Szitakötő

a szitakötő nyugvó színeiből
kifutópályát épít az ágra
amonnan röppen föl ki tudja miért
a szivárványos boldogságba

mikor jóllakik ki tudja miért
ott láthatod megint a part alatt
szürkévé keményedett betontestén
szörnyet hal a nap.

Örömtelen tavasz

Fényözön árad a szobámba
Költözik a tavasz a házba
Immár május közepét írják
És megmozdítani se bírják
Madárdal hárs orgonaillat
Hasztalan szorgoskodik izzad
Az örömöt e könnyű tárgyat
Székek fotelek áthúzott vágyak
Vesznek körül azokban ülök
Mint barlang gyomrában a hüllők

Jövőkép kávézás közben

Sötét térképek a kávé-
illat mennyezeten.

Fölöttünk nyitva
hagyták a világ-konyhában
a csapot. Mintha.

Cigarettafüst-hegyek
közt mászik tekintetem,
csontbőr serpák cipelik szívem
a jövőnek nevezett oxigénhiányos
terepen.

Örökkévalóság

Az örökkévalóság
darabjaként, mint jéghegy
a tengeren, amíg
beleolvadok

most s mindörökre.

Úszó jéghegy ez a kor.
Mit tehetnék ellene?
Csúszásgátló kellene,
jól tapadó hintőpor?

Van kinek pont ez fekszik,
nagy kurázsija, mersze:
ugyan miért ne vetne
horgonyt rajta pár percig?

ki tudja, tán nem olvad -,
mint hókristály ragyognak
az elismerő arcok.

Semmi sincs mi két partot
tartósan összekötne –
csak én, most s mindörökre.

Ablak

Ablak vagy.
Egyetlen szemszögű.
Könyökölj ki rajta!
s látni fogsz,
amit s ahogy
másként soha.

Okos szemétkosár

Ha nem én,
akkor te sem,
és mi sem,

és ő sem.

Akkor életnek,
halálnak
nincs alanya.

Személytelen
törmelék
az egész.

S a költemény
legjobb esetben
okos szemétkosár.

Arccal napkelet felé

Hatvanhoz közel háttal
haladnál előre,
ne riasszon gödör
(mint a gyík, otthagyod
tested egy-egy darabját!).
Mindenféle kövön
hanyatt esve, az ég
arcod fölé hajolna tán –
mit csak árnyéka
tesz mind ez idáig
s éjjelente gondok
nyirkos szárnyú baglya.

Arccal napkelet felé
az utolsó fáig:
fölszívódni benne,
mint törzsén a harmat.

Vénasszonyok

Mint a hosszú napok ügyeletesei,
naphosszat ülnek a padon,
kíváncsi ujjként tapadnak
a lakónegyed ütőereire,

s ha azok saját pulzusuknál

gyorsabbak, lassúbbak,
hangosabbak, halkabbak,
szertelenebbek, szabályosabbak,
merészebbek, gyávábbak,

megjegyzés-pirulákat
osztogatnak…

Köszönöm a keserű bogyót,
máris jobban vagyok:
mosolyogva haladok tovább.

Teremtés

Kezdetben volt a semmi,
mint üres vödör
a konyha sarkában.

A semmi egyedül érezte magát,
és víz után kiáltott.

Kiáltása megnyitotta a teremtés
csatornáit, és lett víz mindenütt.

Ám a víz sötét volt,
tehetetlen és magányos
az isteni Lélek-burában.

Világosság után kiáltott,
a Lélek-bura meghasadt,
s a víz a semmi
tükrévé változott.

Volt ég és mégse volt.
A víz gyermek-kíváncsian
a magasba osont,
s a semmi bugyraiba
fészkelte magát
térnyitó káprázatnak.

A mélységben maradt víz
boldogtalan volt,
várakozó névtelenség
az idő kapujában.
Csöndje már kiáltott,
s kiáltásával újabb darabok
szakadtak ki testéből,
mígnem előtűnt,
mint sírban a csontok,
a föld.

A tenger ölébe vette,
szenvedélyes nászban ölelte
a meztelen földet,
mígnem fű, fa, bokor
lepte el a kezdet
játszótereit.

Boldogságuk nem
sokáig tartott
az arctalan fényben.
Látni akarták a világosságot.
Addig-addig vajúdtak,
mígnem a káprázat
méhe megnyílt
s kigyúltak fölöttük
a mennyezet lámpásai.

Ajtók és ablakok
támadtak a téridőben,
ki- és bejárt a szél,
hideg, meleg,
fény és sötétség.

A semmi valami lett.
De nem volt szíve.
Szív után kiáltott,
s a teremtés csatornáiból
előjöttek rendre
mind az állatok.

Millió szív dobogott
a valami keblében,
mégsem volt boldog.
Beszélő, gondolkodó,
álmodó szívre gondolt.

Sóvárgása éjt napot
egyetlen nagy könyörgéssé
hegesztve izzott,
mígnem az isteni
sárból előlépett a férfi
s átvette a magány
stafétabotját.

Hasztalan dobogott
körülötte annyi állat
szíve és patája,
hiába kísérték
forrásig a fák,
hiába körözött
királyi koszorút
feje fölé a sas –
társ után kiáltott.

És lett az asszony.
És a férfi ölébe vette,
mint tenger a földet,
s mint barlang a kígyót
örök érkezés-távozásával.

Öleli tragikus nászban,
mígnem a semmi káprázat-
fátylai és a valami
növekvő hangzavar-
kárpitja mögül
a teljes világosság
istenarca fölragyog.

És most az emberiség,
mint üres vödör a konyhában,
víz után kiált.

Még több vers Hadnagy Józseftől a MEK-en

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ