Négy székely baka

Együtt indult a háborúba, egy században szolgált, egymás mellett verekedett a muszkával a négy székely baka. A gyergyói bércek aljából kerültek el a messzi lengyel földre, hogy ott állják útját az ellenünk törő ellenségnek. A négy székely legény igazi székely módra verekedett. A lövészárokban is megálltak a helyüket, roham közben pedig a puska boldogabb végével dolgoztak. Így történt azután, hogy egy roham alkalmával a négy székely egy magában két ágyút vett el a muszkától. Mind a négyen megsebesültek, átázott a blúzuk a vértől, de nem hagyták ott az ágyukat, beszállították a magyar táborba. Itt azután bekötözték a sebüket és az orvos az első sebesült-szállítmánnyal kórházba akarta őket küldeni. De a székely bakák nem akartak menni. – Nem hagyjuk el a mi ágyúinkat – mondotta Kende Mózes. – Ha már elvettük a muszkától, elvisszük a felséges királynak ajándékba.
Minthogy az ágyukat is útnak indították az ország belseje felé, megengedték nekik, hogy azon a vasúton tegyék meg az utat ők is. Így utazott a négy székely a teherszállító kocsin zimankós téli időben Budapestig. Itt újra bekötözték őket, de csak akkor egyeztek ebbe bele, amikor megígérték nekik, hogy folytathatják útjukat Bécsbe és személyesen elbeszélhetik a királynak hőstettüket.
– Mert hát – mondogatták a székelyek – megírtuk ám a fölséges urnak tábori posta kártyán, hogy visszük az ágyukat és be akarjuk váltani a szavunkat.
Be is váltották. Az ágyuk megérkeztek Bécsbe, és a négy székely fiú szép kitüntetést kapott a királytól.

Küzdelem a sziklák közt

Két magyar járőr (három-három ember) 1915. június 11-ikén a következő egyszerűnek látszó parancsot kapta az olasz harctéren:
– Támadjon meg és kergessen le déli irányban egy erős alpini járőrt, amely a Monte Paralban fészkelte be magát.
A két járőrt Fellner Rezső káplár és Lipóth Lajos tizedes vezette, akiknek nem lehetett pontosan meghagyni, hogy miképen verjék ki az olaszokat, mert a siker egyedül az ő bátorságuktól függött. Fellner és Lipóth megbeszélte a dolgot, magához vett önként jelentkező legényeket, köteleket, kézigránátokat és útnak indultak. A terv szerint Lipóth szembeindult az ellenséggel és magára vonta annak intenzív pontos tüzelését. Bár mind a három emberét eltalálták, mégsem engedett, hanem még hevesebben kezdett tüzelni.
Fellner ezalatt járőrével kötélen felkapaszkodott egy igen exponált, meredek, kiugró sziklatömbre. Itt kénytelen volt konstatálni, hogy e keskeny sziklapadról nem lehet lőni a mélyebben fekvő ellenséges járőrre. Gyorsan határozott. Kötélen leereszkedett a mélységbe és ebből az állásból, kötélbe kapaszkodva, a levegőben függve, kézibombákat dobott a meglepett és kétségbeesetten harcoló ellenségre. Három embere ezalatt puskáját lövésre készen tartotta és lelőtt minden olaszt, aki menekülni akart. Sikerült az egész alpini járőrt, bár makacsul védte magát, az utolsó emberig elpusztítani, mielőtt megjelentést tehetett volna a tárnadásról.
Éppen az a körülmény, hogy az olaszok a támadásról nem kaptak jelentést, igen nagyfontosságu volt, mert az ellenség nem tudta, hogy a Monte Paralban keresztül indított ellentámadásunk a mélységbe vetette az olaszokat, akik menekülésszerüen vonultak vissza és igen nagy veszteséget szenvedtek. Bizonyára nem támadott volna a Bladner-hágó ellen, ha tudta volna, hogy balszárnya a Monte Paralba elvesztésével nincs többé biztosítva. A sikert tehát a két derék járőr okos számításának és kötelesség tudásának köszönhetjük. A két járőrvezetőt arany vitézségi éremmel tüntették ki.

Orsovai vitézek

Szerbia leigázásának legfontosabb előfeltétele volt az Aldunán való átkelés kierőszakolása. Ennél a ragyogó katonai teljesítménynél különösen kitüntette magát az orsovai 2. népfelkelő gyalogezred.
Az orsovai hősök bravúrjai közül legalább néhányat föl kell említenünk.
Alig keltek át csapataink a hatalmas folyón, Gramling Alajos főhadnagy hatalmas lendülettel rohamra vezette századát. A szerbek, akiknek sorait már az is megzavarta, hogy csapataink olyan meglepetésszerűen keltek át a Dunán, az orsovaiak rohamára gyorsan visszavonultak Tekijára. Csapataink természetesen nyomon követték őket.
Gramling főhadnagy a népfelkelőezred második századával újra rohamot vezényelt a szerbek ellen, s a falu utcáin elkeseredett harc keletkezett. Katonáink szuronnyal, puskatussal tisztították meg az utcákat, és Gramling főhadnagyot mindig ott lehetett látni, ahol a leghevesebben dúlt a harc.
Egyik orsovai baka kezében selyemből készült nemzeti szinü zászló lobogott, amelyet a nagy támadás előtt az orsovai lányok ajándékoztak a főhadnagy századának.
Gramling főhadnagy a csata förgetegében odaugrott a bakához.
– Ide a zászlót! – kiáltotta és felrohant a templomtoronyba, ahol kitűzte a trikolórt. A zászló diadalmasan lobogott a szélben; talán ez volt az első magyar zászló, amelyet kitűztek az elfoglalt szerb földön. Ezer torokból zúgott fel az éljen és a derék orsovaiak hatalmas lendülettel kiverték a szerbeket a faluból.
A főhadnagy a diadalmas roham után vissza sietett századához, s összegyűjtve katonáit, ismét előrenyomult, és nehéz küzdelem után elfoglalta a Tekija körül fekvő magaslatokat.
Gramling főhadnagy, aki a Dunán való átkelés előkészítő munkájához önként jelentkezett, a III. oszt. érdemkeresztet kapta.
A tekijai nap másik hőse Reisinger József főhadnagy, aki szintén az orsovai 2. népfelkelő gyalogezred második zászlóaljában szolgál. Miután szakaszával átkelt a folyón, a helyzet helyes és gyors mérlegelésével, saját kezdéséből egy meredek szakadék felé vezette katonáit, s onnan oldaltűzbe fogva az ellenséget, nagy mértékben megkönnyítette a szomszédos szakaszon küzdő csapataink dolgát. Reisinger főhadnagy legfelsőbb dicsérő elismerésben részesült. Ugyanezt a kitüntetést kapta Bánhegyi Lajos hadnagy is. Bánhegyi szakasza a küzdelem folyamán rettenetes oldaltűzbe került. De a hadnagy nem jött zavarba, hanem gyorsan megváltoztatta szakaszának arcvonalát. – Előre! – kiáltotta és a szerbekre rontott. Emberei elszántan követték. A szerbek nem tudtak ellenállni az orsovaiak rohamának, hanem menekülni kezdtek. A szakasz egy tisztet és nyolc katonát ejtett foglyul. Bánhegyi katonái az utcai harcokból is kivették részüket. Méltó bajtársaik voltak Riegler Sándor hadnagy vitézei is. Ez a fiatal tiszt különösen az utcai harcokban tüntette ki magát, halálmegvető bátorsággal űzte ki a faluból a komitácsikat, akik házakból, fákról és pincékből lövöldöztek csapatainkra. Rieglert a signum laudissal tüntették ki.

Az égő lőszervonaton

A klenáki pályaudvartól alig ötszáz lépésre levő fasorban a 10. tábori ágyuezred harmadik ütege a szerb tüzérséggel elkeseredett harcot folytatott. Egyszerre a pályaudvar felől rettenetes robbanás hallatszott, amely még az ágyuk dörgését is túlharsogta és óriási láng csapott az ég felé.
Egy teljesen megrakott lőszervonatba az állomáson becsapott egy ellenséges gránát. Lobogó lánggal égett a felrobbant kocsi, a tűz rohamosan terjedt, pokoli dörgéssel már a második kocsi is levegőbe repült. Az egész, igen értékes gyalogsági és tüzérségi lőszerrel megrakott vonat teljesen elveszettnek látszott.
Ekkor dr. Abrudbányai Ede tartalékos zászlós századosától engedélyt kért, hogy a vonat megmentésére legalább kísérletet tehessen. A százados, akinek ütegénél kellett maradnia, csak nehezen tudta jóváhagyni zászlósának merész tervét. De hosszú megfontolásra nincs idő. Abrudbányai zászlós máris rohan a füstbe borult álló más felé, két hajtótüzérrel és a szomszéd üteg egyik tizedesével.
Mire odaértek, a mozdonyvezető ott feküdt holtan a vágány mellett, a fűtő pedig a mozdonyt az állomásról kivezette. Szerencsére még nem járt messze; a tüzérek teljes erőből futva elérték a gépet. A zászlós felugrott és meg parancsolta a fűtőnek, hogy térjen vissza azonnal az állomásra.
Ekkor már hat kocsi égett és izzó lövedékek szikraesőként hullottak alá. A lángok már elérték a nehéz tarackok lőszerét, az egész állomás izzó kráterhez hasonlított, teli füsttel és lánggal, halálos veszedelemmel. Vissza már nem lehet fordulni. És a zászlósnak sikerült a tizennégy kocsit leakasztani és a mozdony segítségével biztonságra hozni. Mily értékes mennyiségű lőszert jelent ez, azt nem is kell leírni.
De a merész zászlós úgy érezte, hogy dolgát még nem végezte el teljesen. Alig hogy a kocsikat biztonságba hozta, újból visszatért a már minden oldalról égő állomásra, hogy a raktárban felhalmozott lőszerládákat szintén megmentse. Itt még az ő merészsége is hiábavalónak bizonyult: a lángoknak áttörhetetlen fala nem engedte a raktárhoz. Abrudbányai a nagy ezüst érmet kapta és egyidejűén előléptették hadnaggyá.

Forrás: Magyar hősök 1914-1916 Szerkesztette Tábori Kornél. A Pesti Napló kiadása / Magyar Elektronikus Könyvtár