Ahogy megyek át a piroson, nyomban balkézt a lámpa vihart jelez. Nincs csend, ahogy ez a vihart megelőző pillanatokhoz illik. Leülök, s karba tett kézzel a tyúkokra gondolok. Nem a saját tyúkjaimra, mert nincsenek, hanem együttérzéssel. Ők talán illő komolysággal viszonyulnak az időjárás eme fricskájához, és kotkodácsolni kezdnek.

Néha ráérős nyu­ga­lom­mal villámlik egyet, mint aki nem akar ijeszt­get­ni, de a köte­lesség az köte­lesség. Az ég is szin­te ímmel-ámmal dörög. Az em­be­rek egy­kedvűen tovább­men­nek, vagy tetszés sze­rint tovább áll­nak. Csak sem­mi fel­hajtás.
Már va­ka­rom a fe­jem. Ha ilyen fo­gad­tatásban van része, még megsértődik a vi­har, s továbbáll.
A járókelők még nya­ku­kat se húzzák be jól táplált es­ernyőjük alatt.
Pe­dig a vi­har majd ki­te­szi a lelkét is.
Égi­nek égi, ami odafönt történik, de színjátéknak kevés. Jól mondják, hogy nem élünk drámai időket.

Forrás: eirodalom.ro