Egy őserdei moralista (1)

Július utolsó napjaiban és augusztus első napjain megtörtént a hadüzenet. Schweitzer barátait és rokonait most lövészárkok vonalai választották el egymástól. Ezekben a lövészárkokban ott ültek mulhouse-i, strasbourg-i és berlini iskolatársai, és várták, nem dugják-e ki fejüket a túlsó oldalon a Sorbonne-beli iskolatársai, meg a Bach-társaságba tartozó kollégái.

Schweitzer távol volt az arcvonallá vált határtól, de ez a fronttá lett határvonal utána ment Afrikába. Lambarénétől nem messze húzódott a határ a francia Gabon és a német Kamerun között. Ráadásul Schweitzer a játékszabályok szerint német alattvalónak számított, ezért most nyomban internálni kellett. A doktort és feleségét először hadifogolyként házi őrizetbe vették, és a ház ajtaja elé egy gabonit állítottak őrként. Azok a betegek, akik száz mérföldekről jöttek pirogákon, többé nem részesülhettek orvosi segítségben. Ennek a kegyetlenségnek okát nehezen lehetett megmagyarázni a gaboniaknak vagy bárkinek. Schweitzer megállapította, hogy a fehérek erkölcsi tekintélye a bennszülöttek előtt a háborúval kapcsolatban rohamosan hanyatlik, így fejezi ki magát: „Attól tartok, óriási a károsodás.”

A doktornak nem engedték meg, hogy gyógyítson, sőt még a házat sem hagyhatta el. Önmaga számára is váratlanul az íróasztalánál találta magát. Ki akarta használni a kényszerű lélegzetvételi szünetet, és hozzá akart fogni Pál apostolához, hogy befejezhesse. Ámde gondolatai az őskcresztény gyülekezetektől állandóan visszatértek a XX. század zűrzavarához. Kínozta az a gondolat, hogy mi történik most Európában. Kinyitotta az újságot, s utána nehéz szívvel félretette. Elzászra gondolt, és nem tudta elképzelni, hogy a Rebberg felett is felkel a nap, hogy a madarak csicseregnek, a patakok csörgedeznek és zizegnek a levelek. Pedig valószínűleg így van, és ez a puskaporszag, ezek a leplezetlen barbár gyilkosságok, a háborús propagandának ez az egész kapkodása olyan, mint a szappanbuborék…

„Az újságokat egyszerűen lehetetlenség elolvasni – írta ezekben a napokban. — A nyomtatott szavak láncocskája, amelyeket egyes-egyedül ennek a gyorsan múló napnak írtak, valóban groteszkül hat itt, ahol az idő, mondhatni megdermedt.” (…)

Schweitzert… sohasem tévesztették meg a háború „idealista” jelszavai. „A nacionalizmus eme eltorzult »gyakorlati« politikájának igen lényeges vonása – írta -, hogy mindenáron igyekszik magát az idealizmus csillogó utánzásával ékesíteni. A hatalmi harcot a jogért és a kultúráért folytatott küzdelemként ábrázolják; azokat a szövetségeket, amelyeket az egyik nép önző célból köt más népekkel az összes többi ellen, úgy tüntetik fel a világ előtt, mint a barátság és a szellemi rokonság megnyilvánulását. . .”

Amidőn az antantnak és a hármas szövetségnek ezt az elegáns leírását befejezte, felfigyelt, s hallgatózni kezdett. A ház bejáratánál valaki már meglehetősen régen kiabált valamit az egyik gaboni nyelvjáráson. Utána Joseph és a gaboni őr hangja hallatszott. Schweitzer kiment a verandára, és az Ogooué felső folyása vidékéről jött öreg fangot pillantott meg. Az öregember sérvét augusztus 5. előtt már nem tudta megoperálni. Hát ki tudhatta akkor, hogy így történik? Az őr is meg az öregember is kiabált valamit a doktornak, Joseph pedig fordította a vita lényegét.

— Ez az idős fang azt mondja, hogy elment az őr esze, mivelhogy azt gondolja, hogy ő parancsol Oganga doktornak.

Az őr nagy zavarban volt. Megértette, tudta, hogy a fehér hadnagy parancsa értelmetlen. De hiszen a fehér hadnagy más parancsai szintén értelmetlenek voltak. A verandánál nemsokára kezdtek gyülekezni a betegek, akik az első naptól kezdve gátolták a katonákat az átjárásban, követelve, hogy a doktornak ismét engedjék meg, hogy gyógyítsa őket. Mivel azonban most minden a legmagasztosabb eszmények cégére alatt folyt, az ilyen engedélyt csak „legfelülről” tudták megadni. A doktor még nem tudta, hogy tanára, Widor harcol azért, hogy „legfelülről” megadják ezt az engedélyt.

Az őr azt mondta Josephnek, ő pedig lefordította a doktornak, hogy a háborúban már tíz fehér ember pusztult el. (Természetesen az Ogooué vidékéről bevonultakról volt szó.) Az öreg fang szokatlan izgalomba jött. Ismét kiabálni kezdett, és Joseph fordította :

„Már tíz ember esett el ebben a háborúban! Hát miért nem ülnek össze azok a törzsek, hogy rendezzék a palávert? Hogyan fizetik majd meg ezt a sok halottat? A bennszülötteknél ugyanis mind a győzőnek, mind a legyőzöttnek fizetniük kell az elesettekért.”

Schweitzer keserűen elmosolyodott, és ismét arra gondolt, hogy az afrikai jog mennyivel tökéletesebb „az észen alapuló” európai jognál. Itt az igazságosság azt követeli, hogy a győztesek és legyőzöttek egyaránt fizessenek a halottakért.

Az öreg fang most valami haragos kijelentést tett, és Joseph lefordította, hogy a fehérek igen kegyetlen emberek, mert még csak meg sem eszik halottjaikat, hanem egyszerűen kegyetlenségből öldökölnek. Az öreg hosszú, nehéz emberevő életet élt le az éhező őserdőben. És jogosan tett szemrehányást a Sorbonne, Berlin, Strasbourg e képzett növendékeinek kegyetlenségük miatt. Egy becsületes emberevő jogos szemrehányása volt ez…

Schweitzer a háborús újságokra — németekre, franciákra —, amelyek undort keltően hasonlítottak egymáshoz, meg a propaganda hivatásos mestereinek, erkölcstelen jogi professzoroknak, korrupt íróknak cikkeire gondolva, akik egész életükben humanistáknak hirdették magukat, és kiderült, hogy dilettáns kannibálok, ezt írta:

„A nemzeti kultúra azt állítván, hogy szilárdan a nemzeti talaj sajátosságaira épül, korántsem korlátozódik a nemzet határaira, mint azt várni lehetne, hanem feljogosítottnak érzi magát arra, hogy más nemzeteket is boldogítson, rátukmálja magát ezekre a nemzetekre! A mai nemzetek ugyanúgy keresnek eszméik számára felvevő piacot, ahogy áruik számára keresik.”

Schweitzer félretette a még 1899-ben született eszmefuttatásokat, és arra gondolt, hogy nem is volt olyan nehéz megtenni ezt a szomorú jövendölést: a háború a kultúra hanyatlásának nem oka, hanem következménye volt – helyesebben: egyszerűen tünete. Undorító, mint a gennyes váladék, mint a var a bélpoklos bőrén. (…)

Barátjához, Romáin Rolland-hoz hasonlóan Schweitzer felette állt „a népek összecsapásának”. Itt hihetőleg egy kissé pontosítani kell a szárnyaló kifejezést. Schweitzer, akárcsak Rolland, egyáltalában nem volt semleges, nem viseltetett közömbösen ezzel a háborúval, a nemzetek ezen harcával, az emberek szenvedéseivel szemben. Gyűlölte ezt a háborút, harcolt ellene – a maga módján. Rolland előrelátva a helytelen értelmezés lehetőségét, így írt: „Én egyáltalán nem állok felette az »összecsapás-nak«. . . ” Majd később : „Engem helytelenül tartottak semlegesnek, mert a nemzetek »összecsapása« felett álltam, de most mindenki előtt világosnak kell lennie, hogy bárkinél többet harcoltam, csak éppen az egyik összecsapást egy másikkal, egy szélesebbel, gyümölcsözőbbel helyettesítettem.” (…)

Novemberben Widornak sikerült kijárnia, hogy a doktor és felesége őrizetét megszüntessék. Utána elkezdtek érkezni a betegek a helyi közigazgatás papírjaival, amelyek kegyesen engedélyezték a doktornak, hogy segítsen ezen meg ezen az adott szenvedőn. A helyi lakosság tiltakozása az értelmetlen és most már nem teljes tilalom ellen megtette a magáét. Novemberben a doktornak és feleségének megengedték, hogy folytassák a gaboniak gyógyítását. Az Ogoouén ismét elindultak a pirogák. Az őserdőn hordágyvivők siettek át. Családostul jöttek a gaboniak, hozták a szenvedőket. Hozták a senkit vissza nem utasító Ogangához fe-kélyeiket, sebeiket, kínzó fájdalmaikat.

Az ellenségeskedéstől mardosott emberiségben a doktor felfedezte a közösség hatalmas alapját – a szenvedés egységét, a fájdalom testvériségét. Ez „azoknak a testvérisége, akik magukon viselik a fájdalom bélyegét, azoké, akik megismerték a fájdalmat. Kinyílt azoknak a szeme, akik megismerték a fájdalmat, ezeknek az embereknek segíteniük kell még mindig szenvedő felebarátaikon.”

Európa sok százezer lakosa nap mint nap szívósan, és amennyiben az újságoknak hinni lehetett, lelkesen, alkotó találékonysággal és önfeledten ütötte, vágta, hajszolta és gyilkolta egymást. Természetesen a framboesia fekélyének meggyógyítása vagy az őserdő mélyén lakó pigmeus öregasszony lábra állítása jóval kényesebb, nagyobb gonddal járó, kínos feladat volt, mint gránáttal darabokra szaggatni egy jó családapát. Schweitzer azonban most még nagyobb örömmel végezte nehéz munkáját. Karácsony előtt ezt írta barátainak: „Minden reggel, ha lemegyek a kórházba, felbecsülhetetlen kiváltságnak érzem, hogy most, amikor annyi embernek kötelessége fájdalmat okozni, öldökölni, nekem megengedtetett, hogy jót tegyek az emberekkel, és emberéleteket menthetek meg. Ez az érzés legyőz minden fáradtságot.” (…)

A doktor hajnaltájban feküdt le, de reggeltől sötétedésig gyógyította a betegeket. Utána ismét majdnem virradatig írt. Gabon pedig egyre jobban megérezte a háborút. Az élelmiszerek megdrágultak. A Kamerunba átvonuló csapatok kezdték teherhordóknak befogni a gaboniakat. Nehéz év volt, az eső szüntelenül esett, és utána árvíz keletkezett. Végül rovarármádia zúdult Lambarénére. Először csak ormányosbogarak és bizonyos kisebb skorpiók érkeztek. Utána vándorhangyák lepték el Lambarénét; egy alkalommal egyik menetoszlopuk harminchat órán át vonult el Schweitzer háza mellett (. . .)

Ebben az időben Schweitzer újságokat kapott, amelyekben barátjának, Rolland-nak a cikkeit olvashatta. Úgy érezte, mintha a határokon, a véres lövészárkokon, az éhező, tetves, fázó katonatömegek felett átnyúlna egy kéz. A mindent túlkiabáló propaganda üvöltése közepette egy erkölcsös ember hangja szólalt meg.

… Helene nagyon kifáradt. A doktor dolgozott, úgy, mint mindig – egész nap és még fél éjszakán át. Dolgozott és örült. Annak örült, hogy gyógyíthat és éjszakánként írhat. Ámde Európából örömtelen hírek jöttek. Volt miért kétségbeesnie. A gyógyszerek kifogyóban voltak. A tönkrement Európából nem érkeznek eszközök; ki gondolhatott most ott a gaboni szenvedőkre, amikor Európában már csillagászati számokkal lehet csak leírni a megöltek számát. . .

Schweitzer kénytelen volt leszállítani alkalmazottainak fizetését, ezért Joseph otthagyta. ,Joseph elhagyott – írta szomorúan Schweitzer. – Mivel teljesen el vagyok vágva a strasbourg-i pénzforrásoktól, adósságokba kellett vernem magam, és kénytelen voltam Joseph fizetését havi hetvenről harmincöt frankra leszállítani. Megmagyaráztam neki, hogy csak végső szükségben kényszerültem erre a rendszabályra. Mégis felmondott, mert a méltósága tiltja, hogy ilyen kevés pénzért dolgozzék. Kinyitottuk a takarékperselyt is, amelyben a feleségvásárlásra szánt pénzt gyűjtötte. Körülbelül 200 frank volt benne. Néhány hét alatt nyakára hágott az egész összegnek. Jelenleg szüleinél lakik, a szemközti parton.” Az elzászi Don Quijote könnyelmű gaboni Sancho Panzája egyetlen leckét sem fogott fel európai erényekből, amelyekre pedig oly buzgón oktatta a doktor. Ezek a tanítások kívül estek a hagyományain, Schweitzer pedig nem akarta felfogni, hogy az afrikaiak számára azok egyáltalán elfogadhatatlanok. (…)

(Folytatjuk)

Forrás: Borisz Noszik: Albert Schweitzer. Kossuth Könyvkiadó, 1979

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ