Fenyőfák

… Az első világháború kitörése 1914 nyarán fölborította és gyökeresen megváltoztatta Reményik kortársainak életkörülményeit. A munkára és országépítésre felkészült ifjúság a fronton találta magát, ahol ölnie és rombolnia kellett. A háború erkölcsi válságot is okozott, megdöntötte az addigi értékrendet. Ez a válság késztette Reményiket az írásra – a humánum védelmében.

(…) „Én azért nem érzek se bámulatot, se lelkesedést, csak nagy szánalmat, nagy elkeseredést, és egy kis megvetést az egész emberiséggel szemben, amely ügyeit ma sem tudja másképpen, mint otromba és vadállatias módon elintézni, s amely csak azért épít és dolgozik 50 éven át, hogy egy részeg, undorító és barbár pillanatban eszeveszetten romboljon le minden fel nem élt értéket.
Hol az emelkedő fejlődés, hol, hol az erkölcsi világrend, hol a gondviselés, hol van most az Isten? Filozofálhat most már az öreg Schneller bácsi a személyiség kultuszáról, mikor a legértékesebb emberélet sem értékesebb a rongynál. Az, hogy ez a háború bekövetkezhetett, az emberi kultúra általános és egyetemes csődjét jelenti, és nem csodálkoznám, hogy ebben a krízisben legjobbjaink atheistákká és hazaárulókká válnának!! Megbocsáss!” – írja 1914. augusztus 31-én barátjának és volt évfolyamtársának, Kenessey Kálmánnak.

1914. december 5-én írt levelében is a háborúra tér ki. (…) „Én azonban azt hiszem, hogy a nagy moloch minden oldalon eldönthetetlenül fog végződni,
kimerülés, beleunás és gazdasági krach következtében. Olyan energiák, olyan erőmennyiségek állnak egymással szemben, amelyek minden döntő eredményt csak kizárnak s 20, 30 vagy 50 esztendő múlva megismétlődik a tragédia vagy komédia az emberiségnek s az Úristennek nagyobb dicsőségére. Circulus vitiosus a világ, s e körforgásban kiirthatatlanul azonos arányban szerepel bűn és erény, harmatcsöpp és vér, béke és háború.”

• 1915. július 2-án jelenik meg a Dobsina és vidéke című kiadványban talán a legköltőibb írása Fenyőfák címmel.

FENYŐFÁK
(Reményik Sándor)

Állnak a sziklaszoros két oldalán, fenyőfák ketten, komoran-zöldek. Állnak egymással szemben, cövekmereven, katonásan. Messziről: két tűpáncélos őr. Messziről: két árnyék fegyverben. Köréjük színes fátyolokat tereget az alkonyat, mígnem este lesz, s az est minden árnya súlyos fekete rétegenként megszállja a szorosutat?
Messze ide az erdő még. A szoros két oldalán magányosan áll szemben egymással a két fenyő. Ketten vannak, és mintha együtt volnának, ketten legalább?
Nem. Közöttük a szakadék s a szakadékban az éjszaka minden feketesége. Fenn, torony magasban, kinyúlik mindkettőnek egy-egy hatalmas ága – egymás felé – és kezet fognak a szakadék, a sötétség fölött. S lenn, mélyebben a szakadék fenekénél bizonyosan összefonódnak a messze kifutó gyökerek?
De ez minden, a törzs, jaj a törzs mozdulatlan, s a másik felé egy lépést sem tehet. Csak tűnődhet a színes fátylakon, csak boronghat a szél zenéjén, csak várhatja a nagy némaságban, míg elszivárog bús gyanta-vére, s levágják hídkarfának, vagy kerekasztalnak, vagy koporsólécnek?
Így élünk. Nincs két lélek igazán együtt soha e világon. Magasba törő törzsek tetejéről egymásbanyúlnak néha a lélekágak. S öntudatlan mélységeiben egy feneketlen, egyetemes létnek egymásba rohannak a testvérgyökerek. De a lelkek erdőtalaján minden lélek egy különálló valóság, egy mozdulatlan, makacs és merev szálfa. A lelkek erdőtalaján minden lélek egy tűpáncélos lovag, egy fegyveres árnyék. S ha végre ketten egyedül maradunk, szemben egymással, s azt hisszük, hogy megértettük egymást, akkor is közöttünk az Élet, szakadékos mindennapiságával, kicsinyes elsötétedéseivel?
Várunk hát. Várunk csöndben és viharban. Várunk távol hegyek mesés ködéből új nemzedéket. A járkáló fenyőfák csodájára várunk. Vajon, ha bennünket rég levágtak már, s hídnak fektettek a szakadékon át, rajtunk keresztül megértőbb fenyőfák átsétálnak-e egymáshoz? Mozdulnak-e a mozdulatlan törzsek?…
Fegyverük lerakják-e a fegyveres árnyak? Várunk. Körénk színes fátylakat sző az alkony, s kegyetlen feketeséget az éj. Kérgünk hámlik… tobozunk hull, gyantánk szivárog… suhogó ormaink felett zenél a szél… Állunk az életszoros két oldalán, fenyőfák, ketten, komoran-zöldek…

Dobsina, 1915. július 2.

• 1916. augusztus 6-án jelenik meg első verse a Herczegh Ferenc által szerkesztett Új Időkben, Búzaföldön címmel – Reményi Sándor név alatt.
• Erről az eseményről így ír sógorának, Imre Kálmánnak: „Egy évvel ezelőtt szemébe kacagtam volna még annak, aki megjósolja, hogy egyszer majd verset is írok. Most pedig, és ez megint nagyon nevetséges lehet másnak, úgv érzem, mintha mindég minden próbálkozáson át egyes-egyedül ezt a formát kerestem volna” (…)

[Forrás: A lámpagyújtogató. Reményik Sándor élete képekben és versben. Összeállította: Hantz-Lám Irén. Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár, 2007]