(Levelek New Yorkból)

Mr Williamson nem is sejtette, amikor a Szőrös Szerzetesre keresztelt mulatót a Boweryben elhagyta, hogy elbaltázott délutánjára még ékesebb koronaként kerül oda az istenverésének is felfogható közjáték a brooklyni kék A metrón. Otromba közhely lenne, ha itt most azt írnám, hogy lényegében a New York-i tömegközlekedés ágas-bogas útvesztőiben, amit egyesek egy nap alatt át képesek tekinteni, míg mások egy életen keresztül a tájékozódás rovásírásának, sőt mi több, hieroglifájának fogják fel azt abban a sajátos helyzetben, amikor az ember a saját nyelvén túl semmi egyébre nem terjed tovább – bármikor bármi megeshetik a jámbor emberfiáfal. Mr Williamson azonban nem az eféle jámbor nyújorkiak sorát gyarapítja – ez mindjárt észrevehető még a sebtiben ítélkező hányaveti hétköznapi ember számára is. Ami azonban ennyire kiszolgáltatottá és férfiúi hiúságában megtépázottá tette ezt a különben remek családapát, akire talán tucatszám várnak apró fekete, dróthajú porontyok valamelyik dohos williamsburgi bérházban létrehozott családi fészekben és egy jobbára tarka ruhákat viselő – a nemrég a kétszázötvenhét fontot megütött – Janula (már nem mint sertés, hanem mint háziasszony-élettárs) az az, hogy egy családjogi és egyéb erkölcsi szempontokat szorosan szem előtt tartva illegális légyott a Szőrös Szerzetes (nem túl) jó hírű lokál kubai szivarfüstbe ment tervei kezdték ki a fekete munkásember felhőtlen jókedvét. Mr Williamson ezen nem túl szerencsés események nyomása alatt szedte lábait a kék A Canal Street-i lejárata felé.

Azon dohogtam magamban, hogy mindig sikerül kikavarni magam köré olyan helyzeteket, amelyek egy tömeges véleményfelmérés során minden bizonnyal arra mutatnának, hogy én haladok rossz irányba az élet óriási autópályáján, s mindenki, aki szembejön, kevésbé hülye. Mert tessék, itt van most ez is. Megúsztam a kommunista érát és dalolva masíroztam keresztül a Ceausescu rezsim Aranykorszakán is a sokoldalúan fejlett szocálizmus felé vágtatva anélkül, hogy megbélyegezzenek, most meg pellengérre van kiírva a nevem a munkahelyi hírdető táblán, amit korabeli időkben faliújságnak neveztünk volna máshol, máskor. Nem is tudtam, hogyan valljam be az otthoniaknak – hisz előbb-utóbb úgyis kiderül valahonnan – hogy ne is magyarázzák félre, és ne fordítsanak nekem hátat azzal, hogy „Ejh, ez a mi nagyon szeretett, kedves Art úr barátunk, egykori elvtársunk rossz útra tévedt hányattatott amerikai emigrációja során, és mi innen immár semmit sem tehetünk idvessége és mindeddig makulátlan erkölcsei megmentésére.” Szűk körben elmondtam hát kéztördelve és szemlesütve, hogy munkaközösségem – a brigád, ha lehetne autentikusan így fogalmazni anélkül, hogy bárki nyájas olvasóban ne idézzek elő olyan kevéssé rokonszenves érzést, mint amilyen a darázscsípés szokott lenni, ha az ember óvatlanul telepszik rá a zümmögő teremtményre egy nem túl borongós nyári délutánon a konyhai hokedlin – egyöntetű szavazása alapján (ezek szerint én is erre szavaztam volna?) a második negyedév élmunkásává választott. Ennek jeléül abban a szürke mezei ember szavaival kevésbé kifejezhető kiváltságban részesülök, hogy alkalmasint valamelyik főnökömmel költhetek el egy szenvedélyes, jobbára egymás hogyléte felől érdeklődő párbeszédbe torkolló ebédet a repülőtér büféjében. Ez meg a másik. Minden nap ott ebédelünk. És nem üldögélünk ide-oda egymás asztalaihoz, hanem mindenki magára kérődzik egy-egy négyszemélyes asztalnál. Beszélgetni meg semmiképp sem akarok. Senkivel sem. Már a magyar ember szokáskollekcióját is figyelembe véve és nem mellékesen szem előtt tartva.

Épp hogy csak beugrottam a metrókocsiba, zárult is az ajtó, lehuppantam, és áttekintettem, melyik is az utolsó megálló Manhattanben, mielőtt a lomha kék A átslisszol Brooklynba, hogy ide-oda kanyarogva vidámságot lopjon a tarka-barka kinn- és bennszülött népség életébe megkönnyítve ide-oda való céltudatos helyváltoztatásukat. Szemben velem egy turbános – ám mégsem elég megnyerő külsejű – úriember szemelvényezte az iszlám vallás valamelyik imádságos könyvét meghitten mazsolázva a fohászok és énekek között maga elé mormolva. Mellette egy latin fickó tekergő ritmusokra rázta a füldugókkal a nyakához – és így testéhez – erősített fejét időközönként egy-egy érthetetlen szófoszlányt hallatva.
Egy makulátlan öltönyös, – bankár lehet – halványarcú New York Times-ot lapozgat. Odébb egy család, akik nagybevásárlásból eshettek be a szabvéjra, ügyesen belakják a kocsi egy részét szatyraikkal és zsibongásukkal. Apuka a régivágású családfők diadalmas mintapéldánya, akik minden ifjúsági filmsorozatunkban szerepet kaptak a korszakban, amit közhelyesen „amikor még csak az egy tévé volt” időszakként tartunk számon és emlegetünk bárgyú nosztalgiával. És éppen olyan ízléstelen szandált viselt emez is fehér zoknival. Ez különben egy új trend a New York-i oly kényes öltözködéskultúrában, amit rosszmájú észrevételezők veszélyben vélnek forogni, minekutána megkopasztották a jó öreg Cityt mind több divatrendezvénytől, és a leghíresebb divatdiktátorok meg serényen szivárogtak át Milánóba, Párizsba vagy Londonba – egyszóval Európába. (Talán, mert Ázsia vagy Afrika még nekik is nagy kihívást jelentene), névszerint a strandpapucs fehér, esetenként fekete zoknival való büszke viselése belvárosi grasszálásokra.

Amint az ajtók bezáródtak a jobrra átellenben ülő dagadt pacák rázendített:

– Hajjajajajaajaj- jajajaa, haajajajajajaaaj-jaajaajaa… Tararararaaraa-raaraaraa-jujujujujuujujj-jaa-jaa-jaa…

És kezdte-hagyta ugyanezt a dallamot, ugyanebben a ritmusban és szöveggel. És fülig ért a szája. Legalább boldog, gondoltam. Kippát viselt és éneklés közben ide-oda dülöngélt a széken, mint az Oktoberfesten a németek a „Trink, trink…” kezdetű roppant barátságos és részint a sör fogyasztást szorgalmazó derűs dalocska dudorászása alatt szoktak, amitől a göndör, lelógó pájesza ide-oda himbálózott.

Megálló következett. Elhallgatott. Kicserélődtek emberek a szerelvényen. Ajtó be. És megy a trinki-trinki tovább. A fiatalember artikulálatlan hangon, ámde szenvedélyesen káricsolt és hajajjgatott. Szeme sem rebbent, szemmel láthatólag mély boldogság telepedett lelkére és ezt mindenáron meg akarta – jóemberhez illően – osztani kitágult környezetével. A metró különben is a mindenféle megnyilvánulások leghálásabb fóruma, piactérre kihelyezett szónoki hordója, egy piedesztál, ami kiemeli a szürkeségből az egyéneket.

– Hajjajajajaajaj- jajajaa, haajajajajajaaaj-jaajaajaa… Tararararaaraa-raaraaraa-jujujujujuujujj-jaa-jaa-jaa… – harsogta az úriember vidáman, kipirosodott mangalicaarccal.

„New York-i az, aki New Yorkban született, itt él vagy élt illetve szeretne része lenni ennek az őrületnek.” – írja előszavában az az óriási könyv, amit a minap a kultúrálódás iránti tébolyodott szomjúságomban vásároltam meg a könyvestanyasi végkirárusításon. És ennek a könyvnek méltán lehet hinni, egyrészt mert akkora, hogy az már eleve tekintélyt parancsol, másrészt mert épp az emlegetett – és tegyük hozzá, a mindenféle berkekben igencsak nagy népszerűségnek örvendő – városunk négyszáz éves születésnapjára adták ki. Ami pedig a nyújorkiakat illeti, nos első számú alapszabály – már ha arra vetemednénk valaha is, hogy alaptörvényeket szabjunk meg ilyen téren és azokat számba is vegyük – soha és semmilyen körülmények között nem szabad odafigyelni másra és meglepődni bármin is. Ez a szabály nincs ugyan benne a nagy könyvben, de íratlanságában is fejedelmi és törvényerejű, hogy margóján elindulva a szabvéj bűbájos utazóközönsége kínosan megtegyen minden erőfeszítést arra, hogy megrökönyödését némileg véka alá rejtve zötykölődjön a kövér fiatalember által keltett penetráns lárma vibráló hangulatában semleges arckifejezéssel.

Egy kalapos idős zsidóember jön fel a kocsi másik végéből – ismerős lehetett számára az oly sűrű egymásutánban makacsul ismétlődő dallam – és kíváncsian szemügyre veszi a zaj forrását, aki éppen arra a pillanatra elhallgat, mert megállt a metró. Magas, komor arcú, középkorú fekete ember lép be, és sietve helyet is foglal a dundi fickó mellett gyanútlanul. Az öreg szólni akar a fiúhoz, de csak lemondóan legyint, és elhatározza, a rabbinak említést tesz erről az esetről. Hiszen semmiféle rendelkezés nem utal arra, hogy a Manhattanen át Brooklyn felé tartó kék A metrón ne lehetne vidáman hangot adni lelkiállapotunknak, sőt a rabbi semmiféleképpen nem rendelkezett efelől, mint ahogy pészachkor például kiadta, hogy az asszonyok maguk kell, hogy kitakarítsák konyháikat, a „tisztátalanok” ne kerüljenek érintkezésbe egyetlen tárggyal sem. És ennek a rendelkezésnek kifejezetten leginkább lakótársam örült, aki házvezetői teendőit fel kellett, hogy függessze a jelzett időszakra, és békésen élvezhette egy vastagon mogyoróvajjal megkent lepény társaságában kávéját szürcsölgetve egy I Love New York feliratú öblös bögréből háziasszonya tüsténkedéseit a mindaddig az ő csataterének tekintett konyhában.

– A rabbi okos ember. – magyarázta nekem este az erkélyen megrendezett napi élménybeszámolókon alapuló társadalmi életünk zászlóshajóját jelképező beszélgetések egyikén.- És igazán gyakrabban hozhatna ilyen határozatokat, sőt, több dologra is kiterjeszthetné – tette hozzá, és nem késlekedett a sajátos értelmezésű magyarázattal sem, amellyel tetszik-nem tetszik, kénytelenek vagyunk megbarátkozni: – Nem én vagyok a zsidó. Nekik kell magukat megtisztítani, a morzsátlanítás erről szól…

Az ajtók becsukódtak, a kocsi egy rántással elindult, és rámozdította a dúskeblű matrónát Sandra Brown sejtelmes történeteibe feledkezve a mellette félénken meghúzódó cingár férfira. Amaz túlélte sikeresen, és csak egy pillanatig kapaszkodott meg a nő melleiben mintegy levegőért sikítás gyanánt, hogy aztán sűrű egymásutánban esedezzen a bocsánatáért. De a nő nem tűnt zaklatottnak az incidens miatt egy pillanatig sem, lehet, meg sem érezte a cingár matatásait. Vidám emberünk pedig elégedetten tekintett körbe alaposan meggyarapodott közönségén, és ott, ahol abbahagyta, máris rázendített:

– Hajjajajajaajaj- jajajaa, haajajajajajaaaj-jaajaajaa… Tararararaaraa-raaraaraa-jujujujujuujujj-jaa-jaa-jaa…

Mr Williamson egy pillantig azt hitte, álmodik, és hogy ez csakis egy lidércnyomás lehet, aminek pillanatokon belül el kell múlnia, az élet nem lehet ennyire kegyetlen, hogy őt most éppen ide vetette, valósággal behajította egy félkegyelmű mellé a zsúfolt metróba. De bármennyire is kiábrándító sokszor a valóságra való ráeszmélés, biza férfiasan szembe kellett néznie ezzel a nem túl bíztató helyzettel, ami a jelek szerint minden további nélkül legalább williamsburgi csendes családi fészkéig el fogja őt kísérni a kék A vonalán.

– Hajjajajajaajaj- jajajaa, haajajajajajaaaj-jaajaajaa… Tararararaaraa-raaraaraa-jujujujujuujujj-jaa-jaa-jaa… – folytatta a trillázást kimeríthetetlenül hősünk, és már cifrázta is egy-egy közbekurjantással is: – Végállomás, nem megy tovább. Végállomás, nem megy tovább. – ami -egymás közt szólva badarság, hiszen a kék A metró 32 állomásos útvonalán még csak a tizennyolcadik tájékán járhattunk.

A turbános hangosabban és idegesebben morajlott az ülésen, de nem tekintett fel az Istennek, azaz Allahnak sem a könyvből – elvégre ő nyújorki… És különben is elég bosszúság most számára, amire a bankár épp most lapozott a Times-ban, hogy igencsak zűrösnek mutatkozik annak a felvetésnek a kivitelezése, amely szerint a szeptemberi tízéves évfordulóra egy csinos kis mecsetet javasol az iszlám közösség World Trade Center egykori helyére. Úgy tűnik ugyanis, hogy a már fennebb említésre került jámbor nyújorkiak ezt nem fogadták mindent elsöprő lelkesedéssel. Neki tehát van éppen elég baja most ezzel, bár ettől függetlenül lehet, hogy mégiscsak ráolvashatna valamit a zajos fiatalemberre valamelyik könyvből. El is töprengett, melyeket is hozta ma reggel magával otthonról, amikor indulás előtt összeszólalkoztak egyik feleségével azon, hogy az Al-Dzsazíra kora reggeli híradásait nézzék-e a konyhabeli tévén vagy a tévéshoppot.

Karinthy jutott eszembe – és teljesen kiment fejemből élmunkásságom minden dohognivalója. A kocsiban a kínosan visszafojtott légkörben egy fesztelen ember dobálta csak magát derűsen és gondtalanul a kísérteties gyorsasággal fokozódó és imétlődő trillázás közepette:

– Hajjajajajaajaj- jajajaa, haajajajajajaaaj-jaajaajaa… Tararararaaraa-raaraaraa-jujujujujuujujj-jaa-jaa-jaa…

Amikor elszakadt a gát, jöttem rá, nem sikerült mindezidáig sem igazi nyújorkernek lennem – olyan harsányan kezdtem el ugyanis röhögni, hogy egy pillanatra a dalnok is megszeppent, és kíváncsian bámult rám nagyokat pislogtatva, és persze, némi szemrehányásba forduló tekintettel, mint akinek ellopták a játékát , de legalábbis hallgatóságát. A következő felnyerítés a latin fickótól jött, aki ledobta füldugóit, és csodák csodájára, a feje ettől teljesen függetlenül is a helyén maradt. Keresztet hajigált magára, és a szemét törölgetve röhögött. Ekkor a kimért hindu apuka családja vette át a stafétát, és kezdett megfékezhetetlen hahotázásba, amit lassan a családfő is átvett némi kelletlenséget megjátszva. Odébb egy idős hölgy is feladta nyújorkiságát és szemüvegét levéve kuncogott, bár sosem tudhattuk meg, ehhez miért igyekezett mihamarabb levetni az okuláréját. A bankár feszengve olvasott. Nem is nézett fel az „Iszlám mecsetet a Ground Zerora!” fejlécű cikkből, és rezzenéstelen arccal lapozott a harlemi hármasgyilkosság véres részleteit feltáró oknyomozóriportra a tizenhatodik oldalon.
Egyedül csak a magas néger volt búskomor a jókedvű társaságban. Mr Williamson végérvényesen elveszítette abbéli reményét, hogy napirendre térjen a mai napon őt ért kellemetlenségek fölött, és minden erejével azon volt, hogy nyugalomittasabb percekben bízzon a nap hátralevő óráira.

Hősünk pedig lelkesen ontotta ránk a vidám éneket sokadik hajjajaj és sokadik megálló után is, miután mind többször emlegette, hogy ez a végállomás… Kissé irritálta ugyan a metrókocsiban fejét felütött vidámság, de zavartalanul hancúrozott tovább. Mígnem egyszer megállt ismét a szerelvény:

– Kész. Megérkeztünk. – vakkantotta, és kiszállt.

Akkor döbbentem rá, hogy már Brooklynban járunk. High Street – Brooklyn Bridge. A záruló ajtón épp csak kicsusszantam, és visszafelé robogva (ismét csak) Manhattan irányába azon gondolkoztam, és egyúttal őszinte örömmel nyugtáztam magamban, hogy ez az utazás pont így volt jó. És talán nem is olyan nagy baj, ha … nem vagyok igazi.

New York, 2010 augusztus 20 – 21. (alvás helyett a hajnali műszak előtt)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ