(Ha puskám egy napon leejtem…)

Ha puskám egy napon leejtem,
és hátam izzó fémrúdja kihűl,
nem kell halántékomra csillag,
emlékoszlop se zengjen engem.

Majd jön idő a szerelemre.
Fekete puskacső tíz ujjam
ölesre görbül most – ha rándul,
halált muzsikál a fülekbe.

Majd jön idő a szeretetre.
Szememben gránátok lapulnak,
hogyan lássam meg hát az embert,
kiben ott él nyoma az Úrnak?

Ha perceink szilánkra törnek,
s az indulat elkushad bennem,
fény parancsolja meg a földnek,
hogy mint a vér, a szívvel verjen.

Én is, kézműves, hazatérek
az elhagyott műhelybe végre,
faragásaim seregéhez,
volt s jövő munkáim körébe.

Idétlen oszlopok, figyelnek
a régiek felém forogva,
s a vésőtől nem érintettek,
mint láthatatlan rózsák bokra.

A kézzel, mely ölni nem átall,
s mi lesz majd csüggeteg hitemmel,
mely átitatódott halállal:
végül mi lesz feldúlt szívemmel?

Fölperzselődött ifjúságom,
míg himnuszozva ország égett,
de győzünk, népem, a halálon,
az Úrtól kapva menedéket.

Akkor minden levél nekem nyit,
az ég madara hozzám röpked,
s az igazságból egy szemernyit
nem engedek elveszni többet.

Az a madárnesz a szerelmet
ébreszti bennem, hogy foganjak v
irágot én, fúvó lehellet,
szabjak új formát az utaknak,

csillagnak, embernek – zuhogjon a
tenger hozzánk szelídülve,
hogy a föld legyen újra otthon,
és béke hulljon szép szívünkre.

Kormos István fordítása

[Forrás: A föld fényei. Mai lengyel költők. Modern Könyvtár, Európa Könyvkiadó, Budapest]

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ