Beszélgetés Oláh Istvánnal EMIA-díja ürügyén

1. Az EMIA, mint idén 70 évessé lett erdélyi írót, a napokban a tőle megszokott díjjal jutalmazott. Hogyan reagáltad le nyilvánosan ezt a gesztust?
Jó, hogy az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány meghívott egy estére, Farkas Árpáddal és Ferenczes Istvánnal ültünk (most láttam csak) barátaink egyáltalán nem szűk társaságában, Árpi egy Ferenczesnek ajánlott verset olvasott fel, olyan klasszikus időmértékes volt, mint amilyet Tompa László írt barátainak, Tamásinak meg Nagy Imrének. Úgy gondolom, a párhuzam egyáltalán nem erőltetett. Én a Skolasztika című versemet olvastam volna fel, de az utolsó pillanatban a Mondd, hogy mégsem-re váltottam, egyik is, másik is Kláriról szól. S felolvastam A második északon című verset, amit Csíknak írtam, ennek a fagyokba-jegekbe belekövült tájnak, amit azóta is nagyon szeretek. Az Olajnyomatokban is igyekeztem magam adni, a kérdés, amivel a verset zárom, rám vall: ki tudja, mire való csendéleteim hangtalan ragyogása, ha még én sem? Szóval így telt el ez a fontos este, Lőrincz Györgynek, az alapítvány elnökének köszönhetően. Körülbelül annyira ragaszkodom ezentúl hangulatához, mint ki szikrázó ital mellett üldögél és semmilyen rendbe nem állítja gondolatait, csak hagyja, úgy fussanak, mint az esti sötéttel láthatatlanná váló felhők valahol fönn a feje, a tetők, a város fölött. Ez a város pedig, ha még nem mondtam, Udvarhely.

2 .Ki volt a laudátorod és mi az, amit érdemesnek tartott elmondani munkásságoddal kapcsolatban?
Balázs Imre József, aki székelyudvarhelyi (és kolozsvári-európai költő és publicista), nos, ő elemzett (lehet, hogy értékelt is). Az idő, az idő, ami átfolyik a verseken nálam és kötelezően mindenkinél, csak az enyéimben az emberiség mítoszait, naiv vagy zseniális hiedelmeit görgeti, ezt értette ki az opusból a laudátor. Mindez persze egy hozzám nagyon is közeli értelmezéslehetőség, és én nagyon örültem neki.

3. Ehhez képest, ha önértékelésre kerülne a sor, Te mit emelnél ki életed eltelt hetven esztendejéből?
Én az égvilágán semmit. Vagy mindent, mert azért vagyok annyira monomán. Minden soromat szeretem, még a sutákat, a rosszakat is. Ha csupa jó verset írnék, azt jelentené, tökéletes vagyok, de ki a fene akar tökéletes lenni? Amit soha nem tudok feledni: jobbulásaim. Vademberként érkeztem, ám szerencsémre jó angyalai voltak életemnek, akik kivájtak az anarchiából. Feledtették hitványságom és mulandóságom, valami olyat sugalltak, ami emberibb. Ezt mondom emberré válásom folyamatregényének, mert az. Köszönöm nekik, hogy megtartottak, mert eddig már a nagy semmiben lennék, ezt minden érzelgősség nélkül tudom.

4. Milyen gondolatokkal ülsz le manapság az asztal és a papírlap (számítógép) elé, mielőtt a soros penzum kivitelezésébe fognál?
Soros penzumom? A minden pénteki publicisztika meg a havi egy tele oldal az udvarhelyi napilapban. Utóbbi egy túlméretezett tárca. Ez nekem bőven elég, jómúltkor épp neked mondtam, nagyobb térre-alkalomra nincs szükségem, amit még el akarok mondani valakiről s bármiről, ebbe bőven belefér. Meg hogy beérem egy napilap holnapra már megöregedett időszerűségével. A bölcsek szakálla nem az én államon nő, én legfönnebb magamévá teszem, átélem az igazán nagy gondolkodók bölcsességét. Míg fiatal voltam, költői képekké, színes miniatűrökké alakítottam ezt a bölcsességet. Most már azt se, a vers a fiatalság semmivel nem pótolható tüze, öregen nem akarok írni. Erre egyébként egy valóságos helyzet tanított. Négy vagy öt évvel ezelőtt bent feküdtem egy makacs tüdőgyulladással a kórházban, a főorvos valahányszor megnézte a kórlapomat, a fejét csóválta, cöccögött, hogy semmi baj, de ott, a bal csúcson van egy homály, ami mögé jó lenne belátni… Igen kemény tél volt akkor, míg a kórteremből a kétszáz méternyire levő laborba átvitték a vért, megjegecesedett, nekem pedig ebből olvasták ki a hajmeresztő dolgokat. Hogy például nem is tudják, hogyan lehet ilyen vérképpel élni akár egy napot is… Ebből én nem azt szűrtem ki, hogy a költők vére legalább annyira különleges, mint mondjuk a marslakóké, inkább azt, hogy meghalok. Azokban a napokban megírtam néhány verset (a Fehér föld, kaolin címűt, aminek a címét meg akarom változtatni, mert rossz, s amiért, gondolom én, kidobtak az Erdélyi Magyar Írók Ligájából). A Párhuzamos ütközeteket is akkor írtam, ennek a versnek nagyon örülök, mondhatom, egyik legjobb versem, Bethlen Gáborról szól, az ifjú fejedelemről. Viszont írtam egy csomót a kórházi műfaj kategóriájában, a hideg fényekről, krómozott felületekről, a menny vagy a pokol elmaradhatatlan tárgyi leltáráról, és akkor azt mondtam, ez az emberi nyomorúság, ez a kiszolgáltatottság nem versbe való. Pontosabban minden más versbe való, ez nem. Úgyhogy én többet nem írok, még ha enyém is e fájdalom, ami csak arra figyelmeztet, ami jönni fog egyszer igazából. S azóta tényleg nem írtam verset, azt hiszem, nem is fogok.

5.  Milyen műfaj az, amit ma is szívesen művelsz?
Ötödik kérdésedre értelemszerűen nem is kell válaszolnom, mert eddig már elmondtam, mit igen s főleg mit nem. Szeretek újságot írni, szeretek a szerkesztőségben tenni-venni. Történeteim annyiban nem valóságosak, hogy akár el is pattanhatnak egy utcasarkon, egy lakás nagy- vagy hálószobájában, vagy Ivóban, a nagy hegy alján. A nagyvilágban! Mert az utóbbi években rákaptunk a világjárásra, Skócia legalább annyira szép, mint a Loire völgye a franciáknál, Aberdeen meg Csíkot juttatja eszembe, végül pedig Stonehenge kövei azt a két kőeszközt (egy nyúzókést és egy hálónehezéket), amit Apó talált Rákóczi utcai kertjében a diófa gyökereinél. Elment a kert, elmentek Apóék, a fát kivágták. Megvan a világ, Klárival, ami most még az én világom valameddig. Többet s főleg nagyobbat nincs is mit mondanom.

Kérdezett: Cseke Gábor

Oláh István
AZ UTOLSÓ BOLYGÓ

A Holdról kutya ugatott a Földre
az éj közepén.
Nem hallottuk, mert bura volt
szegénynek a fején.
S mert bura volt fején, nincs más
magyarázat, ebek, ebtulajdonosok:
holnap megnyílik a kutyakiállítás.

A Naprendszer középső bolygóján,
az ötödfelediken
egy tűzhányó tüzet kezdett hányni.
Baráti program szerint híd lesz
a szilárd láva,
amin össze lehet járni.
Persze, a kozmikus közszolgáltatás
idejében gondolt a Göncölszekérre.
De (így volt, mióta a világ) gyalog megy,
akinek nincs pénze.

A legutolsó bolygón olyan hideg van,
mint tíz a köbön Szibériában.
Ott már csak egy jégpalotára telik,
és sok rumra a kevés teában.

Forrás: A virágmindenség fényképe. Válogatott versek. magyar Elektronikus Könyvtár

1. gergely:
   2014. október 7. 14:44

   Ennyi humor még hetven évre elég. Attól meg még a jég is megég – lelki Szibériában

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ