A Lehel-piaci ütközet

Pillanatok alatt valami őrületféle lepte meg az embereket. Talán már senki nem gondol a meggyilkolt trónörököspárra, vérködöket szagolnak a levegőben, s valamennyiök fejében már ott él a háború lehetősége.

Izgatott csoportok tárgyalnak itt is, ott is. A villamosokról leugráltak az emberek, hogy ők is közelebbről belekóstolhassanak az újságkiadók híreibe, hogy ők is hangosan szörnyűködhessenek, s a kiáltozókkal szégyenkezés nélkül elkiálthassák, hogy éljen a háború.

A kereskedők kiálltak az üzletek ajtajába, s a kávéházak megteltek szenzációkra éhes urakkal és hölgyekkel.

S az újságkiadók kifogyhatatlanul jönnek az események újabb és újabb híreivel.

„A merénylet egy formális összeesküvés következménye volt, amely 1908 óta fejt ki működést.”

„A merénylet hírének vétele után Szerbiában szörnyű pánikhangulat vett erőt az embereken. A szerb kormány részvéttáviratot küldött az uralkodócsaládnak. De ezzel már nem lehet a megtörtént eseményt jóvátenni. A bosnyákok és horvátok tüntetéseket rendeznek a szerbek ellen. A szerbek között ennek dacára nagy az elkeseredés, és azt kiabálják, hogy a szerb nép azonosítja magát a merénylővel.”

Az egyik vonat ablakából egy asszony röpcédulákat szórt szét a tömeg közé. Ez állt a cédulán:

„A trónörököspár meghalt, és két nap múlva a király következik utánuk.”

Boszniában is röpcédulákat osztogatnak, ilyen szöveggel:

„Mi szerbek eljöttünk, hogy fölszabadítsunk benneteket, testvérek, a rabszolgaságból.”

„Bosznia elítéli a merényletet.”

Mire beesteledik a városban, mindenkihez eljutott a merénylet híre, s az embereknek semmi beszélnivalójuk nincs ezen az eseményen kívül.

Délután a Meteorban ültem néhány pártember között, s szinte együgyű értelmetlenséggel bámultunk át az utca másik oldalára. A New York-ház hatalmas kirakataiban csüngtek az újságkiadó hirdetései, és láttuk a tömegek eszelős nyugtalanságát.

– Mi lesz? – kérdeztük egymástól. De hogyan adhattunk volna egyenes feleletet a kérdésre? Ezekre a lehetőségekre éppen ők, ezek a pártemberek számítottak a legkevésbé. Néhány perccel ezelőtt még a választójogi követeléseikről tanácskoztak, s most, mintha kihúzták volna alóluk a talajt, valami szörnyű tűzveszedelem közelségét érzik.

– A tömeg megőrült – mondja az egyik –, de azért nem hiszem, hogy háború legyen.

– Az Internacionálénak megvan a határozata a háború ellen.

Valaki cinikusan megjegyezte:

– Mit jelent most az Internacionálé?! A tényekkel szemben a határozatok semmit sem érnek. A tömeg már kész a háborúra, s a monarchia imperialista politikája fölhasználja őket ágyútölteléknek.

Mindenkinek van valami mondanivalója, s mindenki mást mond, mint a szomszédja. S néhány perc múlva már egyikünk sem tartja lehetetlennek a háború bekövetkezését. A pártemberek már nem hivatkoznak az Internacionálé határozataira, tudomásul veszik a háború lehetőségét, s a végső eredményekről beszélnek:

– Szerbiát elpusztítják, mintha a szél fújta volna el az egész bandát.

Ültem és hallgattam őket, s valami szörnyű sivárság tátongott körülöttem.

Ebben az időben eljártam egy-egy kis csoport antimilitarista megbeszéléseire, gyarló eszközeinkkel harcot indítottunk a militarista őrület ellen, de senki nem gondolt közülünk arra, hogy ilyen hamarosan ránk szakadjon a háború veszedelme. Egy ember meggyilkolt másik két embert, s talán milliók életükkel fizetnek meg ezért a merényletért. A szerb diák azt gondolhatta, hogy elsütött revolverével az egész szerbséget fölszabadítja a nemzeti elnyomatás alól, s bekövetkezett annak a lehetősége, hogy ezeket a szabadságra vágyó embereket máról holnapra halomra mészárolják.

– Ha a párt nem nyomta volna el az antimilitarista mozgalmat – mondtam –, most számíthatnánk a katonaságra, és számíthatnánk a szervezett munkásság ellenállására. Ha komolyra fordul a helyzet, kimondhatnánk az általános sztrájkot, és ezzel lehetetlenné tehetnénk a háború kitörését.

– Azért nincs szükség az antimilitarista mozgalomra, mert az antimilitaristák mind ilyen zöldségeket fecsegnek. Nem kell félni, öcsém. Az Internacionálé a helyén van, s ő jobban tudja, hogy mit kell tenni az ilyen alkalommal, mint mi.

Este bementem az egyesületbe. Sokan gyűltünk össze, s itt mindenki a merényletről és a háború lehetőségeiről beszélt. S milyen különös, hogy ezek a munkásemberek, a szervezet régi, megbízható tagjai sem látták olyan feketének a helyzetet, mint én. Mintha biztosan ülnének a nyeregben, egyszerűen kimondták, hogy nem lesz háború, és komolyan hittek abban, amit mondtak. Mindenki úgy vélte, hogy az Internacionálé segít rajtunk, és úgy jelent meg előttünk ez az intézmény, mint az igazságszolgáltatás szimbóluma, mint a legyőzhetetlen és csalhatatlan erők gyűjtőmedencéje. Majdnem azt mondták: – Ne törjük a fejünket az ilyen dolgokon, ott vannak ők, a központi iroda nagyságai. Arra hivatottak ők, hogy gondolkozzanak helyettünk is.

– A trónörököspár meghalt, ez igaz, de holnap már senki sem gondol velük. Ezért csak nem fogunk háborúba kezdeni?!

– Alkalom ez ahhoz, hogy a nagy halak megegyék a kis halakat. A nagy imperialisták be akarják kebelezni a kis imperialistákat, s ezt nem lehet másképp, csak háborúval. S mi leszünk az egésznek az áldozatai. Az Osztrák–Magyar Monarchia proletariátusa, Szerbia proletariátusa és az egész népség, akiket a nemzeti imperializmus belehajt az öldöklésekbe.

Hangosan senki nem szólt a háború mellett, de a veszedelmek jelentőségét sem akarták felfogni, s csak úgy könnyű szívvel melléje beszéltünk a dolognak.

– Ma már nem ott tartunk, hogy a népeket, megkérdezésük nélkül a vágóhídra lehessen hajtani.

S másnap reggel a Lehel piacon már kitört a háború. A szerb és bolgár zöldségárusok, akik hosszú esztendők óta együtt üldögéltek és árusítottak a többi árusokkal a piacon, ennek a napnak a hajnalán is megjelentek a talicskákkal és batyuikkal. Úgy, mint ahogyan ez már szokásukká vált. S most egyszerre ellenséges, támadó társakkal találták magukat szemben.

Mire reggel fölkeltünk, már híre járt a kültelken, hogy a magyar árusok nekitámadtak a szerb árusoknak, s nagy verekedések, valóságos csata fejlődött ki közöttük. Az asszonyok és a gyerekek ijedten és kíváncsian szaladtak a piac felé. Nyüzsgött a tér, durva, elvadult kiáltozások röpködtek a levegőben. A posztoló rendőr nyugodtan állt az útkereszteződésnél.

Láttam az elborult tekintetű árusokat, amint szitkozódnak, belerúgnak a másik árusok holmijába, fölfordítják a kosaraikat, és szétdobálják az áruikat. S a tömegből senki nem állt oda a bántalmazottak védelmére. Gyümölcsök, krumpli és uborka hevert a földön, s az asszonyok nekiestek ezeknek a gazdátlan dolgoknak, összeszedték és elhurcolták.

Egy öreg szerb ott állt a kosarai között, és védeni akarta a holmiját. Szakállas ember volt, rövid kabátkában és kis sapkával a fején. Látszik, hogy halálosan meg van ijedve, szakállas arca fehér, mint a mész, tiltakozni akar a támadások ellen, de alig jön ki valami dadogás a száján.

S a többiek, akik tegnap még együtt tárgyalták meg vele a piaci árakat, úgy állnak vele szemben, mint a farkasok.

Az öregember széttárja a karjait, és így könyörög hozzájuk.

De hiába itt minden. Nekiesnek a kosarainak, fölfordítják, s az asszonyok és gyerekek rávetik magukat az ingyen holmikra. A szerb hangosan sír, és odaáll, hogy szétkergesse a tolvajokat. Mindenki ellene fordul, ütni kezdik, az ember ordít, s orrából megered a vér. Végigcsöpög az ingén és a kis kabátkáján. Hangosan sír, még védekezik, aztán, mint a kivert kutya, megindul a piacról a város felé. Egy másik csoportból kövér szerb asszony, batyuval a hátán, szintén sírva menekül. A tömeg nevet, tréfákat mond, és durván utánuk kiabál.

Egy kofaasszony azt mondja:

– Úgy kell a kutyáknak! Akik megölték a szegény trónörököst, nem is érdemelnek azok mást. Még a bőrüket is le kellene nyúzni, elég ideig ültek itt a nyakunkon. Pedig mienk ez a hely, a magyaroké. Olyan pofájuk van, mint a kutyáknak, és csak idetolakodtak közénk.

– Úgy van! A gyökerüket is ki kellene irtani!

A tömeg elégedetten hullámzott ide-oda, s a kofák, férfiak és asszonyok, mint akik már learatták a háború első győzelmét, újból helyezkedni kezdtek. Nagyobb helyen és kényelmesebben rendezkedtek el. Az olcsó győzelem mámora volt a tekintetükben, szakadatlanul beszéltek, s talán úgy gondolták, hogy a szerbek konkurrenciája nélkül most már elérkezett annak az ideje, hogy ők valamennyien jómódú emberekké változzanak át. Azt gondolhatták, egy jó kis háború kell csak nekünk, és holnapra elveszítjük minden nyomorúságunkat.

A rendőrség nem szólt bele ezekbe a zavargásokba…

[Forrás: Kassák Lajos: Egy ember élete. Digitális Irodalmi Akadémia, 2011]

1. gergely:
   2014. szeptember 29. 06:02

   MIntha Kassák ma írta volna, annyira tisztán lát.
   Ilyen sajnos az ember, a Jóisten nem osztott ki neki több észt

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ