennem, de csak minden ötödikre ha válaszolt, gyakran félbeszakított:
– Nézz a kezed alá. Itt nem slajfoltad le eléggé…
Azon a Státus-munkán tudtam meg tőle: vasárnap este a vidéki vendégszerepléséről hazaterő színház nyári előadást tart. Arra mi is hivatalosak vagyunk, ő a jegyszedéshez, én meg édesanyámnak segíthetek a ruhatárban. Elszontyolodtam, hallgattam. Édesapám végül is reám szólt:
— Mi bajod, Pista?
— Semmi, édesapám, csak nem akarok megint a lelógó kabátok mögé bújni, se vizet árulni. A lépcsőkre se akarok ülni, mikor szétmegy a függöny, öl meg a szégyen olyankor. Szeretném, ha jegyet váltanánk, hogy rendes, számozott székbe ülhessek.
— Ejha! — nézett meg apám elcsodálkozva. — Miért nem mindjárt páholyba?
— Oda én nem kívánkozom. Oda csak üljenek be Dombyék. De a felső erkélyre futja már a fizetésemből.
— Hát igen, néha futja — bólintott édesapám beleegyezően.
Édesanyám este, mikor elújságoltam, hogy belépőjeggyel megyek vasárnap színházba, ellenkezni próbált; majd, ha fizetésjavítást kapok. Apám közbeszólt:
— Hagyd most az egyszer, anyjuk, hadd teljék öröme. Ennyit igazán megérdemel.
Majd kibújtam a bőrömből. Katica nénink szerzett belépőjegyet, különben nem kaptunk volna. A színház jegypénztárát rengetegen ostromolták. A fellegvári oldalból is sokan sorba álltak jegyért. Katica nénitől megtudtuk, hogy a Sárga csikót játsszák, állítólag lesz benne vetítés is, azzal a jelenettel, amit egy évvel azelőtt a fellegvári malomgátnál Dr. Janovics Jenő filmre vétetett a Sárga csikóból. Sáncaljai szomszédaink erre a hírre jöttek lázba. Azt hitték, látni fogják, amikor felfordul a bárka és Imre Erzsi kardalosnő beléfúl a folyóba. Akkor jutott eszembe, hogy tényleg az történt a tavaly. Talán az a felvétel lett volna az első magyar filmek egyike az akkori Magyarországon, de a Fellegvári úti malomgátnál szerencsétlenséggel végződött. Nyoma vanennek a Kolozsvári Hírlap 1913. szeptember 17. számában is. A lakodalmas népet vivő bárka, mikor lesiklott a zuhogón, felfordult, mindenki mást élve sikerült kimenteni, az egy Imre Erzsi kivételével. Én magam is ott voltam a bámészkodók között. A kerítésünkre kapaszkodva néztük szüleinkkel, mint szálltak csónakba a Színkörnél, és mint eveztek a gáton felül csendesen folyó Szamoson lefelé a bő gatyába és falusi szoknyába öltöztetett színészek, aztán mint csapott át az egész szívbemarkoló sikoltozásokba.
Engem nem az izgatott különösebben, hogy azt a jelenetet filmbetéten láthatom, hanem hogy végre úgy ülhetek be a színházba, mint más rendes emberek a tisztességes keresetükből. Nem kell vizet árulnom vagy attól tartanom, hogy az ellenőr kikerget. Édesanyám is felismerhette ennek az eseménynek a jelentőségét. Borbélyhoz küldött, nyírja le a hajamat rendesen. Megviselt vasárnapi ruhámat kivasalta, az apám egyik nyakkendőjét pedig az inggallérom alá erőltette.
— Kishíján úrfinak látszol — mondta bennem tetszelegve.
Azt hittem, sohasem lesz este, oly türelmetlenül vártam az előadást. Készülődtek a szomszédok is. Legjobb ruháját öltötte magára mindenki. Arról fecsegtek, Berki Lili és Dezséri László s talán még Szentgyörgyi István is fellép. Édesanyám bosszantó módon késlekedett az indulással. Megetette a Nünükének becézett kis Amálkát. Öcséim megvacsoráztatását szerencsére rábízhatta a hazatérő sánta Gica nénire. Sanyi öcsém toporzékolt. Vigyük őt is a színházba, segít édesanyámnak a ruhatárban, ha kell, vizet árul, ha én akkora úrfi lettem, hogy a felső erkély grádicsán már nem is jó nekem. Bajosan tudtuk lerázni a nyakunkról. Egyre szurkoltam — elkésünk. Végre útban voltunk a nyári hőségtől bűzlő Lépcső utcán lefelé. Nyomunkban mások is. Fojtó rekkenőség, az égen tornyosuló fellegek.
Izgatottságomban előresiettem, majd nyargaltam vissza, miért nem jönnek apámék gyorsabban. Már leértünk az aljba, és akkor, éppen akkor szembe jött velünk izzadtan a nyakkendőjét lazító Kiss Sándor koma bácsink, a ténsasszonyosan kiöltözött, fél szemére vaksi Mari nénénkkel.
— Visszakozz, forduljatok vissza – szólt a koma bácsink rosszkedvűen. — Nem lesz ma Sárga csikó…
Magam sem tudom, mi minden képtelenséget beszélt összevissza, sietségtől szaggatottan. Csődület támadt körülötte, én a körön kívül szorultam. Egyszer csak apám elkomoruló hangját hallottam.
— A fene ott egye meg őket Szarajevóban…
Hitetlenkedő közbekiáltások szakították félbe.’ Meglódultak. Mi a szomszédainkkal csakhamar a még új palakupolás nyári Színkör bejáratánál találtuk magunkat. Egv díszletezőmunkás fekete lobogót tűzött a homlokzatára. Az előadást nem tartják meg — hallottuk mindenfelől. A szétszéledő közönség csalódottan Szarajevót és a meggyilkolt Ferenc Ferdinánd trónörököst emlegette. Annyit értettem az egészből, amennyit a feltámadó szélben csattogó gyászlobogó hirdetett. Nincs előadás! A zászlórudat mintha belém döfték volna… Hazakullogtunk. A Lépcső utca minden kapujában összebújt férfiak, nők. Zsibongtak, ijedeztek vagy káromkodtak.
— Háború lesz, meglátjátok, hogy ebből mekkora nagy háború lesz.
— Miért lenne? …
— Jó vicc. Azért, mert Ferenc József nem hagyhatja ezt annyiban. Maga hagyná, hogy a fiát és a menyét csak úgy uk-muk meggyilkolják Szarajevóban?
— Én a rendőrségre bíznám az ilyesmit…
— Isten lovát a rendőrségre… Hívja ki I. Ferenc József párbajra a szerb királyt, és szúrja seggbe. Minek ehhez háború?! ,
— Marhaság. Mióta írják az újságok, hogy a Balkán puskaporos hordó. Hát most levegőbe röpülünk…
Valaki, két-három lépcsővel fennebb, így okoskodott:
— Lehet, hogy háború lesz, de nem most. A búza még nincs learatva. Csak nem gondolják, hogy ráviszik a sok katonaságot a drága búzára.
— Úgy van — kiáltotta másvalaki —, még a krumpli és a káposzta is földben van . . .
Édesanyám otthon még riadtabban faggatta apánkat:
– Mi lesz ebből, István? Csak nem visznek el téged is!?
Apám az asztal mellé ült, cigarettát sodort, gondolkozott, de rágyújtani elfelejtett.
– Felmegyek holnap az egyletbe. A vezetőség majd megmondja, mi legyen. Feküdjünk le.
Nehezen aludtunk el. Anyám sóhajtozott. Én a padlóra vetett ágyban csődbe ment színházi bemutatkozásom miatt keseregtem. Hát nem tudták azt a trónörököst életben hagyni legalább hétfőig? Úgy lehet, akkor támadt fel bennem első ízben az a baljós érzés, ami korábbi és későbbi kudarcaim alapján mindig erőt vesz rajtam, ha valami régen várt kívánságom éppen beteljesülőben van. Mindig elfog az idegesség, mi jön váratlanul közbe, ami a céltól egy hajszálnyira agyonüti a sikert. Ami azt a gyászos végű vasárnap estét követte, úgy vélem, eléggé indokolja a baljós érzések meggyökerezését. Másnap-harmadnap felfordult az egész életünk. Este, munkából hazajövet a Főtéren beláthatatlanul sok ember tolongott. Összevissza ordítoztak. „Le a kutya szerbekkel, éljen a háború!” Valahol a tömeg közepén a Kossuth-nótára gyújtottak. Édesapámmal a járdán haladtunk, ő nem éljenzett, a Kossuth-nótát sem fújta, a kalapját sem kapta le, mint mások. Akkor első ízben, amióta munkába jártam, újra megfogta a kezemet, szorosan magához vont, hogy a járdára özönlő tüntetők el ne sodorjanak… Valaki azonban szitkozódva leverte a fejéről a kalapját, utánakaptam, de a körülöttünk tülekedők lába alá került, arrébb rúgták, taposták.
— Hagyd — mondta apám —, nem lesz arra már szükségem. Megette a fene a mi életünket…

Forrás: Nagy István: Sáncalja. Önéletrajzi regény, 1904-1918. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979