Hálátlan feladat ódiumát vette magára az aránylag fiatalon elhunyt újságíró, Tóth Béla (1857-1907), aki a népszerűsítő nyelvészet egyik lelkes művelője is volt, amikor Szájrul szájra. A magyarság szállóigéi című igen sikeres könyve után egy évvel megírta annak logikai édestestvérét, amely a Mendemondák címet kapta és a világtörténet – ezen belül is, mindenek előtt a magyar történelem – furcsaságainak gyűjteménye. Olyan időn átnyúló „pletykákat” szed benne ízekre, amelyek torzítják, felnagyobbítják vagy indokolatlanul kisebbítik a történelmi érdemeket, a hibákat, a vétkeket, de ritkán vétenek a valószínűség és a józan ész ellen, mert „kedveli az igazságot a koholmányban… Mikor mendemondákat hüvelyezünk, legtöbbször rábukkanunk a szecska közt a gyöngyszemre, a pletykában az erkölcsi értékre” – írja az 1896-os (első) kiadás előszavában a szerző.

Tóth Béla ugyanis tudta: munkájával sok haragost szerez azáltal, hogy józanul és bátran megtépáz olyan tévhiteket, melyek tudománytalanságához nem fér kétség, viszont hosszú időn át táplálták nemzeti önérzetünket, ám bízott a józanul gondolkozók táborában. Azt is tudta egyúttal, hogy munkája nem az örökkévalóságnak szól, hiszen nem tett mást, mint már létező forrásokat, könyveket lapozott fel az igazság érdekében – az olvasó helyett, hogy „minden eredetiség követelése nélkül elmondja: mely stádiumban van ma egy s más kérdés. A holnap talán mást fog tudni, mint amit a ma tud… Bármikor előállhat egy-egy szaktudós, a hagyomány Bánk bánját és Zách Kláráját védelmezni a forrásokból rekonstruálttal szemben. Majd ismét egy más, aki visszahelyezkedik a mai álláspontra…”- szögezi le. Nem csalhatatlan igazságot hagyott könyvében ránk, hanem józan módszert, ami miatt ma is élvezettel s haszonnal olvasható műve.

Mivel 1900-ban a könyv egy másik, javított kiadása látott napvilágot és az interneten elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban, a kiválasztott részleteket ez utóbbi alapján közöljük. (Cseke Gábor)

Hatvani István

Természetfölötti dolgokkal, melyeknek meghazudtolására úgysincs szükség, nem bíbelődik ez a könyv. Tehát szinte fölösleges benne említeni Hatvani Istvánt, a “magyar Faustot” (sz. 1718, † 1786), aki a mese szerint gonosz lelkekkel cimborált. De az okkult tudományoknak még a múlt században is voltak hívei; megtévelyedett elmék ismeretlen erőket kerestek, és a boszorkánypörökben annyiszor működött autoszuggesztió révén maguk is hitték, hogy ők az ördög szövetségesei. Föl lehet hát vetni a kérdést: nem tartozhatott-e Hatvani István ezek közé a démonomániás betegek közé? A válasz a leghatározottabb nem. Hatvani István mint pap, orvos, természetvizsgáló és filozófus egyaránt igen józan elme volt, munkái korának legmagasabb színvonalán állanak, levelezéseiből pedig megismerszik igen szeretetreméltó alakja; egészségtelen irányú kutatásoknak, lelki bajnak a gyanúja sem férhet hozzá, és alig hihető, hogy már életében az ördöngösség híre vette őt körül. Annál kevésbé, mert a debreceni kálvinista nép gondolkodása sohasem hajlott babonák felé. A Hatvaniról szóló mesék elterjesztője KAZINCZY SÁMUEL hajdúböszörményi főorvos († 1855), ki e mendemondákat föl is jegyezte. Úgyszólván valamennyi vándoranekdota, melynek eredetijét többnyire megtaláljuk a régibb és újabb démonológiákban. A három lehetetlen kívánság, a homokba rajzolt kocsi, az éjféli prelekció (melyet ARANY JÁNOS is kölcsönvett), az elkölthetetlen garas, a kidöntött palackból keletkező vízáradás, az uborkává, dinnyévé változott orrok, fülek, a cras, cras (ezt már csak JÓKAI MÓR vonja bele a Hatvani-legendák körébe) mind idegen motívumok, melyek közt van keleti is (a vízáradás). (…)

KAZINCZY SÁMUEL ez igen jóízű kis munkája sokáig csak másolatokban forgott a közönség kezén, míg végre a Vasárnapi Újság 1875-ben kinyomtatta. Már az előbeszédéből is kitűnik, hogy az egész voltaképpen csúfolódás a babona ellen. KAZINCZY tizennégy éves korában 1816-ban került a debreceni kollégiumba, s ott hallotta Hatvani bűvös viselt dolgait. Később a felvilágosodott orvos, a józan kálvinista, úgy látszik, röstellte, hogy a diákság ilyen babonás dolgokat fecseg. Eltökélte hát magát, hogy az ostoba meséknek végét veti; és mint okos ember, a gúny fegyveréhez nyúlt. “Találkoznak olyan balgatagok, akik nagy trallával prédikálnak a babona ellen – írja a bevezetésben -, és iszonyú szemtelenséggel esküsznek, hogy nincsen kísértet, feljáró lélek, garabonciás diák, varázslás, tátos, ördög és pokol… Hogy annak okáért a szemtelen urakat megszégyenítsem és a babonaságot, ezen praerogativáját az emberi nemzetnek, lábra állítsam, íme kezedbe adom Hatvani István biográfiáját. Nekem ezt Pörzse néném beszélte, neki pedig Kati, a pap szolgálója, aki ismét maga szája vallása szerint, hiteles embertől hallotta. Ezt azért mondom, hogy ha valaki kételkedne ennek igazsága felől: azt én egyenesen Örzse nénémhez igazítom, ő pedig haladék nélkül Katira, a pap szolgálójára, aki megint kétség kívül tovább.” KAZINCZY SÁMUEL végül azt mondja: “Biztos a reménység, hogy ez a kis könyv a Biblia mellé fog tévődni.” A csúfolódásnak azonban csak az lett a foganatja, hogy a Hatvani-legenda nagyon elterjedt, és akadt ember, aki egész komolyan feszegette a kérdést; vajon nem foglalkozott-e a híres debreceni professzor csakugyan mágiával, mint a múlt század közepe táján annyian. (…)

A Lánchíd kőoroszlánjai

Ki nem tudja, hogy a Lánchíd négy méltóságos kőoroszlánjának nincsen nyelve, éspedig azért nincsen, mert a szobrász elfelejtett csinálni! Ezt a hibát jó soká nem vette észre senki – így szól a mendemonda -, míg végre egy vargainas elkiáltotta magát: “Nini, az oroszlánoknak nincs nyelve!” Ekkor aztán ország-világ észrevette, és kacagta a művész feledékenységét. A szegény művész pedig kétségbeesett szégyenében s még aznap este beleugrott a Lánchíd közepéről a Dunába. Ő volt a “hídavató,” az első öngyilkos, aki e világcsodát választotta utolsó útjának. – A vargainas, ki minden hibát elébb lát meg, mint az egész tudákos világ, valóságos legendás alak; de a lánchídi vargainasnak még a nevét is tudta a világ. Frick Jakabnak hívták, s mikor 1897 novemberében Pinkóc túladunai faluban mint öreg ember meghalt, elsiratták az újságok.

“Fölfedezése: hogy az oroszlánoknak nincsen nyelve, gyorsan terjedt el. Egész Pest erről beszélt, s Marschalkó János szobrász sok gúny és csúfolódás tárgya lett. Egy darabig csak tűrte, míg aztán egy este, mikor megint bosszantották, nagy haragosan azt mondja: No, hát fogadjunk ötszáz forintba, hogy mikor az oroszlán úgy tartja a száját, mint az én kőoroszlánjaim, nem is látszhatik a nyelve, mert mélyen lenn fekszik. A fogadás megtörtént, és Marschalkó elvitte a barátait egy menazsériába, mely az István téren ütött tanyát, s ott aztán bebizonyította, hogy neki van igaza. Az ötszáz forintot a művész jótékony célra adta.” (Pesti Hírlap, 1897. nov. 28.)

Eddig az anekdota, melyből az sül ki, hogy a lánchídi oroszlánoknak csakugyan nincs nyelve. Hát csakugyan nincs? Ez a kérdés gyakran megfordul a fejünkben, mikor átmegyünk a Lánchídon. Alulról nézve az oroszlánok félig kinyitott, hatalmas szájában ürességet látunk a fogak között, ha épp verebek nem ugrálnak benne. Az oroszlánoknak azonban mégis van nyelve; természetesen nem akkora, hogy lássák, mert ilyen művészietlen dolgot bizony nem faragott volna e szép szoborművek alkotója, Marschalkó János. Az az országossá lett mendemonda, úgy tudom, teljes világéletében igen bosszantotta a művészt. “Nem vagyok én húsfüstölő, aki a nagy nyelveket keresgéli” – mondotta még 1883-ban bekövetkezett elhunyta előtt is. Mert az öreg művész, bár bántotta, hogy mindig évődnek vele az oroszlánnyelvek miatt, mégsem lett öngyilkos, hanem az aggok szép csendes halálával, végelgyengülésben múlt ki a világból. (…)

A vasálarcos

Ki volt a rejtelmes vasálarcos fogoly, akit XIV. Lajos előbb Pignerolban, majd a Sainte Marguerite szigeteken és 1698-tól 1703-ig, haláláig, Marchiali név alatt, a Bastille-ban tartott? Ezt a meddő kérdést másfél század óta a kuriózumkutatók seregestül bolygatják… Én csak a legbohóbb furcsaságokat említem; de áldozok egy kis helyet a vasálarcosra vonatkozó mendemondák históriai fejlődésének is. 1688-ban SAINT-MARS, a Sainte Marguerite szigetek kormányzója, ezt írta egy levélben: “Az egész vidék azt beszéli, hogy foglyom Beaufort (IV. Henrik törvénytelen fiának fia) vagy Cromwell fia.” 1745: a vasálarcos, egy VOLTAIRE-nek tulajdonított könyv szerint, Vermandois gróf volt, XIV. Lajos és Lavallière hercegnő második fia, akit azért zártak el, mert a trónörököst pofon ütötte. 1764: ismét Beaufort kísért az irodalomban. 1768: a vasálarcos Monmouth herceg volt. 1770: Mme CAMPAN szerint a rejtelmes fogoly Matthioli olasz gróf, a mantovai herceg minisztere, ki XIV. Lajos ellen akarta indítani az összes olasz fejedelmeket, míg végre Louvois elraboltatta őt Turinból, és először Pignerol várában, aztán a Sainte Marguerite szigeteken s végül a Bastille-ban őriztette titkon. (Ma ezt a vélést tartják legvalószínűbbnek; DUTENS is kardoskodott mellette 1789-ben.) 1771: a kutatók azt sütik ki, hogy a vasálarcos osztrák Anna fattyú gyermeke volt. 1773: Buckingham és osztrák Anna fia. 1789: Fouquet, XIV. Lajos tárnokmestere, vagy Mazarin és osztrák Anna fia. 1790: RICHELIEU tábornagy emlékiratai szerint: XIV. Lajos ikertestvére. Ugyanez évben: Avedik örmény pátriárka. 1795: a vasálarcos valami közönséges fogoly volt. 1816: Harmoises lovag, ki a király élete ellen 1673-ban összeesküvést forralt. 1892: BAZARIES százados XIV. Lajos és Louvois titkos jegyű irataiból kibetűzi, hogy a vasálarcos de Bulonde tábornok volt, kit az 1691-i piemonti hadjáratban árulással gyanúsítottak. E lajstromnak az a legfőbb hibája, hogy nincsen benne egyetlen néven nevezett ember sem, akiről ne lehetne bebizonyítani, hogy nem 1703-ban és nem a Bastille-ban halt meg.

Reánk nézve azonban érdekes, hogy a vasálarcos hírébe keveredett Avedik örmény pátriárkát némelyek magyarországi születésűnek mondják. Avedik szkizmatikus örmény pátriárka volt 1701 óta, és mint állítják, annyira üldözte a törökországi katolikusokat, hogy végre Ferriol francia követ számkivettette őt a szultánnal. Mikor Khiosz szigetére akarták vinni, a jezsuiták útközben elrabolták (!), és Messinába szállították, ahol még 1707-ben is élt a tömlöc fenekén. Konstantinápolyban és a velencei San Lazzaro szigeten nemegyszer hallottam örmény papoktól, hogy ez a híres Avedik armenopoliszi (szamosújvári) születésű volt. Nemigen hihető a dolog, mert az örménység csak 1668 táján költözött be hozzánk, élén Verzár püspökkel. Tudós magyar örményeink, kik oly derekasan dolgoznak hazai történetök körül, könnyen kideríthetik e kérdést.

A vasálarcost illető találgatások között furcsaságában nem utolsó az, amely szerint ez a rejtelmes fogoly – nő volt. Egy provence-i nemesember Voltaire-hoz írott leveleiben emlegeti, hogy egy cannes-i úrnő, madame Cassis, Párizsban engedelmet kapott Saint Marstól, a Bastille kormányzójától, hogy a vasálarcost meglátogassa. Madame Cassis szerint a fogoly keze sima bőrű, gyenge női kéz volt. A provence-i nemes különben azt is írja, hogy az ő idejében a nép valami hercegnőnek tartotta a titkos rabot, (Vö. Intermédiaire XXXII. k. 439. l.)

De mégis legremekebb az a mendemonda, mely szerint a vasálarcos I. Napóleon őse volt. Ezt a bohóságot a Mémorial de Sainte-Hélène is említi. A császár 1816. július 12-én beszélgetett e dologról környezetével. Sorra vették, mit mond Voltaire, Dutens, Richelieu; és a társaság egy tagja elanekdotázta, hogy őelőtte egykor komolyan bizonyítgatták, hogy Napóleon IV. Henrik, XIII. Lajos és XIV. Lajos ivadéka, mert őse a vasálarcos volt. Akkor aztán apróra összeszedték az egész mesét. A Sainte Marguerite szigetek kormányzója, vagyis a vasálarcos őrizője, bizonyos de Bonpart volt. A fogoly beleszeretett a kormányzó leányába. Bonpart ezt a bajt bejelentette az udvarnak, ahol azt mondták: nem kell búsulni, ám keressen az a boldogtalan vigasztalást a szerelem gyönyörűségeiben. A kormányzó erre összeházasította leányát a fogollyal. A társaság egy tagja erősen bizonykodva állította, hogy a házasságlevél még most is megvan Marseille valamelyik plébániáján. A szomorú hitvestársak gyermekeit suttyomban Korzika szigetére szállították, ahol aztán nevök Bonaparte, Buonaparte formát öltött.

Még csak azt említem, hogy a híres “vas álarc” voltaképpen fekete bársony volt, s a rejtelmes fogoly csak akkor viselte, mikor a falakon sétált, s a többi rab is láthatta őt. A középkorban állítólag kínzó eszközül használtak bizonyos vasálarcokat. Ezt a borzadalmas dolgot használta DE MOUHY (Charles de Fieux) múltszázadbeli szenzációs regénygyártó a Bastille ismeretlen foglyáról szóló fércelményének címéül: Le masque de fer (Paris, 1748: 3 kötet). Tőle ered ez a kifejezés. Előtte nem hívták így a rejtelmes foglyot.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ