Mint a párduc suhantam pár perccel hajnali hat után végig a szálloda folyosóján – mint a későbbiekben ez bebizonyosodott, jó irányba indultam ezúttal el, mert kisvártatva már a reggeli mellett ültem a vendéglőben. Hatkor nyit, miután az éjszakai élet duhajkodásait követően hajnali háromkor bezárják, hogy reggelre szalonképessé tegyék szolíd reggelizőterem formájában. Az első hullám meg is érkezik magához venni a frissen sült almás croissant-t vagy szalonnás omlettet, a hagyomásnyos füstölt lazacot vagy épp gyümölcssalátát sok-sok áfonyával. Jobbára az európai járatok legénységei és leányságai, valamint azon utazók, akiknek a korai órákban indulnak a gépeik. Lesz még egy hullám 8 után, amikorra mindenki felébred a szállodában, olyanok, akik később indulnak, és nem sietnek. Minden időrácsot kipróbáltam már a reggelihez, és valamiért ezt a kora reggelit szerettem meg leginkább.

Talán mert olyan jó ráérősnek lenni a sietős emberek közt. Merthogy mindenki sietve kanalaz, csörömpöli a porcelánt, szürcsöl. Kávéillat terjeng és a friss tojásrántottáé.

A Hilton – gondolom hathatós brit és amerikai felmérések és kutatások szellemében – embertípusokra szabott asztalokat tart fenn a vendéglőben, amely, mint mondtam, a maga nemében zseniális és multifunkcionális. Délután ánizsos süteményt majszolva lehet teázni egy krimi mellett a kandallónál, este meghitten félig átsült bífsztéket vacsorázni valami francia syrah grenache mellett, vagy éjszaka önfeledten dorbézolni baráti körben, avagy alkalmi munkakapcsolatok kényes határait ideiglenesen túllépve diszkréten lapulni egy szeparéban. Majd reggel hangulatfénynél és dzsesszmuzsika mellett kenni a zöldfokhagymával ízesített vajaskenyeret félálomban…

Mindehhez vannak a bejáratnál, a hall felé eső részen tipikus, négy személyre terített „vendéglői” asztalok. Kicsit bennebb a nyilvánosság előtt felvállalható párok részére kétszemélyes asztalok gyérebb fénnyel és hangulatosan megvilágított paravánnal, gyertyaszerű fényt árasztó kislámpákkal és egy szál nagyfejű friss virággal egy üvegtálban. Odébb újabb négyszemélyes asztalok sorakoznak, kétféle módon terítve: egy részük egy asztal köré négy széket sorakoztatva, ahol szűk, zárt kört lehet alkotni, és kipletykálni a cég belső dolgait egymás közt a civil ruhás alkalmazottak közt, a másik pedig két asztalt összetolva, és két-két széket egymással átellenben, szellősen elhelyezve, ahol két – valamilyen oknál fogva távolságtartó – fél leülhet egy asztalhoz, és csakis udvarias modorban semleges dolgokról cseveghetnek, ha akarnak. A legbelső sarokban vannak a szeparék, ahol azok bújhatnak meg, akik intimebb társalgásra vágynak azzal, akivel odaülnek, vagy azok, akik egyedül érkeznek, és ráérnek idekpuporodni, és hosszasan mélázni a kávé felett, esetleg könyvet olvasni.

Keresztben a teremben hosszú bárasztal szerű, magas székekkel ellátott pultok is vannak a gyorsan étkezőknek. Ezek az asztalok este a baráti sörözések sportos pasijainak és csajos együttléteknek kedvelt helyszínei. Reggel a sietős üzletemberek esznek itt gyors pirítóst kávéval, miközben elolvassák a Financial Times friss híreit, és már futnak is tovább. Én meg azért ültem oda, hogy jól belássam a teret, és mert nem szándékoztam hosszasan elidőzni a reggelim mellett.

– Örömmel látom, hogy ma korán reggelizik, uram! – köszönt rám széles mosollyal a főpincér, aki miután egy porcelánnal megrakott kocsit hozott elő valahonnan, fontosnak tartotta engem is üdvözölni. És bár megvagyok róla győződve, hogy neki teljesen mindegy, én mikor reggelizem, és akkor is ilyen örömmel látna, ha például tíz órakor csörtetnél be reggelire, szívesen veszem a protokolláris társalgásra való felvezetőt.
– Ááá, Stanley! Hogy van mindig? Nagyszerű napunk van ma, pompás ez a reggel.
– Ahogy mondja, uram. Magam is épp ezt gondolom. Remélem, New Yorkban is remek az idő.
– Igen, hol esik, hol süt. Mindenki kap kedvére valót.
– Bízom benne, zavartalan volt a pihenése. Befejezte a reggelijét vagy még valamit hozhatok?
– Jobbára befejeztem. Csak ezt a finom kávét szürcsölgetem még, majd visszavonulok egy kicsit még a szobám csendjébe.
– Hozhatok frisset, ha ez kihűlt – és az ezüstkanna után nyúl, én meg intek, ne fáradjon.
– Látom, ma a magas asztalt találta megfelelőnek a reggelihez… – mosolyog.
– Igen, mert innen mindent látok, Stanley. Manapság jó, ha az ember résen van.
– Pontosan értem, mire céloz, uram. A jó rálátás mindennél fontosabb. Nos, élvezze a magas asztalt és a kávéját, uram.

Az ilyen udvariassági társalgásoknak nagyon fontos szerepük van a mindennapokban. Bár sosem voltam a felületességek híve, bizonyos köröket érdemes lefutni néha. És ez a helyzet a Hilton vendéglőjében, ahová olyan sűrű rendszerességgel tér vissza az ember világcsavargása során, nagyszerű példája az ilyen alkalmaknak.

A finn fahéjas-kakaós csiga bódító illata a kávém aromájával vegyülve roppant barátságossá tette a kora reggelt. Élvezettel ízleltem minden kortyot, miközben körbejártam tekintetemmel a termet. A norvég pilóták jobb oldalt ültek, a négyes, „udvarias” asztalnál. Két pilóta volt és egy fiatal férfi utaskísérő. Az éjszaka összekovácsolhatta őket valahol valamilyen szinten, és így eshetett meg, hogy ma reggel úgy érezte, odaülhet bátran a pilóták mellé. Emezek arcáról azonban nyilvánvalóan lerítt, hogy szívesebben minden letagadnának és elfelejtenének, ami esetleg nem válna dicsőségükre, vagy megnyírbálná tekintélyüket az éjszakai kalandozásból, de annyira meg nem fontos, hogy ezzel most behatóbban foglalkozzanak. Mögöttük ültek külön asztalnál a lányok. Akadt közöttük olyan is, aki kipihentnek látszott. Néha átszóltak egymáshoz.

Mellettem egy Columbo-ballonkabátos ürge pirítósozott futólépésben hátrazselézett hajjal. Na jó, nem ürge, kiszaladt a számon… mert közben egy másik Columbora figyeltem fel, és ebből felsejlett bennem, hogy idén ősszel a gyűrött drapp ballonkabát lesz a trend. Az ilyesmit valaki, aki Manhattanben és Brooklynban annyira járatos, mint én, nagyon gyorsan megneszeli.

Céges továbbképzésre érkezett finn asszonyok találkoztak az egyik körbeülős asztalnál. A jelekből arra következtetek, egy nagy cégnél dolgoznak, különböző városokban, és most itt vannak együtt a nagy találkozás előtt a központi főnökökkel, és épp itt az ideje, hogy megvitassák, hogyan fogják a fizetésemelésre vonatkozó igényeiket ma alátámasztani. Mekkora szerencse, hogy előtte egymással is konzultálhatnak még egyet a reggeli mellett, bár már az este egyikük szobájában összegyűltek, és mindent kibeszéltek néhány üveg bor mellett, ma reggel csak sejtelmes utalásokat tesznek a megbeszéltekre.

Jómódú és egyben unott üzletasszony is befut. Hű férjéhez, de feláldozta volna erkölcseit, ha valaki az éjszakai órákban ostrommal le akarta volna azokat rombolni. Amolyan operettszerűen lágy benne az ellenállás. Sokkal fontosabb dolgokra kell koncentrálnia – hisz a munkájában távolról sem ennyire lágy, és akármi is volt vagy nem volt az éjszaka, ma kivasaltnak és szigorúan határozottnak kell lennie a tárgyaláson valamelyik nyugat-európai fővárosban, ahová – atyaúristen! – nemsokára indul a gépe. Milyen szerencse, hogy biznisz osztályon utazik, és automatikusan becsekkolja a rendszer. Mostmár csak sietnie kell, hogy a smink kijavítására is elegendő ideje jusson.

Finn katonai egyenruhába öltözött légvédelmi pilóta masíroz végig a termen. Előre tudja, mit akar enni, és nem is matat sokat a büfé körül. Célirányosan szed, helyre vonul, Eszik, és már megy is. Az oroszországi helyzet hozta ide. Mind több esetben sértik meg az oroszok a finn légteret. És a finnek legalább annyira utálják őket, mint az összes kelet-európai országban élő népek középkorosztálya, bár Finnország sosem lett kommunista, nem sok választotta el a Szovjetúnió „barátságától”.

Néhány német átutazó üzletember illetve Ázsia irányába tartó brit és belga alkotja még a kora reggeli palettát.

Élvezettel nézem a sürgés-forgást, és olyan megnyugvással tölt el, hogy a hosszú délelőtt még előttem áll, és akár egy kisebb erdei sétát is beiktathatok indulás előtt.

Levonul az első csúcs, a terem szépen kiürül. A pincérek szorgalmasan frissítik az asztalokat, tiszta evőseszközök és étkészletek kerülnek elő, és mind jobban hallani a háttérmuzsikát is. Akkor veszem észre, hogy egyik szeparéban egy úriember keresztbetett lábbal kávézik és regényt olvas. Odébb egy japán fiú jegyzetel egy másikban.

A zajos kínaiak még nem jöttek le reggelizni. Talán ők az egyetlen faj az amerikaiak mellett, akik a telefonjaikkal ülnek le az asztalhoz, és szinte mindvégig annak képernyőjébe bámulva ülik végig az étkezést. Örömmel tapasztalom, hogy ebben a milliőben ez még modortalanságnak számít. Ilyen apróságoknak is képes az ember örülni, ha olyan nagyvárosból érkezik, mint a mi drága New Yorkunk.

Kellemes és halk, zeneszóval átitatott nyugalom terjed szét a termen. Csak a magamféle hangulatvadászok üddögélnek még emitt-amott, észrevétlenül beleolvadva a bútorzatba. Belecsobbantok még egy barna kockacukrot a kávémba. Nem szeretem édesen, de most jólesik ez a barna kockacukor, mielőtt az utolsó kortyot is kiinnám.

Nem óhajtom megvárni a következő hullámot, noha előhírnökként egy koreai lány már bevágtatott a képbe, és elkezdett egy nagy pizzástányérra tornyot építeni – gyorsan kapom magam, és mielőtt a kellemes reggel hangulatából kizökkentenének, sietve elindulok a lift irányába…

Forrás: Égből kapott mesék

1. B.Tomos Hajnal:
   2014. szeptember 30. 06:38

   Az tetszik,ahogyan Dancs Artur körülirja „az embertipusokra szabott” asztalokat,no meg mindazt,ami időponttól függően rájuk kerül.

2. Dancs Artur:
   2014. október 1. 03:04

   Csak ülök itt, és bámészkodom… itt, a magas asztalnál.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ