Önéletrajzi dokumentumregény

… értesítettem Juditot, és elgurultunk a határra.

Az alább részt a Menekülés a „Fény országából” című novellámból idézem:
A borsi határon hosszú kocsisor várta, hogy kirobogjon a Fény országából”. Az apuka sehol, helyette felfedeztem egy szekust, ugyanazt a hadnagyot, aki azt hitte, belőlem is spiclit fa­raghat.
– Mutassák a poggyászukat!
Megmutattam.
A vámos unottan túrt bele, bal kezében a könyvjegyzék, nehogy átejtsük őket valamiképpen.
– Ez hiányzik a listáról – forgatta Grimm meséit. – És ez meg az is – mutatott sorra a köny­vekre. – A szakramentumát, jöjjön azonnal velünk! Könyvcsempész – referált a főnökének. – Letartóztassuk?
– Hagyd a drákuba! [az ördögbe]– intette le a főnöke, aztán rám rivallt. – Koszos bozgor, tűnj el innen a könyveiddel együtt, különben lefoglaljuk.
Lesújtva fordultam vissza. Becsapott az apuka, vagy az egész a véletlenen múlott? Rejtély, eggyel több azok közül, amiket talán sohasem fogok megoldani. No, de hova vigyük a könyveket?A városi könyvtár átvette volna, én mégis rábíztam a feleségem gondjaira. Gondoltam, később majd visszaadja. Micsoda naivitás: sohasem kaptam vissza egyetlen darabot sem. Nyár lévén, sógorom a kocsiban éjszakázott. Feleségem és én a volt lakásomon, hála a kulcsnak, amiből egyet, biztos, ami biztos, megtartottam magamnak, mintha éreztem volna, hogy egyszer még hasznát vehetem.
Másnap reggeltapasztalatokban gazdagabban, de 600 könyvvel szegényebben hagytuk magunk mögött a „Pece-parti Párizst”, vele Romániát és a Ceauşescu-korszakot. Átlépvén a ha­tárt, kiszálltam a kocsiból, és a földre térdeltem.
– Köszönöm! – rebegtem az ég felé fordulva, megcsókoltam a földet, majd áthajítottam a kulcsot a határon.
– Na, mi van, megyünk már? – türelmetlenkedett feleségem testvére.
– Teljes gázzal! – ugrottam be a kocsiba, hogy pár órával később végre én is meghalljam a kecskeméti harangokat.

Epilógus

Harangok, harangok, jaj de szépen szóltok! Egyik szemem rögtön könnybe lábadt, a másik azonban nevetett, kacagott, mert mégis magyar és ember maradtam.
Hát ennyi dióhéjban.

KECSKEMÉT (1987–2014)

Az első lépések

Kecskemét Bács-Kiskun megye legnagyobb és népsűrűség szempontjából az ország nyolcadik városa. Területe 322, 57 m2, lakossága 1987-ben megközelítőleg 110 ezer fő. Neve a kecske + mét szóból áll, mely egyes nyelvészek szerint menetet, járást jelent. Éghajlata szélsőségesen szárazföldi. Folyója nincs. Gazdasága elsősorban az élelmiszer feldolgozáson alapul (konzervipar, szeszfőzés, malomipar stb.) Jelentős gazdasági objektumok a Szerszám- és Gépelem-, Reszelő-, Magnetofon-, az Alföldi Cipő-, Habselyem Kötöttáru-gyár stb.Legnevezetesebb épületei a szecessziós stílusban épült Városháza (Lechner Ödön), Luther-palota (Mende Valér), Cifrapalota (Márkus Géza), Nagytemplom, a román stílusú Barátok temploma, Evangélikus templom (Ybl Miklós), a mór stílus jegyeit viseli a Zsinagóga, az eklektikus neobarokkét pedig a Katona József Színház. Művelődési intézményei: Erdei Ferenc Művelődési Központ, A Szakszervezetek Megyei Tanácsa Művelődési Otthona, Szalvay Mihály Úttörő és Ifjúsági Otthon, Tudomány és Technika Háza (TIT), Katona József Színház, Katona József Megyei Könyvtár, és persze a múze­umok: Katona József Múzeum, Magyar Naiv Művészek Múzeuma, Katona József Emlékház, Szórakaténusz Játékműhely és Múzeum, Bozsó Gyűjtemény… Sajtó: Petőfi Népe (megyei napilap), Kecskeméti Lapok (hetilap), Forrás (havilap). Kecskeméten született Katona József, a Bánk bán írója, Kocsis Pál szőlőnemesítő, Kodály Zoltán zeneszerző- és pedagógus, Latabár Kálmán és Mezey Mária színészek, Kada Elek politikus, író. Itt diákoskodott három évig Petőfi Sándor, joghallgató két évig Jókai Mór, díszpolgára Klebelsberg Kunó vallás és közoktatásügyi miniszter, Josef von Ferenczy.

Érdeklődve kukkantottam ki a kocsi ablakán. Noha egy új világba pottyantam, plusz ez az első eset, hogy 45 év után elhagyom az országot, semmi rendkívülit nem láttam, éreztem. Az épületek ugyanolyanok, mint Nagyváradon, az emberek öltözéke úgyszintén. Többet, így, me­net közben nyilván nem is állapíthattam meg. Legfeljebb az áruval zsúfolt kirakatok, na és a város tisztasága töltött el ámulattal. Mindenesetre messziről látszik, hogy Kecskemét, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely stb. valaha egy régióba tartoztak.
Egyenesen az ún. Műkert városnegyedbe, egy fasorral szegélyezett utcába hajtottunk. Itt lakott Judit egy társasház első emeletén, egy egyszoba-konyhás lakásban. Kissé messze a központtól, ám annál jobb levegőjű, nyugalmas zónában. Bár a valóságban is ilyen csendes, nyugis hely lenne! – imádkoztam magamban. Elég nevetséges óhajnak tűnik ekkora kálvária után, mégsem az, hiszen éppen emiatt szaladtam többek között világgá. Judit lakosztálya tetszett is, meg nem is. Díjaztam a berendezést, a bútorokat, festményeket, ellenben túl picinek találtam a konyhából átalakított szobácskát. Konyha sehol, helyette csak egy szűk főzőfülkében lehetett főzni, étkezni. Persze érthető, mert melyik szingli, ráadásul munkahelyén étkező dolgozó nő kívánna ennél többet átmenetileg magának. Este holtfáradtan, az átélt izgalmakat újra meg újra felidézve zuhantam álomba.
Másnap jelentkeznem kellett az idegenrendészeti hivatalban. Ott állományba vettek, és kiállítottak számomra egy személyi igazolványt helyettesítő okiratot.
– Ön egyelőre hontalan – hozta tudomásomra Vázsonyi hadnagy –, és mindaddig jelentkeznie kell személy szerint nálam, amíg jóvá nem hagyják állampolgárságért folyamodó kérelmét.
Nem sokkal ezután Judit főnöknőjét látogattuk meg a Csokor utcai oviban.
– A férjem, Nagy Pál Nagyváradról – mutatott be Judit egy negyvenöt év körüli, csípőficamos hölgynek.
– Málnás Mária vezető óvónő. Csakhogy megjött, kedves Pál! Tudja, hogy végig szorítottam maguknak?
Kiderült, hogy eleitől fogva figyelemmel kísérte Judit váradi kapcsolatának alakulását, és gyakran lelki vigaszt is nyújtott neki, amikor elcsüggedt. Mert azért ez is elő-előfordult, különösen a hosszú téli hónapok idején. Engem sem hagyott sokáig munkaügyben kétségben, és ott helyben felhívta telefonon a katonatelepi iskola igazgatóját.
– Megvan az állás! – újságolta öt perc múlva örömmel. – Jelentkezzen augusztus 16-án, reggel hét órakor a katonatelepi Mathiász János iskolában! Tudja, hol van Katonatelep?
– Nem.
– Két kilométerre Kecskeméttől. Ne féljen, nem valamiféle katonai település. Nevét a híres Katona Zsigmond gyümölcskertészről kapta. De itt élt és dolgozott a nem kevésbé ismert Ma­thiász János és Kovács Pál szőlőnemesítő is. Szereti a bort?
– Mérsékelten.
– Azért ezt megissza – kerített elő egy üveg bort. – Igyunk arra, hogy végül mégis sikerült megszabadulnia a pokolból, bár, ami azt illeti, meg kell jegyeznem, nálunk sem fonják ám kolbászból a kerítést. Itt dolgozni, teljesíteni kell, kolléga. Viszont aki rendesen dolgozik, azt általában meg is becsülik – töltötte tele a poharakat. – Sok sikert a beilleszkedéshez! Szervusz, csirió!
– Közvetlen, energikus és jólelkű – dicsértem meg otthon Riát Juditnak. – És ez az állásdolog is hihetetlenül simán ment. Igaz, az iskola nincs éppen a közelben, és két buszra is kell szállnom ahhoz, hogy beérjek a suliba…
– Kezdetnek ez sem rossz, és idővel jobb is lesz. Ez nem Nagyvárad. Itt, aki, Ria szavait idézve: rendesen dolgozik, az meg is találja a számítását.

(Folytatjuk)