Europeana
A huszadik század rövid története

/A szerkesztő részleteket „mazsolázott ki” egy olyan koncentrált műből, amelynek szerzője meggyőzően bizonyítja: a huszadik századi társadalmi folyamatok csírái igazából az első világháború által erősödtek meg s lettek később azzá, amik oly sok sutba vetett tanulsággal terhelik mára az emberiség emlékezetzét és lelkiismeretét. A hangsúlyt a csírák felfedésére helyeztük, a folytatás megtalálható mind a könyvben, mind a huszadik század történetében./

… Az első világháborúról azt mondták, hogy csataterein úgy hullottak az emberek, mint a magok a földbe, ezért az orosz kommunisták később kiszámították, hogy egy kilométernyi hulla milyen mennyiségű trágyának felel meg, és milyen megtakarításokat érhetnek el, ha a drága külföldi trágya helyett az árulók és a bűnözők holttesteit használják fel. És az angolok kitalálták a tankot, a németek pedig azt a gázt, amelyet yperitnek neveztek el, mivelhogy első ízben Ypres városánál vetették be, ami állítólag nem is volt igaz, s egyébként mustárgáznak is nevezték, mert úgy csípte az orrot, mint a dijoni mustár, ami viszont a hírek szerint igaz volt, ezért a háborúból hazatért katonák némelyike már soha nem akart dijoni mustárt fogyasztani. Az első világháborúról azt mondták, hogy imperialista háború volt, mivel a németek úgy érezték, hogy bizonyos országok elfogultak irányukban, s nem akarják nekik lehetővé tenni, hogy nagyhatalommá váljanak és valamilyen történelmi küldetést teljesítsenek. És Európában, Németországban, Ausztriában, Franciaországban, Szerbiában vagy Bulgáriában a többség úgy vélte, hogy a háború szükséges és igazságos, s megteremti a világbéke feltételeit. Emellett sokan azt gondolták, hogy a háború újjáéleszti a modern ipari világ által háttérbe szorított erényeket, a hazaszeretetet, a bátorságot és az áldozatkészséget. A szegény embereket örömmel töltötte el, hogy vonatozni fognak, a vidékiek pedig annak örültek, hogy megismerik a nagyvárosokat és majd felhívják a járási postahivatalt, ahonnan JÓL VAGYOK REMÉLEM TE IS JÓL VAGY szöveggel táviratot küldetnek a feleségüknek. A tábornokok örömmel gondoltak arra, hogy szerepelni fognak az újságokban, a nemzeti kisebbségek tagjait pedig az vidította fel, hogy azokkal vesznek majd részt a háborúban, akik akcentus nélkül beszélnek, és akikkel együtt fogják énekelni az indulókat és a vidám slágereket. És mindannyian azt hitték, hogy a szüretre vagy legkésőbb karácsonyra otthon lesznek.

Némelyik történész később azt mondta, hogy a huszadik század tulajdonképpen csak a háború kitörésekor, 1914-ben kezdődött, mert ez volt a történelem első olyan háborúja, amelyben nagyon sok ország vett részt és nagyon sokan haltak meg, s melynek folyamán léghajók és repülőgépek szántották az eget, s a hátországot, a városokat és a civil lakosságot bombázták, miközben a tengeralattjárók hajókat süllyesztettek el, az ágyúk pedig kis ejtőernyő segítségével tíz, sőt tizenkét kilométeres távolságra lőtték ki lövedékeiket. A németek feltalálták a gázt, az angolok a tankot, a tudósok pedig fölfedezték az izotópokat és az általános relativitáselméletet, mely szerint semmi nem volt metafizikai, ellenben minden relatív lett. S amikor a szenegáli lövészek először láttak repülőgépet, azt hitték, hogy megszelídített madár, és az egyik szenegáli katona húsdarabokat vágott ki az elhullott lovakból, majd a lehető legmesszebbre hajigálta őket, hogy a repülőgépeket elcsalogassa. A katonák zöld és terepszínű egyenruhákat hordtak, mert nem akarták, hogy az ellenség lássa őket, s ez akkortájt korszerű dolognak számított, mivel a korábbi háborúkban a katonák igencsak tarka uniformisokat viseltek, hogy már messziről láthatóak legyenek. S a levegőben szálló léghajók és repülőgépek szörnyen megrémítették a lovakat, az írók és a költők pedig annak a módját keresték, hogyan lehetne ezt a legjobban kifejezni, és 1916-ban kitalálták a dadaizmust, mert minden olyan tökkel-ütöttnek tűnt a szemükben. Mindeközben Oroszországban kitalálták a forradalmat. És a katonák kis lapocskát hordtak a nyakukban vagy a csuklójukon, amelyen a nevük és az ezredük száma volt olvasható, hogy tudni lehessen, ki kicsoda, és hova kell részvéttáviratot küldeni, de ha a robbanás letépte a fejüket vagy a karjukat, s a lapocskának nyoma veszett, akkor a törzs kijelentette, hogy ismeretlen katonák voltak, s a fővárosok többségében örökmécsest gyújtottak értük, hogy az emlékük ne merüljön feledésbe, mert a tűz megőrzi a hajdan voltak emlékét. És ha holttestenként 172 centiméteres átlaghosszúságot veszünk alapul, akkor összesen 2 681 km francia, 1 547 km angol és 3 010 km német esett el, az egész világon elesett katonák pedig 15 058 km-t tettek ki. S 1918-ban az egész világon szétterjedt a nátha, amelyet spanyolnak neveztek, és több mint húszmillió ember halálát okozta. A pacifisták és az antimilitaristák később azt mondták, hogy ők is a háború áldozatai voltak, mert a katonák és a polgári lakosság is rossz higiéniai viszonyok között élt, az epidemiológusok azonban azt mondták, hogy a nátha több embert ölt meg azokban az országokban, amelyekben nem volt háború, például a csendes-óceáni szigeteken, Indiában vagy az Egyesült Allamokban, az anarchisták pedig azt mondták, hogy jól van ez így, mert a világot már átjárta a rothadás, és a pusztulás felé tart…

Az első világháborút lövészárok-háborúnak is nevezték, mert néhány hónap után a front megmerevedett, a katonák eliszaposodott lövészárkokba bújtak, és éjszaka vagy hajnalban támadásra indultak, hogy húsz-, harminc- vagy ötvenméternyi szakaszt meghódítsanak az ellenség földjéből. Zöld és terepszínű egyenruhákat hordtak, és állandóan bombázták és lőtték egymást. A németek aknavetőkkel, a franciák mozsárágyúkkal rendelkeztek, s így ejtőernyős lövedékekkel tüzelhettek egymásra. Ha valamelyik alakulat támadásba lendült, a katonák csak lövészárkokon átugrálva és a drótakadályokat átvágva juthattak előre, miközben ügyelniük kellett az aknákra, az ellenség pedig géppuskatüzet nyitott rájuk. S a katonák hónapokat és éveket töltöttek a lövészárkokban, s felváltva unatkoztak és féltek és kártyáztak, s különböző neveket adtak a lövészárkoknak és a folyosóknak. A franciák olyan neveket találtak ki, mint A CSIGÁHOZ, OPERA TÉR, NYOMORÚSÁG, BALSZERENCSE, A DE-ZERTŐRHÖZ, GYŰLÖLET, FEJTÖRŐ, a németek pedig a GRETCHEN, BRUNHILDA, KÖVÉR BERTA és a HÚSOS KÁPOSZTA neveket. A németek azt mondták, hogy a franciák beképzeltek, a franciák pedig azt, hogy a németek civilizálatlanok. S már nem gondolták, hogy karácsonyra hazatérnek, s elhagyottnak és szeretetlennek érezték magukat. A törzskaroktól olyan hírek jöttek, hogy a háború a végéhez közeledik, és fontos, hogy senki ne adja át magát a mélabúnak, ne rendüljön meg lélekben, ellenben mindenki legyen türelmes és pozitív, és 1917-ben egy olasz katona a nővéréhez intézett levelében azt írta, hogy ÉRZEM, FOKOZATOSAN LEVÁLIK RÓLAM MINDEN, AMI JÓ VOLT BENNEM, ÉS NAPRÓL NAPRA POZITÍVABBNAK TALÁLOM MAGAMAT. És az orvostudomány nagy rejtélyévé lett, hogy a lövészárkokban nem tört ki a pestis, a katonák ugyanis patkányok társaságában éltek, amelyek a hullákból táplálkoztak és az élők ujjait és orrát harapdálták. A parancsnokságokon féltek, hogy felüti fejét a dögvész, ami az ellenségnek alkalmat nyújthat a védelmi állások bevételére, így hát minden elpusztított patkányért jutalmat írtak ki, a katonák pedig elszántan lövöldöztek a patkányokra, majd levágták a farkukat, hogy tárgyi bizonyítékuk is legyen, esténként pedig leadták a zsákmányt a patkányfarkakért felelős különleges megbízottnak, aki megállapította a darabszámot, és megmondta, ki mennyit keresett, de a pénz soha nem érkezett meg, mert erre a célra nem különítettek el semmiféle alapot. S a katonák életéből a tetvek sem hiányoztak. Megtörtént, hogy éjszaka, amikor a katonák lesben álltak, meghallották az ellenséges harcos vakaródzását, s a hang alapján rájöttek, hol rejtőzik, s lövéseket adtak le és gránátokat hajítottak abba az irányba. A tetvek és az ellenségek száma azonban nem csökkent…

A huszadik században megnőtt a merényletek száma, mert ezen a módon lehetett leginkább kifejezésre juttatni, ha valaki valamivel mélységesen nem értett egyet, és az a merénylet vált a leghíresebbé, amelyet Szarajevóban követtek el 1914-ben az osztrák trónörökös ellen, s amely előidézte az első világháborút s ezzel az egész huszadik századot…

Az első világháború idején fontos szerepet játszottak a nők, mivel nagyon sok férfi harcolt a frontokon, s helyettük a nőknek kellett dolgozniuk a gyárakban, a tömegközlekedésben stb. Ugyancsak az első világháború alatt született meg a háborús propaganda, mert a háború mindenütt jelen volt, a hátországban is, s hogy a lehető leghamarabb véget érjen, az embereknek áldozatkészeknek és az áldozathozatalban elszántaknak kellett lenniük. E cél érdekében különböző plakátokat terveztek, amelyeken a polgári lakossághoz fordultak. Az osztrák nők azt üzenték a plakátok által, hogy WIR HALTEN DURCH!, a brit nők azt mondták, hogy WOMEN OF BRITAIN SAY – GO!, a magyar nők üzenete pedig úgy hangzott, hogy HA MAJD EGYSZER MINDNYÁJAN VISSZAJÖNNEK!, az olasz nők azt hirdették, hogy SEMPRE AVANTI!, a franciák azt, hogy IL SÖNT BRAVES, NOS GARS!, a plakátokról lenéző amerikai nők pedig azt kiáltották, hogy GEE! I WISH I WERE A MAN! FD JÓIN THE NAVY! S mindez azt jelentette hogy Nem hagyjuk magunkat, eredj, mindig előre, bátrak ők, a mi fiaink, hej, ha férfi lennék, rögtön a tengerészeihez mennék. A plakátokon hamarosan a gyerekek is feltűntek, s az egyik angol plakáton egy tojás volt látható, amelyből puskával és szuronnyal felfegyverzett csecsemő bújik elő, és azt kérdezi, VAN ITT MÉG VALAMILYEN FRITZ? A kultuszminisztériumokban pedig azon töprengtek, hogyan lehetne legjobban hozzájárulni a végső győzelemhez. A németek azt mondták, hogy a franciák békát esznek, az oroszok pedig kisgyerekeket, a franciák pedig azt, hogy a németek kisgyerekeket esznek, ráadásul pacalt is fogyasztanak. A nők ismeretlen katonáknak is küldözgettek csomagokat és leveleket a harctérre, a katonák pedig válaszoltak nekik, és azt tudakolták, mennyi idősek. Olykor megtörtént, hogy a katona elesett, mielőtt a neki küldött levelet megkaphatta volna, s ilyenkor a parancsnok keresett az alakulatában valakit, akinek nem írt senki és ugyanolyan keresztneve volt. A nők leveleket küldözgettek és fegyvergyárakban dolgoztak, ahol bombákat és harci gázokat állítottak elő. Angliában egymillió nő dolgozott a fegyvergyárakban, akik közül naponta átlagosan tizennyolcan vakultak meg, másokkal pedig gázmérgezés végzett. A fegyvergyárakban dolgozó nőknek narancssárga hajuk volt és az arcuk sárga lett, s az emberek kanáriknak nevezték őket. Az orvosok azon a véleményen voltak, hogy a háború után kétharmaduk meddő lesz. A harci gázokat az ellenséges katonák demoralizálására használták, de az ellenség vonalainak áttörését nem tették lehetővé. S azok a katonák, akiknek nem volt idejük a gázálarc felvételére, úgy viselkedtek, mintha vízben fuldokolnának. Akik tudtak kallózni, olyan mozdulatokat csináltak, mint a kallóúszásnál, akik viszont nem tudtak kallózni, a mell- vagy a kutyaúszást utánoztak. És igyekeztek kiúszni a gázból, valahova, ahol lélegzethez juthatnának…

A háború első évében vagy az első másfél év alatt időnként megtörtént, hogy a katonák beszüntették az egymásra irányuló tüzet, s néhány órás nem hivatalos tűzszünet lépett hatályba, a katonák pedig úgy viselkedtek, mintha nem is lenne háború.
A Vauqois melletti német katonáknak volt egy betanított kutyájuk, amelyik föl−alá rohangált a német és az angol vonalak közt, s kenyeret, cigarettát, csokoládét és konyakot vitt magával.
A németeknek volt cigarettájuk és csokoládéjuk, ellenben híján voltak a kenyérnek és a konyaknak, az angoloknak viszont kenyerük és konyakjuk is volt elegendő, de hiányt szenvedtek cigarettában. A Predazzánál állomásozó osztrák katonák átküldtek az olaszokhoz egy kandúrt, amelyhez egy cédulát is mellékeltek azzal a szöveggel, hogy ELKÜLDTÜK ÖNÖKNEK A KANDÚRUNKAT EGY SZIVARRAL. A szivart egy zsinegdarabbal erősítették a macska hátához. Az olaszok elszívták a szivart, a kandúrt pedig megölték és megették. És Carency−nél az 1914−es esztendő szentestéjén a német és a francia katonák együtt énekelték a karácsonyi énekeket, és ittak egymás egészségére, s vicceket kiabáltak át egymásnak. És a németek azt tudakolták a franciáktól, igaz−e, hogy békát esznek, a franciák pedig azt kérdezték a németektől, hogy a sörtől valóban jobban nő−e a szakáll. A katonai parancsnokságok eltűrték a nem hivatalos tűzszüneteket, mert módot adtak arra, hogy a katonákat pihenni hagyják, s takarékoskodni lehetett a szabadságolási igazolványokkal. S később a német főparancsnokságon arra a következtetésre jutottak, hogy kár volna, ha a nem hivatalos tűzszüneteket nem használnák ki az igazságos propaganda és az ellenség tájékoztatása érdekében, s röplapokat és képeslapokat kezdtek nyomtatni, amelyeket a német katonák a cigarettákkal együtt átküldtek az aknamezőkön. A röplapokon az állt, hogy az angolok csak látszólag segítenek a franciáknak, vagy hogy a keleti front már nem is létezik, és az orosz hadsereget az Urálon túlra űzték. A képeslapokon pedig német fogságba esett francia katonák fényképeit lehetett látni, és mindannyiuknak napbarnított arca volt és tiszta egyenruhája.

Az összes harci gáz közül az yperit volt a leghatékonyabb, s fokozatosan kiszorította a többi harci gázt, a klórt, foszgént, klórpikrint, ciánhidrogént vagy arzínt, és sok idővel az első világháború után is sikerrel alkalmazták. Közben pedig a tudósok más harci gázokat is kifejlesztettek, így a lewisitet, szarint, szomant és a tabunt. A harci gázok alkalmazásának tilalmát konferenciák sora mondta ki, mégpedig 1899-ben, 1907-ben, 1922-ben, 1925-ben, 1946-ban, 1954-ben, 1972-ben, 1990-ben és 1992-ben. S a frontokon és a hátországban is vegyvédelmi gyakorlatok zajlottak, s a katonák és a civilek azt tanulták, hogyan lehet a lehető leggyorsabban föltenni a gázálarcot, miközben vigyázni kell, hogy a szűrőbe ne kerüljön se föld, se kőtörmelék. És 1915−ben a franciák speciális gázálarcot találtak ki a lovaknak, 1922-ben pedig a németek találtak ki különleges gázmaszkot a kutyáknak. És az évszázad végén az orvosok megelőző hatású gyógyszereket találtak ki a gázmérgezés ellen, de egy idő után kiderült, hogy ezek az orvosságok májgyulladást, tuberkulózist, migrént és emlékezetkiesést idéznek elő…

Az első világháború után emlékműveket állítottak az elesett katonáknak, hogy ne feledkezzenek el róluk. A történészek azt mondták, hogy az elesett katonáknak már az első világháború előtt is voltak emlékműveik, de a nyugati civilizációban csak a húszas években váltak az emlékezés általános jelképeivé, örömet szerezve a szobrászoknak és a kőfaragóknak, akik számos megrendelést kaptak. Az elesettek emlékművei többnyire sztélé vagy obeliszk formáját öltötték. Fent egy kakas volt, vagy Szent György, vagy pedig egy sas, attól függően, hogy a halottak milyen nemzetiségűek voltak, középtájon egy fegyveres katonát lehetett látni, akinek az, arcán nyugalom és elszántság tükröződött, az alsó részen pedig nőket és gyerekeket jelenítettek meg, s az antropológusok és az etnológusok azt mondták, hogy mindez jellemző az indoeurópai kultúrára. Az elesett katonák nevét többnyire ábécérendben tüntették fel. Az emlékműveken leggyakrabban a HAZA, HŐSÖK, MÁRTÍROK és az EMLÉKEZZ szavak szerepeltek, olykor pedig az a felirat is, hogy LÉGY ÁTKOZOTT, HÁBORÚ! Egyes városokban azoknak a katonáknak is emlékművet állítottak, akiket azért ítéltek halálra vagy kényszermunkára, mert nem akarták teljesíteni a parancsot. Az 1916-os esztendőben Juvincourt-nál kivégeztek egy katonát, mert nem az előírás szerinti nadrágot viselte és nem akarta halott bajtársa nadrágját fölvenni, mert piszkos volt és vérfoltos. És 1920-ban a franciák kitalálták az ismeretlen katona örökmécsessel kiegészített monumentumát, amely egyaránt nagy sikert aratott Angliában, Belgiumban, Olaszországban és az egyelőre történelem nélküli új országokban, többek között Csehszlovákiában, Jugoszláviában stb. Abból az elesettből lehetett ismeretlen katona, akinek egy robbanás letépte a fejét, egy ellenséges golyó szétroncsolta az azonosítási lapját, akit maga alá temetett a föld vagy elnyelt az ingovány. Egy belga katona Courtai-nál térdig a mocsárba süllyedt, s négy bajtársa sem tudta őt kihúzni, a lovak pedig már elhullottak. S amikor két nappal később ugyanezen az úton vonultak vissza, a katona még mindig életben volt, de már csak a feje látszott ki a mocsárból, s többé nem kiabált…

A huszadik század első népirtására Törökországban került sor az 1915-ös esztendőben. A kormány előbb lecsukatott és agyonlövetett 600 örmény családot, amelyek Konstantinápolyban éltek, majd lefegyverezte és puskacső elé állíttatta a török hadseregben szolgáló örmény származású katonákat. És minden örménynek megparancsolták, hogy huszonnégy vagy negyvennyolc órán belül ürítsék ki a városokat és a falvakat, a török csapatok pedig elfoglalták állásaikat a városok kapuinál, s amikor az emberek kivonultak, az összes férfit agyonlőtték, a nőket és a gyerekeket pedig száműzték a mezopotámiai sivatagokba. S a nőknek és a gyerekeknek háromszáz, sőt ötszáz kilométert kellett megtenniük gyalog és élelem nélkül, ezért többségük meghalt az úton. A franciák, az angolok és az oroszok pedig jegyzékben tiltakoztak, amelyben a történelem folyamán először esett szó az emberiesség elleni bűntettről. És egy német tiszt, aki akkoriban a török hadsereg kiképzését segítette, hatvanhat olyan fényképet vitt Németországba, amelyek az örmények genocídiumát tanúsították, s ezeket elküldte a császárnak, és azt írta, hogy Németországnak jobban meg kellene válogatnia a szövetségeseit, mert Törökország szégyene rá is árnyékot vet…
Az örményeket ért genocídium áldozatainak számát egy és másfél millió körülire becsülték, de a törökök azt mondták, hogy ez a népirtás nem is volt igazi népirtás, és ezt a zsidók többsége is így gondolta…

Az első világháború alatt nagy fejlődés mutatkozott a humanitárius szervezetek és a jótékonysági egyesületek terén, mert ez a háború számos tekintetben újító jellegű volt, és a résztvevő felek nagyobb tűzerővel és több pusztító eszközzel rendelkeztek, a hadkötelezettségnek köszönhetően pedig nagyszámú katonát küldhették a háborúba, s a messze hordó ágyúk, a léghajók és a repülőgépek lehetővé tették, hogy a polgári lakosság ellen is hadat viseljenek, és hatékony csapásokat mérhessenek a hátországra, s így az ellenséget morálisan megtörjék. És 1905-ben tizenkét ország egy nyilatkozatot írt alá, melyben kötelezettséget vállaltak a sebesült katonák védelmére, mégpedig arra való tekintet nélkül, hogy melyik oldalon harcolnak, mert a katona nem csupán valamely nemzeti entitás képviselője, hanem individuális entitás is egyben. Némelyik tábornok azonban nem értett egyet ezzel, és óvott az entitás individualista felfogásától, mondván, hogy a katonák a haza fiai, és azt kell tenniük, amit hazájuk parancsol. A pacifisták és humanisták viszont azt mondták, hogy az egyénnek nem a hazához, hanem az emberiséghez kell lojálisnak lennie, de akadtak humanisták, akik úgy vélték, hogy amikor a haza veszélybe kerül, az egész emberiség képviselőjévé válik…

Az első világháború idején kilenc és fél millió férfi és hatszázezer nő pusztult el, és hat millió férfi és kétszázezer nő életfogytig nyomorék maradt. A háborúban hétmillió nő veszítette el a férjét és kilencmillió gyermek az apját. Az országok pedig eladósodtak, s a kormányok olyan pénzt nyomattak, amiéit semmit sem lehetett vásárolni, az infláció pedig egyre nagyobb méreteket öltött, és az 1923. évben a németországi infláció 2,3 millió százalékkal nőtt, ezért egy tojás átlagosan 810 billió márkába került, s amikor valaki cipót ment vásárolni, targoncán tolta a hozzávaló pénzt. Sok ember az alapoktól kezdve meg akarta változtatni a régi világot, ezért különböző kommunista és fasiszta pártok tagjává vált. Mások a háború előtti Európa emlékét idézték, és sóvárogva gondoltak azokra az időkre, amelyeket LA BELLE ÉPOQUE-ként, azaz ARANYKORKÉNT kezdtek emlegetni. Azt az időt tekintették aranykornak, amikor a fejlett ipari országok mindennek bővében voltak, és a gyarmatiáru-üzletekben egzotikus gyümölcsöt és csokoládét és törökmézet lehetett kapni, és az emberek azt tartották, hogy az új évszázad búcsút int a nyomornak és a gürcölésnek, s az emberek kényelmesen és egészségesen fognak élni, s az általános iskolakötelezettség majd jobbá és emberibbé teszi az embert. Az aranykorban az emberek udvariasabbak voltak egymáshoz, és a bűnözők is körültekintőek voltak és nem lövöldöztek a rendőrökre, s a fiatalok tisztelettudóan és tartózkodóan viszonyultak egymáshoz, és nem háltak együtt, amíg nem eskették őket össze, s ha valamelyik fiatalember megerőszakolt a földeken egy munkából hazatérő leányzót, aki aztán teherbe esett, akkor a lány a gyermeket az árvaházba adta, ahol az állam pénzén gondoskodtak róla, s ha egy automo-bilista elgázolt egy tyúkot, akkor kiszállt az autóból, és kifizette a tyúkot. És a férfiak megemelték a kalapjukat, és nem fixírozták azokat a nőket, akiknek nem akartak köszönni, és Angliában addig vártak, amíg a nő nem adott nekik jelt, hogy szeretné, ha üdvözölnék, és Franciaországban csókot leheltek a nők kesztyűjére, a nők pedig elhullajtották a keszkenőiket, amelyeket a férfiak fölszedtek és fejüket meghajtva visszaadtak a nőknek, s a nők nem dohányoztak, mert az olyan pajzán dolog lett volna, a férfiak viszont virzsíniákat és egyéb szivarokat szívtak és tubákoltak, s a szakállukat simogatták. És vasárnaponként az emberek istentiszteletre jártak, és a városiak vonaton utaztak a nyaralóhelyekre, és a hölgyek csipkés főkötőt hordtak, az urak pedig kockás térdnadrágot, és a vízben állva léggömböt ütöget-tek és nevettek, s a szürrealisták és a pszichoanalitikusok később azt mondták, hogy az a léggömb tulajdonképpen szexuális szimbólum volt. A háború után megszaporodott a házasságon kívül született gyerekek, az árvaházak és a tébolydák száma, a tubákolás azonban visszaszorult, mert nem volt higiénikus…

A század elején kiszámították, hogy 1914-ben véget ér a pogány ok kora és kezdetét veszi a millennium, amelyben a hívők elnyerhetik az üdvösséget, és Krisztus mindenkinek meg fog jelenni. És amikor 1914-ben kitört az első világháború, azt mondták, hogy ez egy előjel, s hogy az égben nagy csata zajlott, és a Sátán a földre vettetett, és ez a huszadik század minden szerencsétlenségének a forrása, de egyúttal ez az utolsó próbatétel, amelyet Isten ránk bocsátott, és az utolsó alkalom azoknak, akik üdvözülni akarnak…

A pszichiáterek azt mondták, hogy az első világháború sok emberből olyan traumákat hívott elő, amelyek addig a tudatalattijukban rejtőztek, s a húszas és harmincas években az emberek egyre neurotikusabbá váltak, mert nem alkalmazkodtak a belső vagy a külső állapothoz…

Az Aranykorban az emberek rasszisták voltak, de még nem tudtak róla, és kíváncsiak voltak a négerekre és a pápuákra stb., és a nagyvárosokban az állatkertek néprajzi bemutatókat szerveztek a vademberek részvételével, akik bőrből készült ágyékkötőt viseltek és bambuszkunyhójuk előtt üldögélve különböző dolgokat csináltak, az emberek pedig eljártak ezekre a helyekre, és bámulták, hogyan élnek a pápuák, az asantik és a zulu-kafferek, és bonbont és kockacukrot dobáltak nekik. A néprajzi bemutatók nagy sikert arattak, mert az emberek tudni akarták, hogyan élnek a világ más tájain, és az 1900. évi párizsi Világkiállításon a fejlett országok a műszaki újdonságok s az új művészet és építészet eredményei mellett gyarmataik bennszülött lakosságának, a núbiaiaknak és a dahomeyéknek, a kariboknak és a malájoknak s a kanakoknak a képviselőit is bemutatták. A bőr ágyékkötőt viselő kanakok egy bambuszkunyhó előtt ültek, s egy kőbunkót csiszoltak kovakővel, noha azelőtt sosem volt a kezükben se kőbunkó, se kovakő, mivelhogy nem bennszülöttek voltak, hanem a gyarmati közigazgatás alacsonyabb rangú hivatalnokai, akiket a francia kormány toborzott az államérdek szolgálatában. S amikor a Világkiállítás véget ért, a Gyarmati Múzeum Belgiumba, Németországba és Dániába küldte őket turnézni, a kanakok pedig leveleket írogattak a múzeum igazgatójának, és azt tudakolták, mikor térhetnek haza s mikor foglalhatják el újra hivatalaikat, a válasz azonban egyre késett, s egy napon az összes kanak megszökött abból a vagonból, amely Németországon át vitte őket, és miután visszatértek Franciaországba, titokban egy hajóra szálltak, melyről azt hallották, hogy az úti célja tíj-Kaledónia, de a hajó valójában Libanonba tartott. S amikor a tengerészek megtalálták az alsó fedélzeten bujdosó utasokat, és megtudták, hogy a Világkiállítás kanakjai, büszkék voltak, hogy épp az ő hajójukat választották, és elhalmozták őket ennivalóval, s nem akarták megengedni, hogy dolgozzanak, s azt kérdezgették, hogy évente hány kőbunkó készül Új-Kaledóniában. Az első világháború után a néprajzi bemutatók fokozatosan elmaradtak, mert a háború alatt 1 700 000 zulukaffer stb. harcolt a Szövetségesek kötelékében, és az emberek megszokták őket, s már kevésbé voltak kíváncsiak…

Az aranykor éveiben még kecskék és tyúkok stb. is éltek a városokban, és a férfiak virzsíniákat szívtak és a szakállukat simogatták, s az utcákon villamosok, konflisok, bricskák és ló vontatta omnibuszok jártak. A lovakat a városokban áruszállításhoz is igénybe vették, mert teherautók úgyszólván nem is léteztek, s a hadsereg és a csendőrség is hasznukat vette. Sok ló veszett oda az első világháborúban, különösen a keleti fronton, ahol az orosz, német és osztrák lovasság vívta harcait, és 1916-ban a német kémek belopóztak a román hadsereg istállóiba, és a takonykór csíráival fertőzték meg a takarmányt, s emiatt 3 055 román ló elhullott. A nyugati fronton a lovakat elsősorban a felderítésnél, az ágyúk, a géppuskák, az élelmiszerek és a lövészárkok kiépítéséhez használt gerendák szállításánál vették igénybe, a lovasezredeket pedig állandó készültségben tartották, mert a tábornokok abban reménykedtek, hogy ha a gyalogosok áttörik az ellenséges vonalakat és felszámolják a géppuskafészkeket, akkor a lovasság egy merész átkaroló hadművelettel eldönti a háború sorsát, és 1915-ben a franciák speciális gázálarcot találtak ki a lovak számára. A háború után a városokban és a hadseregben is megcsappant a lovak száma, és a városi istállók többségét megszüntették vagy óvodává alakították át, mert az istállók szerkezetüknek fogva az óvodák igényeinek is megfeleltek…

A történészek azt mondták, hogy az 1914. évi mozgósítás hűen tükrözte a német, osztrák, szerb, francia, olasz stb. társadalom hangulatát, s hogy az első világháború volt talán a történelem egyetlen valóban nemzeti és hazafias háborúja. S amikor a katonák a városon át az állomás felé meneteltek, az emberek összefutottak és hazafias jelszavakat kiabáltak, és szegfűt dugdostak a katonák puskájának csövébe, a zenekar pedig pattogó indulókatjátszott. És Angliában, ahol 1914-ben nem volt hadkötelezettség, másfélmillió önkéntes jelentkezett katonának. És ők is az állomás felé meneteltek, és örültek, hogy a háború ismét életre kelti bennük a modern ipari civilizáció által háttérbe szorított értékeket, a hazaszeretetet, a bátorságot és az áldozatkészséget. De minél jobban elhúzódott a háború és minél több lett az aknából és a drótakadályból, a rühatkából és a patkányból, annál kevésbé tudták a katonák, hogy voltaképpen miért harcolnak, s elhagyottnak és szeretetlennek érezték magukat. És a patkányokra lövöldöztek és hamutartókat készítettek, amelyekre késsel olyan feliratokat véstek, hogy ÉLJEN A 25. KOMPÁNIA, EMLÉK A HÁBORÚBÓL, EGÉSZSÉGÜNKRE! és SOHA TÖBBÉ! Franciaországban és Angliában az első világháború után sokan vallották magukat pacifistának és a közvélemény békeszeretőnek mutatkozott, miközben a németek egyenruhákat varrtak s tankokat és repülőgépeket gyártottak. És Spanyolországban kitört a polgárháború…

Az első világháború nemzeti volt és hazafias, és az emberek erősen hittek a patriotizmusban és a nemzeti lelkületben és az elesett katonák emlékműveiben, s még hosszú idővel a civilizációs háborúnak nevezett második világháború után is inkább a nemzet, mint a civilizáció fogalomkörében gondolkodtak, s mindegyik nemzetnek megvolt a maga sajátossága. Az angolok gyakorlatiasak voltak, s az angol nőknek nagy volt a lábuk, és az olasz nőknek dús keblük volt, az olar szók pedig gondtalanok voltak, és a németek ügyeltek a higiéniára, de nem volt humorérzékük. És az írek örökké részegek voltak, a skótok pedig rátermett gyaloglók, és a franciák arrogánsak voltak, a görögök pedig gátlásosak, a csehek gyávák, a lengyelek örökké részegek, az olaszok zajosak, a bolgárok elmaradottak, a spanyolok komorak, a magyarok pedig beképzeltek. S a szobrászok és a kőfaragók örültek, hogy sok megrendelésük van. S a franciáknak SAVOIR VIVRE-jük volt, az angoloknak pedig érzékük a FAIR PLAY iránt. És jelentős alkalmakkor gyerekek álltak őrt az emlékműveknél, hogy kifejezzék, hogy a tanúságtétel a háborúról örökké eleven marad, s az embereknek el kell gondolkodniuk fölötte. Az antropológusok azt mondták, hogy az emlékművek alkalmasabbak az elgondolkoztatásra, mint a múzeumok vagy levéltárak, mert a történelem helyett inkább az emlékezetre hivatkoznak, az emlékezet pedig életre kelt, a történelem viszont megfosztja legitimitásától az élő múltat, mert mozdulatlanná teszi az időben. A történészek azt mondták, hogy az emlékművek lehetővé teszik a társadalomnak az emlékek osztályozását, a kollektív emlékezet megszervezését és a harcot az általános értelemben vett feledés s kiváltképp a specifikus feledés ellen, s hogy voltaképpen ez egy módja annak, miként alakíthatók ki egyidejűleg a feledés más formái, és a filozófusok azt mondták, hogy a feledés is lehet strukturális. Az emlékműveket különböző helyeken állították fel, köztereken és a szabad természetben, országutak mellett és harctereken, s az antropológusok azt mondták, hogy az emlékművek különböző helyeken történő felállítása a huszadik században a szimbolikus tér újraszervezését eredményezte, s hogy a társadalomban a tér megszervezése jelenti az egyéni és közösségi identitás alapját, de társadalmi intézmény és intellektuális minta is egyben, következésképp bármiféle történelem első feltétele. Az emlékműveknél megálló embereknek az volt az érzésük, hogy ők is részesei a katonák, a partizánok és a koncentrációs táborokba zárt foglyok életének s kicsit a haláluknak is, és némelyik történész azt mondta, hogy az emlékművek olyanok, mint a kagylók a tengerparton a tenger és az emlékezet apályának idején, vagy mint a kettévágott giliszták, amelyekben még vergődik az élet maradványa, mely már nem valóságos, csak jelképes…

[Forrás: Patrik Ouředník: Europeana. A huszadik század rövid története. Kalligram, Pozsony, 2006. Fordította G. Kovács László]

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ