Sokat tépelődött írás előtt. Aztán nekikezdett írni. Egyszerű téma járt a fejében. Épp ezért nem is sikeredett olyan jól az írása. Ő ennél igazából többet tudott. Nehezebb és komolyabb témákat írni. De most nem ezt akarta. Felkelt a számítógéptől s egy kis sétára indult. Sétált fejet lehajtva. A szokásos könyvesbolt, amely nem messze volt lakásától, eszébe jutott s úgy gondolta szétnéz egy kicsit. Benyit s máris üdvözli a boltos nő, aki úgy negyven körül lehetett. Ismerte ezt a boltot, mint a tenyerét. Tudta, hol, mik találhatóak. Sokan voltak bent. Egy képes könyvön fennakad a szeme. Lapozgatni kezdi. Gondolkodik megvegye-e vagy nem. Egy harminc-harmincöt év körüli nő megismeri Bélát az írót. Odamegy hozzá, de zavart egy kicsit s bemutatkozik:
-Ön Nagy Béla, ugye?
– Igen, segíthetek valamiben?
– Maga az író, ugye?
– Én! – válaszol Béla
– Olvastam a legutóbbi regényét!
– Tényleg?
– Nagyon tetszett!
– Remélem nem csak azért mondja, mert.. – itt elcsuklott a hangja
– Nem! Dehogyis!
Az író mereven állt.
-Tényleg tetszett!
– Igazán örülök!
– Jól áll anyagilag?
Béla kínjában elmosolyodott.
-Mit nevet?
– Nem, nevetek!
– Nem állok jól. Alig bírom fizetni a számláimat.
A nő elkomorodott. Zavarában a kosarakban lévő könyveket lapozgatta.
-De majd lesz ez még jobb is! – terelte el a témát
– És most min dolgozik? – kérdezte a nő
– Sok mindenen. Tudja hány kéziratot javítgatok egyszerre?
– Mennyit?
– Ha azt mondom hogy huszonöt, még keveset is mondtam.
– Atyavilág!
– Hogy bírja fejben tartani?
– Néha nehezen, de mindig tudom, hova-mit kell írni.
A nő elnevette magát.
-Mit nevet?
– Ne haragudjon, csak kitört belőlem. Nem emészti egy kicsit magát? Kicsit sápadt.
Az író síri csendbe fulladt. Mert igazat adott a nőnek. Olyan régen volt emberek között és régen szórakozott már egy nagyot.
-De, kicsit valóban emésztem magam, de melyik író nem?
– Hát.. vannak vidámabb írók is. Különben a maga kisregénye témája olyan bús, hogy arra szavakat nem lehet találni. Maga élvezi, ha a szomorúságot kiírhatja magából, igaz?
– Igen, igaz! – mondta hidegen az író
– Hát én is írhatnék ilyet – ezt azt!
– Miért nem próbálja meg?
– Nincs kedvem és időm se!
– Hogy-hogy kedve? Ideje nincs?
– Nézze, én másra állítódtam be!
– Értem. De kipróbálhatná magát írásban. Csak leül a székre, összegyűjti a gondolatait s megpróbálja leírni.
A nő kényelmetlenül érezte magát.
-Egyébként mi a foglalkozása?
– Egy óvodában vagyok dolgozó.
– Szép szakma.
– A magáé szerintem ezerszer nemesebb.
– Nemesebb? – nevette el magát az író
– Igen, maga olyan mint egy új Krisztus!
– No azért ne túlozzunk!
– Mennem kell!
A nő fogta táskáját s kisétált a boltból. Béla is hazaballagott s valami téma járt a fejében. Nekiült írni s egy ember jelenléte – mármint ez a nő – akaratlanul is kicsalta belőle a sorokat.
-Ez az! – kiáltott fel örömében
S megírt egy novellát, méghozzá alig egy óra alatt. Felküldte egy lapnak, de azok sokára válaszoltak. Addig még számtalan kéziraton dolgozott. A szíve azonban szárnyalt a boldogságtól s örömtől, mert elbeszélésében egy kínos dolgot örökített meg amely a gyermekkor sötét árnyait idézte fel.