Önéletrajzi dokumentumregény

Hazafelé menet beugrottunk Dévára. Itt lakott az öreg tiszteletes, Makkai Endre egy tömbház negyedik emeletén. Ami azt illeti, ő is jócskán megöregedett, csak a szellemi frissességén nem fogott az idő vasfoga. És mint mindig, most is bemutatta, miként kell úgy fogadni vendé­get, hogy senki se érezze mellőzöttnek magát. Egyébként nem nagy kunszt, csak minden vendéggel egyformán kell foglalkozni. Judittal kezdte. Megkérdezte hol lakik, mit dolgozik, velem kapcsolatban igen nagyra értékelte, amiért mégsem Németben, hanem Magyarországon keresek új hazát magamnak.
– Te pedig, Tibi, ugye, így hívnak, milyen nyelven szoktál beszélni?
– Attól függ. Míg élt a mami és az ómama, németül, Sanda anyuval románul, apuval meg néha magyarul.
– Ez a Bánát, hölgyeim és uraim.
– Aztán milyen nyelven tudsz a legjobban?
– Németül.
– És ez is a Bánát – mondtam szarkasztikusan.
– Nem Tibi hibája – vette védelmébe Bandi bácsi. – Ezért kizárólag a szülők felelősek – nézett Jancsi szemébe.
A bátyám széttárta a kezét, hallgatott. Noha Jancsit sohasem tartottam butának, erős a gyanúm, hogy fel sem fogta, a tiszteletes úr szavainak igazi értelmét.
Most már biztos lehettem abban, hogy jóváhagyják a kivándorlási kérvényem. Következhet a felszámolás szakasza. Úgy első nekifutásra eladtam a bútoraimat. Az utolsót egy strandröplabdás koma vásárolta meg, egy másiknak pedig a röplabda hálómat adtam emlékül. Attól kezdve a földön aludtam. Semmiség, már gyerekkorunkban megszoktuk. A könyveim – nagyrészt édesapám öröksége – maradtak, azokat át szerettem volna szállítani Judithoz. Erre közölték, hogy ehhez a Bihar megyei könyvtár engedélye szükséges, állítsak össze egy listát, és majd ők eldöntik, mit vihetek át az érvényben lévő törvények alapján. Ajaj, kezdődik! Elvittem a listát, és, hiszik, nem hiszik, 600 könyvből 500-at kihúztak, köztük olyan alkotásokat, mint Nemo kapitány, Az 1001 éjszaka meséi, Tanuljunk könnyen, gyorsan németül.
– De, kérem, miért tették ezeket a könyveket indexre? Fasiszta írások? – szökött a vér az arcomba.
– Nem, dehogy.
– Pornó?
– Menjen már!
– A párt, Ceauşescu vagy a kommunista rend ellen izgatnak? – halkítottam le a hangomat.
– Ne beszéljen zöldséget! Indexen vannak, mert… Sajnálom, ezt nincs módomban önnel közölni – jelentette ki a pápaszemes könyvtárosnő ridegen. – Tessék a listája! Kérem, tartsa magát az engedélyezett jegyzékhez, annál is inkább, mert két fotokópia is van róla. Egy nálunk, egy meg a határon. Ugye érti, mire akarok ezzel célozni?
– Köszönöm, nagyon aranyosak. Ezek után elárulná, mit csináljak ezzel a sok könyvvel?
– Ez már a maga gondja. Adja el, égesse el, vagy…
– Vagy?
– Adja nekünk ajándékba.
Majd kiesett a papír a kezemből.
– Ne aggódjék, vigyázunk ám reájuk, és bármikor erre jár, soron kívül kikölcsönözzük magának.
– Ezt ni! – mutattam fityiszt a hölgyeménynek, és kisirültem a könyvtárból.
A könyv kérdése tehát függőben maradt. Egyelőre, amit később újabb csalódás tetézett, amikor pénzt kértem kölcsön Galbácstól.
– Az… az nincs. Kérjen bármit, állok rendelkezésére. Kivéve pénzzel, mert én is csak alig élek egyik napról a másikra.
Lódított, nem lódított? Sosem derült ki. Szerintem igen, miután a nagyváradi Centrofarm aligazgatójaként átlagon felüli fizetéssel ment nyugdíjba.
Egyszer meglátogatott egy régi tanítvány. Udvariasan bemutatkozott, és így szólt:
– Ne haragudjon, amiért zavarom, de szeretnék öntől kérni egy tanúsítványt.
– Tőlem? Mi célból?
– Beadtam a kivándorlási kérvényem, és most bizonyítanom kell, hogy a Népi Egyetemen tanultam németet.
– Kivándorol? Hova?
– Az NSZK-ba.
– Gratulálok, de miért tőlem és nem az egyetemtől igényel ilyesmit?
– Igényeltem én tőlük is, de, amint megtudták, mire kell, már vehettem is a kalapom.
– Hát… elég nem szép tőlük, de bizonyos fokig megértem. Mi az, hova megy?
– Köszönöm, hogy meghallgatott. További kellemes tanítást!
– Már nem érdekli a bizonylat?
– Dehogynem, de ha ön is így áll a dolgokhoz…
– Jöjjön, mutatok önnek valamit – invitáltam a szobába a porig sújtott vendéget. – Látja ezt a tök üres lakószobát?
– Igen. És?
– Tudja, miért hiányoznak belőle a bútorok?
– Miért?
– Mert valamennyin túladtam, tudniillik én is beadtam a kivándorlási kérvényem.
– Igazán? – nézett nagyot a fiatalember. – Entschuldigung [bocsánat], nem tudtam.
– Visszatérve az igazolásra, természetesen mindent igazolok, csak…
– Miii? Akkor mégis igazolja? – derült fel az arca, aztán ismét elsötétült. – Csak?
– Nem hinném, hogy az én tanúsítványom hivatalos pecsét nélkül érne valamit, továbbá… Hát igen, már nem is tanítok. És nem csak a Népi Egyetemen. Máshol sem.
– Nem számít – húzott elő egy papírt a zsebéből. – Nekem azt mondták, elég, ha aláírja. Itt, itt tessék szignálni!
Szó nélkül aláírtam, és csak utána cikázott át az agyamon, hogy akár provokátor is lehet a sorstársam. Végül is nem én lennék az első, és nem is az utolsó, akit ilyen simán átvernek manapság ebben az országban.
– Tessék! Használja egészséggel, és sok sikert az új hazában! – fogtam kezet a férfival.
– Köszönöm, tanár úr. Ezt sohasem felejtem el önnek – indult az ajtó felé, de még mielőtt kiment volna, visszasietett hozzám, és könnybe lábadt szemmel átölelt.
Egy másik alkalommal alacsony, nálam valamivel idősebb apuka kaptatott fel a lépcsőkön.
– Jó napot kívánok! – köszönt kifulladva. – A némettanár urat keresem.
Fábián Sándor, Imre bátyja állt az ajtóban.
– Parancsoljon! Miben állhatok a szolgálatára?
– Az újsághirdetésre jelentkeztem. Szeretném németre taníttatni a fiamat.
– Örvendek. Fáradjon beljebb, Fábián úr?
– Ön ismer engem?
– Hogyne, még a kedves öcsét is – mutattam be néhány szóval magamat, és bizony azt is kikotyogtam, miszerint Magyarországra nősülök.
– Hűha!
– Valami nem stimmel, doktor úr?
– Á, semmi, csak… csak mi lesz akkor a némettel?
– Mi lenne, hiszen mire ez a kivándorlási ügy lezajlik, addigra a kisfia már németül olvassa a Grimm- testvérek meséit.
Talán így is történt volna, ha a tisztelt költő úr nem viszi más tanárhoz a kisfiút. No persze a lépcsők… Vagy önök másra gondolnak?
Megjegyzem, irtó szerencsém volt a nyelvekkel. Először az iskolában tanárként, aztán iskolán kívül mint megélhetőségi forrás vettem hasznát annak, hogy annyi nyelvet tanultam. Legintelligensebb, s egyben legrégibb tanítványom, akiket már a Népi Egyetemen is tanítottam, a Rössler család volt. Egy férfi meg egy nő, mindketten fogorvosok. Hozzájuk házhoz mentem, mindaddig, amíg a férfi kint nem maradt Németben.
– Ezt nevezem! Most mi lesz doktornő? – kérdeztem az asszonytól. – Remélem, egyúttal nem hagyta cserben magát is.
Nevetett.
– Még szép, hogy nem hagyott. Ne féljen, nemsokára megyek én is utána.
A Buibaş testvéreket olaszra oktattam. Ők Svédországban keresték a megélhetést, szabadságot. De járt hozzám egy egész család is: apa, anya és két gyerek, természetesen ők is emigrálási szándékkal. Ők már csak a puszta földre ülhettek, mert nem volt egyetlen bútor, még szék sem a garzonban.
Így bukdácsoltam ki 1986-ból. De még át kellett vészelnem 1987 telét, majd tavaszát is, amíg végre megkaptam a várva várt útlevelet. Azt meg sem próbálom leírni, mit éreztem, amikor először pillantottam meg a román paşaportot [útlevelet]. Csak néztem, forgattam, és szinte el sem tudtam hinni, hogy a szabadság kulcsát tartom a kezemben. Most már tényleg bármelyik nap átmehetek a határon. Csak értesítem Juditot, leadom a kulcsokat, és isten veled Románia.
– Ímhol, az útlevelem! – mutattam meg Eginek is a kék színű (vagy nem kék volt?) könyvecskét. – Nemsokára örökre elmegyek. Na, nem a földről, az, remélem, még odébb van, csak ebből az államból. Azt azonban szeretném, ha sosem felejtenéd el, miszerint nem önszántam­ból hagylak itt titeket.
– Igen, igen, már elmondtad.
– El, tudom, de most utoljára még egyszer vésd az eszedbe, hogy ez a világ minden kincséért sem történt volna meg, ha nem létkérdésről volna szó. Érted? Nem kalandvágyból megyek Magyarba, sem profit, illetőleg karrierista, de még politikai meggondolásból sem, hanem egy­szerűen életben akarok maradni.
– Persze. Ezt meg te vidd magaddal! – emlékbe! – húzott elő a zsebéből egy fényképet:

Egi konfirmációs képe

Micsoda népes tábor! Én bezzeg 56-ban csak hatodmagammal konfirmáltam. Ja, de mi lesz a könyvekkel? – tolakodott előtérbe ismét a régi nagy kérdés. A legegyszerűbb lett volna eladni. Vették volna, mint a kávét, az holtbiztos. De a legtöbbet édesapám saját maga kötötte be, gondozta, és… Nem ragozom tovább: nem tudtam, és nem is akartam tőlük megválni. Szerencsémre egy volt szülő ebben is segített, ugyanis állítólag ismerte az egyik vámost a borsi határállomáson.
– Fizet neki két kiló kávét, és már viheti is a könyveit.
– Igazán? Áldja meg az isten, ha elintézi ezt nekem.
– Semmiség. Mindent el lehet intézni, csak tudni kell, hol az a bizonyos kiskapu.
Hittem neki. No, de miért is ne hittem volna, amikor nemrég még én tanítottam a gyerekét a váradi 10. számú Általános Iskolában. Megszereztem a kávét, és átadtam az apukának.
– Remek! Ez lesz a mi kiskapunk. Most csak azt kell kivárni, melyik nap, holnap vagy holnapután szolgálatos az emberünk.
Amint ezt is megtudtam, értesítettem Juditot, és elgurultunk a határra.

(Folytatjuk)