Az idei március 7-ei vetítés vendége az Örökmozgó Filmmúzeumban Banovich Tamás volt. A Szocialista szellem vasútja című sorozatban betiltott és cenzúrázott filmeket lehet látni. Ezúttal az „Eltüsszentett birodalom” (1956) került műsorra, ami Banovich Tamás első rendezése volt. A forgatókönyvet is maga írta. A MaNDA és Filmintézet (korábban MNFA – Filmarchívum) e szép, korai színes film kópiáját néhány éve felújította, így most kiváló képi és hangminőségben került a közönség elé.

Az est viszont attól vált különlegessé, hogy eljött a film 89 éves rendezője, és közvetlen, barátságos stílusban mesélt a film keletkezési és betiltási körülményeiről, a pályájáról, élete korábbi és később szakaszairól. Tartott egy kis bevezetőt is, majd a film után két órán keresztül beszélt – állíthatom – a hallgatóság lankadatlan figyelme mellett. Állva mesélt, és a végére látszott, hogy fizikailag elfáradt, de még órákig nem fogyott volna ki a történetekből.

Az volt a különös, hogy egy emberileg és művészileg nagyon következetes alkotó portréja rajzolódott ki az elmondottakból. Természetesen a filmjeivel együtt, hiszen létezik olyan is, hogy vizet prédikál, és bort iszik. Banovich Tamás azonban az a különleges rendező, aki meg nem alkudott, mégis sikeres maradt. Ő is sikeresnek tartja magát, és ez is fontos. Minden lehetőséggel nem élt, nem is tudott, de azokat a filmeket, amelyeket maga rendezett, bármikor, így ma is vállalhatja. Kevés lehetőséghez jutott, különösen rendezőként, de ő is úgy tartja, jobb négy időtálló film, mint több tucatnyi, ami megalkuvás eredménye.

Ésszerű kompromisszumokat viszont kötött, és azok révén érvényre tudta juttatni az elképzeléseit. Az Eltüsszentett birodalom (1956) forgatásához felkérte operatőnek a filmgyár vagy részlege párttitkárát. Így nagyobb védettséget élvezett a produkció, de a tartalom nem csorbult. Az Ezek a fiatalok (1967) elkészültét szintén meg akarták akadályozni, és mivel cenzori határozattal már nehezebb volt, a főszereplőnek küldtek soron kívüli katonai behívót. Banovich erre felkért gyártásvezetőnek egy jól beágyazott kommunista munkatársat, aki neki elérte, hogy Kosztolányi Balázst elengedjék a katonaságtól síszünetre májustól júliusig, amíg befejezték a forgatást.

Tartalmi kompromisszukra is hajlandó volt, ami nem érte el a megalkuvás szintjét. Az Eltüsszentett birodalommal kapcsoltban kettőt is említett. Az elején a narrátor, amikor felvezette a helyzetet, eredetileg azt mondta hogy „a király félt a néptől, a nép a királytól”. Ezt arra változtatták, hogy „a király félt a birodalomtól, a birodalom a királytól”. Amikor a kis szakács a film végén felírja a tiltó táblára, miszerint „A zsarnokságnak vége”, azt kiegészítette volna a narrátor, hogy „Aki nem hiszi, az járjon utána”.

Hát a zsarnokságnak vége (lehet) akkor is, ha nem járnak utána. Nem is kell, hiszen a filmben látható a zsarnokság vége, a film alkotói jártak utána. A rendező bevallása szerint a feleségétől kapott választ arra, hogy mi zavarhatta annyira az illetékeseket, hogy 34 év alatt háromszor is betiltották. Legutóbb 1990-ben Nemeskürty István utasította el a film forgalmazásának lehetőségét, azzal, miszerint amíg ő a felelős vezető a Filmirodánál, addig nem kerülhet moziba. A legerősebb tényező az lehetett, ami miatt a filmet dobozfogságra ítélték, hogy a juhász furulyájának megbabonázó hangjára a király és az egész udvartartása a feneketlen kútba ugrott.

Szóval, egy vezető még megbukhat – lásd: Rákosi –, de az egész garnitúrát nem lehet leváltani. A film azt állítja, hogy bizony le lehet, vagy legalábbis le kell. Banovich Tamás elmesélte, hogy egyáltalán a film ötlete ebből a gondolatból pattant ki a fejében. Részt vett egy hatalmas gyűlésen a katonatisztképző akadémián, ahol elhangzott ez a mondat a szónokló szájából, mintegy tízezres tömeg előtt, amelynek tagjai kis hatásszünetszerű késéssel, de visszafojthatatlan nevetéssel reagáltak.

Le kell váltani az egész garnitúrát – fontos gondolat volt 1956-ban a népfelkelés és forradalom előtti enyhülés hónapjaiban megérlelve egy filmben is, de fontos gondolat azóta is, mert nem teljesült. Ha csak az idén 89 éves rendező példáját és tanúságát nézzük, akkor sem. Nem csak a politikai és gazdasági elit nem cserélődött ki a rendszerváltással sem, hanem a filmgyártásé sem. Banovich Tamás arra a kérdésre, hogy miért nem készített filmeket 1990 után, azt a választ adta, hogy a rendszerváltás után is ugyanazok, a pártvonalon nagy székbe került emberek diktáltak, mint korábban.

Jobb tehát kevés, de igaz és merész film, mint sok megalkuvással teli. Érdekes módon, Banovich Tamásnak mégis mindkettőből kijutott. Hogyan is? Az Eltüsszentett birodalom első, 1956-os betiltása után nyolc évig ő maga ki volt tiltva a filmgyárból, és kétkezi munkán, robotmunkán dolgozott a MÉH-nél. A munkatársai egykori politikai elítéltek voltak, ő volt ez egyetlen, aki protekcióval került oda, hogy legyen egyáltalán kenyérkeresetre lehetősége.

Nem hálálta meg tehát a pártállam, a kor neki az igazmondást. Több évvel, elesett lehetőséggel fizetett ezért a bátor forgatókönyvíró és rendező. Mégis, valahol csak megérte, mert legalább ma meg lehet nézni egy igazán következetes, egyenes tartású, kíméletlen kritikát megfogalmazó filmet. Később, a rendező leleményessége révén mégis visszakerült a filmhez, és nem is akármilyen sikerrel. Az életbe táncoltatott leány (1964) című zenés-táncos film Cannes-ben művészeti nagydíjat kapott. A tánc politikamentes műfaj volt, azzal visszaküzdötte megát a gyártásba. Ettől még nem volt egyszerű meggyőznie a döntéshozókat a gyártás és a forgalmazás ügyében, és elmondása szerint a szerencsére is szüksége volt, hogy a film egyáltalán kijusson a nemzetközi filmfesztiválra. A fesztivál igazgatója Magyarországon járt, és filmet akart vinni, de azon nem tetszettek neki, amelyeket ajánlottak. Végül ez a rangos külföldi vendég a filmgyárban véletlenül betévedt egy vetítésre, ahol Az életbe táncoltatott leányt nézték egy vetítőben, és „elkérte” ezt a filmet a stúdióvezető próbálkozásai ellenére. Végül a film a francia állam meghívására és költségén vett részt a fesztiválon, és megszerezte az elismerést, amire nem is számítottak.

Még sok tanulságos filmtörténeti érdekességet mesélt a rendező úr, amelyeket nem áll szándékomban minden részletében lejegyezni. Nem is lehet, talán akkor sem lehetne, ha diktafonnal rögzítettem volna az előadást. Ezt az előadást lehetetlen visszaadni a maga stílusában és teljességében. Banovich Tamás szenvedélyesen beszélt időben, térben, témában kissé kalandozva, de nem követhetetlenül csapongva. Az összefüggések az élet nagy kalandjára lettek felfűzve, ami az ő filmes ars poétikáját is meghatározta.

Nem tekinthető tehát sikertelennek Banovich Tamás az első, betiltott és a sok megakadályozott, el nem készült filmje ellenére sem. Talált ésszerű kompromisszumot, ami szerint dolgozhatott a szakmájában megalkuvás nélkül. Az Életbe táncoltatott leány (1964) sikere után mintegy hetven táncfilmet rendezett, ami ugyanúgy fontos része a kultúránknak, mint egy kíméletlen politikai szatíra. Amikor pedig nem rendezhetett, akkor más munkakörökben megmaradt a filmnél, és többnyire díszlettervezőként mind a mai napig aktív. A 89 éves rendező legutóbbi munkáját három hónapja fejezte be. A Mancs című új magyar filmnek volt a díszlet- és látványtervezője.

Közben, az évtizedek során számos filmben dolgozott ilyen minőségben idehaza és külföldön is. Érdekes kérdés az, hogy a nagyon ellentmondásos megítélésű Jancsó Miklósnak volt gyakorlatilag állandó díszlettervezője az 1964-ben készült Szegénylegények óta, a 2010-ben készült Oda az igazságig. Ezzel kapcsoltban érdemes lenne őt megkérdezni, hiszen a morális érzékenysége, az igazságérzete rendkívül erős. Mindez a nemrég elhunyt neves pályatársról már nem mondható el.

Amíg ezt a választ megtudjuk, addig néhány utalásából következethetek. Jancsó Miklós évfolyamtársa volt a Filmművészeti Főiskolán, ahogy mások mellett Bacsó Péter is. Banovich Tamás utalt is a kollegialitásra, a barátságra, amelyek a gyakorlatban akár szakadékokat is áthidalhatnak bizonyos esetekben. Ha közösek az élmények, akkor könnyen el tudják fogadni egymás szélsőségeit is. Nem volt egyszerű az ők generációjuknak a világháborúval – ahol Banovich diákként harcolt is egy különutas fegyveres csoportban –, a kemény diktatúrával, 1956-al.

Ha hinni lehet a szavainak, azért is értették egymást, mert mindketten Erdélyből, azon belül is Székelyföldről származnak. Jancsó Miklós családja Gelencéről, Banovich Tamás anyja Marosvásárhelyről. Talán, ha nem is értették annyira egymást, a közös szűkebb pátria, lokális tudat adhatott valami tudati pluszt, hogy kitartsanak egymás mellett. Banovich Tamásnak a díszlettervezői munka egzisztenciálisan is fontos volt, és érthető, ha kapott megbízást az osztálytárstól, baráttól, aki viszont mindig a tűz közelében volt. A filmért a rendező a végső felelős, és az ő Tamás saját rendezésű filmjei kifogástalanok szakmailag is és emberileg is.

Egy rendező természetesen építhet legendát maga köré úgy is, ha nincs annak fedezete. Banovich Tamás önnön gyártású legendáinak, ha lennének is ilyenek, a saját filmjei a fedezet. Hogy a különböző, gyártással és gyártási politikával kapcsolatos történeteket kitalálta-e, vagy megközelítőleg így is történtek, szinte mellékes, hiszen csak megerősítik azt az igazságérzetet, amelyet a filmek is képviselnek. Elmesélt a közönségnek egy érdekes történetet, ami szerint filmfelvételt készített az 1957. november 4-én titkon szervezett krizanténos nők tüntetéséről, akik az egy évvel korábban levert forradalom áldozataira emlékeztek. Az eseményről egyáltalán nem vagy kevesen tudnak a mai napig. Banovich Tamás elbeszélése szerint egy épület tetejéről rögzítették az eseményeket, a hosszan kígyózó, szuronyosok közt felvonuló nők sorait, amíg be nem sötétedett az exponáláshoz elégtelen fényviszonyok beköszöntéig. A filmtekercseket a beszámoló szerint elásták a Svábhegyen. Sajnos, a társát egyék okok miatt letartóztatták, és vallott a tekercsekről. Elképzelhető, hogy a tekercsek a szovjetekhez kerültek, és fellelhetők valamely moszkvai filmraktár vagy levéltár mélyén. Ilyen dokumentumoknak érdemes lenne utánanézni. Lehet, hogy a szovjet és utód-archívumok többet megőriztek, mint idehaza. Nem Banovich Tamástól tudom, de idehaza a filmgyárban az 1956-os események egyes felvételeit helyi filmesek semmisítették meg. Az egyik ilyen a neves szakember Illés György volt, aki sok negatív dobozát nyitogatta ki, hogy fény érje őket, és használhatatlanokká váljanak. Az az operatőr, aki egy operatőri iskola alapítója, aki híradós operatőrként dolgozott, és a dokumentumértékű filmezés hangos szószólója volt.

Az is nagyon fontos, amit egy ismert személyiség, ebben az esetben egy jelentős rendező nyilatkozik valamilyen etikai vagy morális kérdésben. Hogy mégsem értettek egyet akár lényeges kérdésekben Jancsó Miklóssal, az a besúgói kérdéskör megítélése is mutatja. Amíg a meg nem alkuvó rendező. Banovich úgy véli, hogy a jelentéseket egykor írónak nyilvánosan bocsánatot kell kérnie a besúgott áldozataitól, addig Jancsó ezen nagyvonalúan túllépett. Nem tudni, de sejteni, milyen megfontolásból, de megvédte az egyetlen magyar gyártású Oscar-díjat nyert játékfilm rendezőjét is, pedig róla is jelentett meglehetős túlbuzgósággal, nem kímélvén az öregedő fej üres felületeket takargató frizuráját sem.

Hogy mennyire összefügg az élet és a film, a valóság és a reprezentáció, azt a látszólag véletlen összefüggések is sejtetik. A március 7-ei vetítésen a Filmklub szokásának megfelelően a játékfilm előtt megtekintettük az 50 évvel korábban épp ezen a héten készült filmhíradót. Ez a nyolc perc mindig segít kissé közelebb kerülni a betiltott filmek hangulatához, hiszen a kiválasztott alkotások 1947 és 1968 közül valók. Az 1964-es hírekben feltűnt egy rövid riport egy falusi ünnepségről, amelyen tíz pár ünnepelte meg együttesen az 50. házassági évfordulóját. Érdekes egybeesés: Banovich Tamás elmondta, hogy ő viszont már 65 éve él házasságban. Nem mintha meg kellene ítélni azt, aki ezzel ellentétben nem tartott ki egyazon feleség vagy férj mellett ennyi időn keresztül, de ebben az esetben van egy sajátos plusz értéke az egésznek, ha egy konfliktusokat bátran felvállaló, igazmondó, művészről van szó.

Az Eltüsszentett birodalom és a rendezőjének példája messze túlmutat azon, ami filmtörténeti érdekességnek minősül. A kor, amiben született, kitermelte magából és ki is dobta magából. Mindezt nem természetesen és nem automatikusan. Kellett hozzá egy fiatal, harminc éves rendező, aki önmagát és a karrierjét tette kockára, hogy őszintén, pontosan, kíméletlen humorral és emberséges bírálattal mondjon véleményt a pártállami rendszer, a diktatúra, a személyi kultusz működéséről. A zsarnok és teljes udvartartása a feneketlen kútba kerül. Valahol ez mindig aktuális. Ha nem épp a politikában, bár ott részlegesen folyamatosan, akkor a közélet más területein, bizonyos szakmákban stb.

2014. március 9.

Deák-Sárosi László

1. Deák-Sárosi László:
   2015. február 12. 15:38

   Elhunyt a rendező úr, a magyar filmgyártás egyik fenegyereke, akivel tavaly még találkoztunk a filmklubban. A most bemutatott Mancs című filmnek, amelyik a híres mentőkutyáról szól, még ő volt a díszlettervezője 89 évesen. Isten nyugtassa.
   http://mandarchiv.hu/cikk/3703/Elhunyt_Banovich_Tamas_filmrendezo_es_diszlettervezo

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ