Szeptember 25-27 között került sor Borzonton a IX. Szárhegyi Írótáborra. A találkozó: „Hol van az író hazája?” kérdésre kereste a választ, és nem is véletlenül, ugyanis a rendszerváltás előtt és után 36 erdélyi magyar író próbált meg, vagy váltott hazát. Ha tudott. Ami egyértelmű volt a kérdés feltevői számára is, hogyha a „hazaváltás” megtörtént is, nyelvcserére, mint korábban, a múlt század második évtizedeiben, nem került sor, és maga, az ország elhagyása a maradók és távozók között, ha nem is nyílt, de vitát szült.

De kik vol­tak azok, akik Mak­kai Sándor „Nem le­het-je” után, ilyen vagy olyan okokból el­hagyták az országot? Nos, a tel­jesség igénye nélkül fölso­ro­lok néhányat. Páskándi Géza, Köntös Szabó Zoltán, Ko­csis István, Csíki László, Láng Gusztáv, Szőcs Géza, Vári At­ti­la, Szávai Géza, Kenéz Fe­renc – még a rend­szerváltás előtt –, majd követ­kez­tek a fi­a­ta­lok, akik gyer­mekként vagy a ta­nulmánya­ik során hagyták el a szülőföldet. La­ka­tos Mihály, Tom­pa And­rea, Csen­der Le­ven­te, Nagy Koppány Zsolt, Papp Sándor Zsig­mond, vagy talán az „utolsó előtti­nek” távozó Po­toz­ky László, aki a fel­tett kérdésre egyértelmű és meg­fe­leb­bez­he­tet­len választ is adott: sze­re­ti Bu­da­pes­tet, sze­re­ti Ma­gyar­országot. A vála­szok azon­ban en­nek el­lenére nagy szórást mu­tat­tak, na­gyon sokszínűek vol­tak, s ha már itt tar­tunk, kezdjük talán a Kenéz Fe­renc válaszával, aki a kérdéskörre vála­szol­va a követ­kezőt írta.
„Egy olyan mon­dat­tal kez­deném, amely na­gyon távol áll a kon­fe­ren­cia „eszméjétől”, mégis en­nek a kérdéskörnek a tövéről szárma­zik. (Már, ugye, ha le­het egy kérdéskörnek töve. Mond­juk, hogy le­het.) A mon­da­tot Kányádi Sándor bátyánktól hall­hat­tuk, az átte­le­pedési hullám kellős közepén, jó hu­szonöt évvel ezelőtt: „Aki el­megy, az nem is tar­to­zott soha közénk!” A mon­dat ti­pi­kus és tömör össze­fog­lalója an­nak a véle­kedésnek, aho­gyan a romániai ma­gyar kisközösség ak­ko­ri­ban meg­fo­gal­ma­zat­la­nul is vi­szo­nyult az el­menéshez, az el­menőkhez. S ez így is volt egészen ad­dig (mon­danám, ha ha­sonlóképpen csípős és nyers akarnék len­ni), amíg maga Kányádi Sándor is el nem ment. Úgy érzem, fo­gal­maz­ha­tok így, még ak­kor is, ha egészen mást je­len­tett az el­menés, ami­kor már Kányádi is el­ment, mint ami­kor ő maga még elítélte ezt a lépést. Nos, ked­ves barátaim, úgy vélem, e kétféle állásfog­lalás közötti térben kell ke­res­ni azt, amiről itt beszélünk, beszélni sze­retnénk.”
És per­sze ke­restük is. Mert vol­tak, akik a sze­ku vegzálása elöl men­tek el, mások egy jobb élet reményében, megint mások egészségügyi okból, arra vi­szont, hogy „hazát” is „váltot­tak vol­na” úgy­mond, az egyet­len Po­toz­ky kivételével sokféle választ ad­tak. A téma meg­ala­pozását tu­laj­donképpen a kérdés meg­fo­gal­mazói és fel­tevői kezdték, köztük is Lövétei Lázár László a „házi­gaz­da”, majd Egyed Péter, aki magának a találkozónak az egyik legkövet­ke­ze­te­sebb szer­vezője, majd La­ka­tos Mihály. A válasz­adók közül a témát a legkövet­ke­ze­te­seb­ben Kántor La­jos kérdésére Láng Gusztáv járta körül, aki a „haza” fo­galmának az értel­mezésével kezd­te és azt is járta körbe nagy elméleti, esz­mei meg­ala­po­zottsággal és itt már szin­te a tábort is be le­he­tett vol­na zárni, mert ez le is rövidítet­te a válasz­adás le­hetősége­ket a későbbi­ek számára, az egyéni vála­szok csak színesítették azt. A válasz­adók közt megszólal­tak még – csak a je­lenlévőket so­ro­lom – Csen­der Le­ven­te, Hajdú Far­kas Zoltán, Kenéz Fe­renc, Ko­csis István, La­ka­tos Mihály, Molnár Gusztáv, Nagy Koppány Zsolt, Papp Sándor Zsig­mond, Po­toz­ky László, Szávai Géza, Tom­pa And­rea és, mint mond­tam, a vála­szok is sokfélék és sokszínűek vol­tak. Nem so­ro­lom fel azt sem, hogy ki­nek van, vagy ki­nek nincs honvágya, hánya­dik könyvük után sza­kad­nak el Erdélytől, mint témától, de talán mégis idézem La­ka­tos Mihály válaszát, eb­ben a sok is­me­ret­le­nes egyen­let­ben. Nála – mond­ta a „haza” rej­tett és tit­kos tar­talmát a ba­lavásári letérő utáni útjelző tábla je­len­ti, vagy­is, ami­kor meg­pil­lant­ja, ha nem is Székely­ud­var­hely, de a Csíksze­re­da fel­ira­tot. Eh­hez a meg­határozáshoz a felszólalók közül rögtön többen is csat­la­koz­tak, megkérdője­lez­ve La­ka­tos jogát is a meg­határozáshoz, mondván, hogy ők is ezt akarták mon­da­ni. Csen­der Le­ven­te még meg is tol­dot­ta az­zal, hogy ettől a pil­la­nattól úgy érzi, ha el­alud­na is az autó magától ha­za­találna. Ami végül is ugyan­az, amit a haj­da­ni fa­lus­fe­le­im is már régtől tud­tak és val­lot­tak, akik sze­ke­rességre jártuk­ban, már Ud­var­he­lyen kóstol­gat­ni kezdték a szi­ru­pos mo­no­polt, foly­tatták a máréfal­vi Papp meg a ho­moródi vendéglőben –, vagy­is, hogy a lo­vak az ők irányításuk nélkül is ha­za­találnak. Ami, meg­jegy­zem igaz is volt, én is láttam haj­dan, gyer­mek­ko­rom­ban nem egy fo­ga­tot a kapu előtt állni. Mert azt vi­szont a lo­vak nem tudták kinyítani.
Nos, ma­rad­junk is ennél a gon­do­latnál, kiegészítve az­zal, hogy a találkozó nem jöhe­tett vol­na létre a Har­gi­ta Me­gye Tanácsának, a Com­mu­nit­as Alapítvány­nak, va­la­mint a Csíksze­re­dai Főkon­zulátus­nak a támo­gatása nélkül. A szer­vezők, mint min­dig is Egyed Péter­rel kiegészülve, a Har­gi­ta Kiadóválla­lat, vagy­is a Székelyföld folyóirat tel­jes mun­kaközössége volt, köszönjük Ne­kik.

Forrás: eirodalom.ro

1. gt:
   2014. október 3. 11:50

   Hát ehhez én mit szóljak, külföldre menekült erdélyi író? Herta Müllertõl senki nem kérdi, mért hagyta el Temesvárt…

2. Cseke Gábor:
   2014. október 3. 12:29

   De az őseitől talán megkérdezték, hogy miért vándorolt ki németországból a furulyás legény nyomában! Különben is, ez az írótábor olyan szépelgés lehetett saját maguk előtt, szép és bölcs szavakba csomagiolni azt, amit fölösleges. Kenézzel értek egyet: a kérdés csak addig jogos, amíg egy Kányádi feszegeti. Oszt mikor már ő is vétekbe esik, a kérdés megszűnik probléma lenni.