Szalay Károly irodalomtörténész (sz. 1927-ben, Kecskeméten) kitartó következetességgel horgonyzott le a humor és a szatíra magyarországi, illetve egyetemes jelenségének vizsgálatánál. Bátran nevezhető a magyar kritika „humorfelelősének”. Ő az, aki kitűnő monográfiát írt Karinthy Frigyesről, ő a szerzője A magyar szatíra száz éve (1750-1850) c. átfogó munkának, összeállította a Nevető Parnasszus (A 20. századi magyar irodalom paródiákban) c. antológiát, könyvet írt a filmgegről, Chaplinről, s nem utolsó sorban gyűjteményt állított össze a világtörténelem anekdotakincséből is. Történetesen ez utóbbit a kezembe véve bevallom, nem csak jót mulattam, hanem rengeteget tanultam is belőle.

Szalay becsületesen feltünteti könyve végén forrásait, amelyeket az érdeklődő ugyancsak haszonnal forgathat, ha nem elégszik meg a könyvtáblák közé válogatott mennyiséggel. A rövid eligazító előszó külön mestermunka, hiszen alig két és fél lapon minden lényegeset elmond az anekdota műfajáról, ami csak bizonyos kontextusban szégyelnivaló az írói munkában. Hiszen a történelem folyamán a legkomolyabb elmék éltek vele, ha nem egyébért, a lankadó olvasói-hallgatói érdeklődést fölkelteni. De ha komolyan vesszük az anekdotát, s későbbi, modernebb időkbeli gyermekét, a viccet, akkor láthatjuk, mennyi mélységet lehet kifejezni egy-egy jól kihegyezett csattanóval.

Egy biztos: sok anekdota rangrejtve él, hiszen nem mindenki tudja, hogy mint ábrázoló forma bőven meghúzódik a regények, a színpadi alkotások mélyén, de még a filmekben is, hiszen szerinte a filmgeg nem más, mint az anekdota elfajzott változata. Látszólag szabad, laza műfaj, mégis szigorú szabályok szerint működik. Nem hagyja beskatulyázni magát – mutat rá Szalay Károly.

Az anekdotákba foglalt történések, kiszólások a világ legtávolabbi földrészeire eljutnak, vándorolnak, Szalay szerint legalább nyolcvan-százhúszezer anekdota bolyong a nagyvilágban. Sok ez, vagy kevés? Nehéz eldönteni. Olvasni könnyebb őket. (Cseke Gábor)

Mátyás részeges kapitánya

A fekete seregben szolgált egy olasz ezredes is. Jó katona volt, de beosztottját, egy magyar századost örökösen bemószerolta a királynál részegeskedése, dajnározása, mulatozása miatt.
A király jól ismerte az írástudatlan kapitányt, és tudta, mindig számíthat rá.
Egy ütközetben az ezredes már meghátrálni kényszerült, de a részeges százados, kiragadva a zászlós kopját kezéből, oroszlánüvöltéssel ellentámadásra vezérelte katonáit, és meghátrálásra kényszerítette az ellenséget.
– Nem bánnám, ha a jövőben az ezredes úr is rászokna az ivásra! – jegyezte meg Mátyás a győztes csata után.

I. Jakab és udvari bolondja

Skótország királya, akit alig negyvenhárom évesen meggyilkoltak egy kolostorban, Perth közelében, igen kedvelte udvari bolondját. Föltűnt tehát neki, hogy a máskor oly virgonc és csupa mosoly fickó rosszkedvű, gondterhelt. Hosszas unszolásra nyögte ki végre, hogy egy pimasz pernahajder, egy udvari gavallér, mert kifigurázta, megfenyegette, ha még egyszer elébe kerül, keresztülszúrja. Márpedig szinte lehetetlen elbújni a királyi udvarban. Jakab megnyugtatta.
– Semmit se félj! Ha téged az a gazember keresztüldöf, még aznap fölakasztatom.
– Felséges uram! Hálás vagyok nagylelkűségéért. Ugyanakkor engedjen meg nekem egy praktikus tanácsot: megkérném arra, hadd lássam ezt a gazfickót halálom előtt egy nappal fölakasztva, mintsem halálom után.

XIV. Lajos és a folyó

A Napkirály egy alkalommal, udvari ebéd végeztével, ezt mondta:
– A király szava törvény.
– Igaza van, felséges urunk – erősítették meg a jelenlévők.
– Ha azt mondanám bármelyikőtöknek, hogy ugorjon a folyóba, akár télvíz idején is, kötelessége lenne a parancsom teljesíteni.
Mire az első miniszter fölállott, és az ajtó felé indult.
– Méltóságod hová siet? – kérdezte csodálkozva Lajos.
– Úszni tanulni, felséges uram!

Voltaire és a tokaji bor

Eredeti nevén Francois-Marie Arouet, a tizennyolcadik századi francia felvilágosodás vezéralakja volt. Csípős, maróan szatirikus megnyilatkozásai tették hírhedtté. Candide-ja talán a leghíresebb műve. Európa úgyszólván minden művelt főjével levelezett, természetesen elsősorban a szellemiségéhez közel állókkal. Állítólag tízezernél is több levelet írt, ami jó fényt vet a korabeli Európa művelt embereinek számarányára is.
Közéjük tartozott Fekete János lovas generális, szenvedélyes pápaságellenes költő és műfordító, többek között Voltaire magyar fordítója. Itthon nem találtak kedvező fogadtatásra versei, Kazinczy is pocséknak tartotta azokat, csak a generális emberi értékeit és szabadgondolkodását becsülte. Ezért aztán Fekete franciául jelentette meg, Mes rapsodies címen, szerelemről, barátságról, vallásról szóló klapanciáit, Genfben, 1781-ben. Ezt a kötetet Voltaire ugyan nem láthatta, mert 1778-ban meghalt, de Fekete János Voltaire-hez intézett leveleinek egyikébe becsempészett néhány verset a készülő kötetből. És nyomatékul küldött mellé néhány butélia tokaji bort is.
Az agg filozófus megköszönte a küldeményt, de még a tokaji sem hangolta kedvezőre kritikai véleményét: „Nincs annyi tokaji bor, ami verseit jobbá tehetné” – írta a rá jellemző malíciával…

II. József és minisztere felesége

Egy ízben kedves emberének a hitvese kileste, amint a császár a parkban sétál, és odaosont mellé.
– Felség, rosszul bánik velem az uram, az ön kedvence!
– Mi közöm hozzá? Ez az önök dolga. Nem tartozik másra. Énrám a legkevésbé.
– De felség! Ha berúg, olyan goromba, hogy még felségedről is csupa rosszat pletykál!
– Ehhez meg önnek nincs semmi köze. Ez a kettőnk dolga!

Esterházy és az orvosok

Esterházy Pál herceg, a híres különc és nagyvonalú gavallér 1830-tól Londonban élt, mint Ausztria-Magyarország nagykövete.
Érdekelte a szigetországbeli élet minden szelete, és egy alkalommal azt kérdezte meg az angol külügyi államtitkártól, hogy miképpen fizetik Angliában az orvosokat.
– Ha házhoz jár az orvos, a gyógyítás időtartama, a látogatások száma szerint, és persze nem közömbös az sem, hogy a beteg milyen anyagi viszonyok között él. Szegényebb betegnek kevesebb a kiadása.
– Teljességgel rossz módszer! – nevetett Esterházy. – Nekem van négy háziorvosom, akiket hetenként, de busásan megfizetek. Viszont ha a legkisebb rosszullét megkörnyékez, azonnal megszüntetem a honoráriumuk kifizetését, s arra a hétre egy fillért sem kapnak, amely héten, akár csak egy órát is, betegeskedtem. Ha látná, államtitkár úr, hogy törik kezüket-lábukat, hogy egészséges maradjak!

Magyar László, a varázsló

Magyar László, a világhírű felfedező, valahol a Kongóban munkát vállalt egy útépítésen. Nemcsak a munkát felügyelte, hanem az építkezést is ő tervezte. Egy alkalommal be kellett utaznia a központba, s tudta, ha magára hagyja a bennszülötteket, azonnal abbahagyják a munkát, és a hasukat vakarják a hűvösben. Ezért azután egy magas karóra rákötötte tartalék szemüvegét, összehívta őket, és ezt mondta: – Most nekem el kell mennem. De itt hagyom a szememet, s az majd figyel benneteket. Jaj nektek, ha nem dolgoztok!
Kétsége sem volt afelől, hogy a babonás bennszülöttek – tartva a szemüvegtől – dolgozni fognak. Mekkora volt azonban a meglepetése, amidőn visszatért! Már messziről látta, az út alig néhány métert haladt előre… Összekolompoztatta a munkásokat.
– Megmondtam nektek, hogy a szemem figyelni fog benneteket, s ha nem dolgoztok, levonatom a béretekből az el nem végzett munkáért nem járó pénzt.
Meglepetten tapasztalta, hogy páni rettegés vett erőt a derék dzsungellakókon, egymás közt sutyorogtak, szenvedélyes taglejtésekkel veszekedtek, majd a vezetőjük, aki jól tudott angolul, hozzáfordult:
– Uram, mi egy kalappal letakartuk a szemedet. Ki gondolta volna, hogy átlátsz rajta. Te vagy a legnagyobb fehér varázsló, akit valaha is ismertünk!
Olyan lendülettel dolgoztak tovább, hogy az aznapi feladatot duplán teljesítették. Magyar pedig dupla bért fizetett ki nekik.

Eötvös Károly és a tenger

A magyar irodalom legszebb útikönyveinek egyike az Utazás a Balaton körül. Márpedig azért, mert az író csudálatosán ötvözte a magyar történelem eme évezredes kultúrterületének a múltját az akkori jelenével. Az ősidők, a reformkor és a tizenkilencedik századvég harmonikus együttese ez a végül is három kötetre kikerekedő mű. A táj, a természet, a tó és az ember soha többé meg nem valósítható harmóniája. És az a sok remek anekdotikus elbeszélés!
Eötvös addig járta a Balatont és környékét, amíg a Balaton szerelmese lett. Tudták ezt a barátai, és hangulatos őszi kvaterkázásokon, lugasok alatt üldögélve, iszogatva, nem minden célzatosság nélkül dicsérték a tengert, azokat a tengereket, amelyeknek partjain éppen akkor nyáron üdültek. Az egyik az Adriát, a másik a Jón-tengert, a harmadik a Fekete-tengert.
Eötvös Károly csak hallgatta, hallgatta az ellene és az ő Balatonja ellen kihegyezett érveket, mígnem halkan és szelíden megkérdezte:
– És rianás van-é a tengereken?

Petőfi hasznos tanácsa pénzt ér

A költő rengeteget utazott a hazában, rendszerint gyalog és pénz nélkül. Vándorlása során egy folyóhoz ért, de pénze nem volt, hogy megfizesse a viteldíjat. így szólt tehát a révészhez:
– Szállíts át a túlpartra, barátom, de előre megmondom, nincs egy fillérem sem. Hálából viszont adok egy jó tanácsot, amiből sok pénzt csinálhatsz.
A révész roppant kíváncsi lett, mi lehet az a jó tanács, ezért átevezett a költővel a túlsó partra. Szerencséjére ott már várakoztak néhányan, akik az ellenkező irányba tartottak.
Petőfi kiszállt a vízi alkalmatosságból, és azt mondta:
– Soha többet ne vigy át senkit ingyen, mert akkor előbb-utóbb éhen halsz!

Rózsa Sándor fölvételit tart

A leghíresebb magyar betyárnál, Rózsa Sándornál egy alkalommal egy fiatal legény jelentkezett. Jóképű volt, magas, erős vállú, széles mellű. Azt kérdezte, bevenné-e a bandájába?
– Az nem úgy megy ám! – intette a fiatalembert Rózsa Sándor. – Föltételei vannak ám annak! Nem lőhet ám mindönkibű betyár! Mi vót azelőtt a foglalkozásod, hogy idegyüttél?
– Hát, kérőm szépön, három évig ügyvédbojtár voltam Szögedön, két évig pedig zsandár Makón.
– Fölveszöm, öcsém! Mögosztán ötévi szógálatot is beszámítok a fizetségbe, hiszön nem kezdő kend a gazembörségben!

Kossuth kutyája

185 l-ben egy suszterinas akart átmenni a nemrég megnyitott Lánchídon. A hídfőnél az átkelőktől hídpénzt szedtek. A kis inas tudta ezt, s pénze nem lévén, csak messziről vágyakozott a hídra. Végül elszánta magát.
– Osztán mennyit kéne fizetni, ha át akarnék menni?
– Egy krajcárt! – volt a válasz.
– Hát egy kutyáért mennyit kell fizetni?
– Azért semmit.
– Átmehet ingyér?
– Át!
– Na jó! Akkor én a Kossuth kutyája vagyok.
Ezzel szétlökte az őrt álló pénzbeszedőket, és átfutott a hídon.

Herman Ottó és a szamár

A nagy hírű polihisztor egy alkalommal Bugacon tanulmányozta a madarak vonulását. Gyalog sétált a pusztán a rangidős számadó juhásszal. Élvezettel hallgatta az öreg előadását a pusztai életről, a szokásokról, a legendákról, a füvekről és a fűben megbúvó bogarakról.
Szép, derült volt az ég, felhőfoszlány is alig tarkázta a kék kárpitot, fűszál sem mozdult, amikor is összeakadtak egy legelésző birkanyájjal. A kutyák vad csaholással fogadták őket, majd a zajra előbukkant a fiatal juhász, és azt kérdezte:
– Tekintetes uram, csak így, ebben a könnyű városi ruhában kószál erre?
– Hát miben kéne kószálnom? – kérdezte nevetve Herman.
– Hát amibe akar. De rögvest kitör a vihar, és akkor…
– Azt meg honnét veszi, hogy kitör a vihar?
– A szamaramtul. Amikor kezd eloldalogni a nyájtul, s nem akar velünk gyünni, egy-két fertályórán belül kitör a vihar.
Herman okosabb volt annál, mintsem ne higgyen a tapasztalt pusztai embernek. Visszatért kísérőjével a majorba, s alig értek fedél alá, rázúdult a vihar Bugacra.
Szó nélkül csomagolt, és megrendelte a szekeret a vonathoz.
– Csak nem sértődött meg a tekintetes úr? – kérdezte az öreg juhász.
– Nem én. Csak nem szeretek olyan helyen tartózkodni, ahol a szamarak is okosabbak nálam.

Nansen és a kereskedő

Fridtjof Nansen az Északi-sark világhírű kutatója volt. 1898-ban Budapesten is járt, és a Magyar Földrajzi Társaság tiszteletbeli tagjává választotta. Hatalmas utakat tett meg Grönlandon, Szibériában. Minden útjára vásárolt néhány dolgot. A különleges sportcikkekre szakosodott kereskedő ismerősként fogadta. Tudta, hogy legutóbbi útján eltévedt, és hetekig élelemszűkében kóborolt. Nansen csizmát kért.
– Van egy pár különlegesen jó minőségű csizmám, kifejezetten erre a célra – lelkendezett az ügyes üzletember -, pontosan olyan, amilyent legutóbbi kutatásai előtt vásárolt mi-nálunk. Remélem, kitűnőnek találta.
– Valóban kiváló bőrből készült. A legfinomabb bőrcsizma volt, amit valaha is ettem életemben.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ