Bölcs optimizmus

Monológ

Magamban olvasva az újságot. Ma reggel megint rosszabbodott a helyzet. Már-már úgy volt, hogy vége lesz a háborúnak, most jönnek ezek az ifjú-törökök. Európai konflagráció. Egészen magamban. Hátha mégse lesz baj! Talán csak azért csinálták ezt az ifjú-törökök, hogy megmutassák, hogy vannak a világon, aztán megint odaadják Drinápolyt. Azt hiszem, az egész forradalom ilyen ifjú. A háború újra kitör. Magamban. Rettenetes. Elérkezett a végzetes óra. Ez az év, az ezerkilencszáztizenhármas, a háború jegyében született. Szerencsétlen szám. Egészen magamban. Az igaz, hogy szerencsétlen szám, no, de nevetséges volna, hogy amiatt, hogy tizenhárom, történjék valami – a dolog mégiscsak a véletleneken múlik, és minden babona ostobaság. Magamban. Kitört a sztrájk, nem lehet élni, és mindenünnen hívják be a katonákat. Több mint bizonyos, hogy tavaszra háború lesz. Ma még nem is ebédeltem. Éhes vagyok. Egészen magamban. Ma nem is vagyok olyan nagyon éhes, aztán délelôtt azért ettem szalámit és sajtot, azt nagyon szépen lehet ebédnek tekinteni.
Pesten kitör a forradalom. Magamban. Mindennek vége. Nincsen semmi remény. Egészen magamban. Éppen azért, mert nincsen semmi remény, talán mégis minden jóra fordul. Eddig mindig úgy volt, hogy ha nem volt semmi remény, akkor beállt a katasztrófa, tehát egyszer most már úgy kell lenni, hogy meglepô fordulat történjék, és én magam is kellemesen csalódjak.
Kezdik behívni az embereket katonáknak. Magamban. Úgy látszik, fenekestül felfordult minden. Háborús, rendkívüli állapotok felforgatták a rendet. Mindenkit behívnak, akár sorra kerül, akár nem. Egészen magamban. Az nem lehet, hogy éppen most hívjanak be engem, mikor semmi rendje nincs. Nevetséges, egyszerre nem változhat meg minden, ha eddig jól ment minden, miért álljon be éppen most fordulat? Miért kelljen nekem csalódni?
Megkapom a behívót. Magamban. Most aztán nem rémkép és aggodalom csak a válság. Ez a valóság. Mennem kell; önmagam számára megszûntem: egy magasabb érdek használ fel a saját céljaira és szolgálatára. Isten veletek tervek, egyéni ambíciók, egész életem! Egészen magamban. Valószínûleg ijesztgetés csak az egész. Egy kis katonai demonstráció lesz, hogy Oroszország megijedjen. Szépen beruháznak, egypár napot töltök majd a kaszárnyában, aztán elengednek. Még jól is hat majd egy kis mozgás az idegeimre.
Menetelünk a határ felé. Magamban. Rettenetes… Nem bírom tovább… A bornyú mindig nehezebb lesz… Már ötödik napja megyünk… Nem bírom tovább, kidôlök… Egészen magamban. Na, hiszen azért bírnám tovább, egy kicsit megerôltetném magam, de jobb, ha kidôlök, akkor pihenhetek. Tettem én már nagyobb utat is civilkoromban. Nem lesz semmi baj.
Lövöldözök az ellenségre. Magamban. Búcsúzz el magadtól, ez a vég. Azok ott erôsebbek, és jobban látnak bennünket. Egy fél óra, és mindnyájan itt fekszünk lelôve… Isten veled, egyetlen szerelmem… Isten veled, édes, szép… Nem látom többé a hajad… és a kezeid… és te élni fogsz… és én a ködben és semmiben leszek… Magamban. A statisztika szerint minden négyszáz golyó közül talál egy… Az is nagyon ritkán. És ezek az élesek keresztülmennek az emberen, és nagyon ritkán halálos a seb. A körülményekhez képest igen jó kondícióban vagyok. Nem lesz semmi baj.
Egy golyó eltalál. Magamban. Jaj! Végem van! Ordítva. Segítség! Szanitéc! Egészen magamban. A tüdômön ment keresztül. Az nagyon hamar gyógyul, mert már kitûnôen kezelik az efajta sebeket. Majd befekszem a Dollinger-klinikára, és felveszek a laptól egy kis elôleget.
Meghalok. Magamban, Hamlettel. A többi néma csend. Egészen magamban. Ejnye, úgy látszik, egy kicsit rosszul megy nekem mostanában. Csak nem lesz valami bajom?