Egy őserdei moralista (2)

A háború egyre közeledett Lambarénéhez, végül a gaboniakat kezdték besorozni a hadseregbe…„Véletlenül éppen N’Gómóban voltam azon a napon, amikor hajóra szállt egy csapat besorozott teherhordó, hogy tengeri úton Kamerunba vigyék őket – írta Schweitzer. – A bennszülöttek ebben a pillanatban értették meg, mi a háború. Az asszonyok jajveszékeltek, mikor a gőzös elindult, és füstje hamarosan beleveszett a messzeségbe. Az emberek lassan szétszéledtek. Egy öregasszony, akinek elvitték egyetlen fiát, halkan sírt egy tengerparti kövön. Megfogtam a kezét, és igyekeztem megvigasztalni. Egyszerre azon vettem észre magam, hogy együtt sírok vele — hangtalanul a lebukó nap fényében. (…) Éppen akkoriban olvastam egy újságcikket, amely azt fejtegette, hogy mindig lesz háború, mert a dicsőség nemes vágya kiirthatatlan az emberek szívéből. A háború e dicsőítői talán valamiféle lelkesedéstől fűtött vagy jogos önvédelemmel indokolható eszményi háborúra gondolnak. Rajongásuk minden bizonnyal lehiggadna, ha csak egy napig menetelnének egy őserdei ösvényen az afrikai háborúk valamelyik színterén, ahol lépten-nyomon a terhük alatt összeroskadt teherhordók holttestére bukkannának. Ezeknek az ártatlan és minden lelkesedés nélkül hadba induló áldozatoknak láttán itt az őserdő homályában és csendjében megértenék, mi a háború.”

A fülledten párás lambarénéi éghajlaton nem sok európainak sikerült két-három évet dolgoznia hosszabb, féléves európai szabadság nélkül. A házaspár már a negyedik éve dolgozott, és Helene most már sokat szenvedett a lambarénéi fülledt melegtől, így az 1916— 1917-es esős évszakban egy időre kénytelenek voltak elutazni Port Gentilba, hogy pihenjenek. Egy fakereskedő ismerősük rendelkezésükre bocsátott egy házikót Port Gentil közelében, N’Tienghében, az Ogooué egyik ágának torkolatánál. Azelőtt itt a tutajosok felügyelője lakott, de a háború kitörése után a faúsztatás erősen csökkent, és a ház most üresen állt. Időnként azonban mégis érkeztek tutajok az Ogooué felső folyásáról, és a doktor úgy határozott, hogy a lakásért hálából dolgozni fog az afrikaiakkal együtt a parton. A hajóféreg miatt a rönkök nem maradhattak a vízben, az európai szállítóhajók pedig most ritkán érkeztek Port Gentilba. Ezért dagálykor a gaboni munkások és velük együtt a negyvenkét éves Schweitzer, néhány tudomány doktora, a partra gördítették a két-három tonnás okumétörzseket. Néha órákat vett igénybe egy ilyen művelet. Ez bizony nehéz munka volt, és a veríték, amely ingüket átáztatta, egyformán átlátszó és egyformán sós volt. Arról, hogy vérük is azonos színű, a doktor már réges-rég meggyőződött.

A doktor gyógyította a betegeket, dagálykor a gaboniakkal görgette a több tonnás okumérönköket, erkölcsi törvényeket fogalmazott meg, amelyek arra voltak hivatva, hogy visszatartsák az emberiséget az újabb őrültségektől: „Mindennap a legnagyobb kegyelemnek vettem azt, hogy azokban a napokban, amikor mások kénytelenek gyilkolással foglalkozni, nemcsak életeket tudok megmenteni, hanem annak érdekében is fáradozhatok, hogy közelebb hozzam a »Béke Korszakát«.” Sajnos azonban nehéz, de boldog munkájának zavartalansága a tragikus afrikai földrészen véget ért.

Az internált

1917 szeptemberében Helene némileg jobban érezte magát, és a doktor visszatért Lambarénébe. A betegek várták, és ő azonnal elkezdte a rendelést. Helene a műtőt készítette elő.

Egy távoli faluból, a folyó felső folyásáról szülni hoztak egy fiatal afrikai asszonyt. Fia született. A doktor maga vezette le a szülést. Amikor a fiatal anya már némileg magához tért, tréfásan így szólt hozzá: „Aztán nehogy elfelejtsd bemázolni.” Ez ősi, mágikus szokása volt a legtöbb természeti népnek. Hiszen a rossz szellemek, a démonok különösen ádázak az emberi élet első napjaiban. Különösen veszélyeztetik az életét. A fiatal afrikai nő szörnyülködve nézett Ogangára, de utána elmosolyodott, kivillantotta csodálatosan szép fehér fogsorát. Megértette az iróniát. A doktor meg volt győződve róla, hogy az előítéletek ellen barátságos tréfákkal lehet és kell harcolni. Végső soron, gondolta, az európaiaknak nincs miért elbízniuk magukat. Az ő szokásaikban még mindig egy sereg ősi, mágikus babona maradványa lelhető fel. Amikor az új európai babonákra és előítéletekre gondolt, elborult az arca. . .

Sebet mosott, és nyugtalanul tekintett az árnyékban üldögélő betegek hosszú sorára. Ekkor hozták meg a parancsot Libreville-ből. A civilizált francia állam – katonai hatalma tetőpontján – elhatározta, hogy változtat Doktor Schweitzer és Madame Schweitzer, született Bresslau, a két veszélyes hadifogoly iránti magatartásán. Elrendelte, hogy azonnal, az első befutó hajóval Európába kell szállítani, és európai hadifogolytáborban kell elhelyezni őket. A katonai igazgatás derék tisztjei, akik a civilizáció megmentésén fáradoztak, ragaszkodtak hozzá, hogy ez a lehető legsürgősebben megtörténjék. Szerencsére az ezen a még nem teljesen civilizált periférián uralkodó rendetlenség nem tette lehetővé, hogy ügybuzgó serénységgel hajtsák végre e civilizációt megmentő parancsokat. A hajó késett.

A Schweitzer házaspár a misszionáriusok és a bennszülöttek segítségével sietve becsomagolta a holmikat, a gyógyszereket és műszereket. Mindennek ott kellett maradnia Lambarénében, várva a jobb időket. Schweitzer doktor hitt e jobb idők eljövetelében. Javíthatatlan optimista volt: nem ostobaságból, hanem meggyőződésből és egészségből. Lángoló idealizmusa tisztára elzászi, paraszti gyakorlatiassággal párosult. Tudta, hogy jogfosztott helyzetében mindennél nehezebb lesz új filozófiai művének kéziratát megőriznie. Márpedig most ez volt a legnagyobb értéke. Úgy határozott, hogy a kéziratot Mr. Fordra, egy amerikai misszionáriusra bízza. Mr. Ford hitt a jó ügyben, de nem hitt a filozófiában. Őszintén bevallotta, hogy igen erős a kísértése az egész papírhegy folyóba dobására, mert a filozófiát haszontalannak és veszélyesnek tartja. Keresztényi szeretetből azonban megőrzi, és a háború után, amikor ez az őrültség véget ér, majd eljuttatja hozzá. Schweitzer minden eshetőségre számítva két éjszakát a kézirat mellett töltött – elkészítette a mű francia nyelvű rövid összefoglalását, feljegyezte alapgondolatait és a már kidolgozott fejezetek szerkezetét. Korának és világának embere volt, és tudta, hogy a világon nemcsak nemes eszmék, hanem vámhivatal és cenzúra is létezik.

A könyvet el kellett rejteni, ezért készítette magának az útra ezt a kivonatot, méghozzá igazi elzászi furfanggal oldva meg a feladatot. Ha németül írja meg, már az első éber vámos azt hiszi róla, hogy kémutasítás, s akkor Madame Schweitzer még a nyomát sem találja meg a férjének. Ezért készítette a kivonatot franciául. Ezenkívül úgy látta, hogy a mű tartalma túlságosan szorosan kapcsolódik a jelenhez, s ezt a katonai cenzorok aligha tudnák megemészteni. Ezért minden fejezetét megfelelő címekkel és alcímekkel a reneszánszról szóló ártatlan történeti tanulmánynak tüntette fel. Amikor már majdnem minden be volt csomagolva, és a civilizálatlan civilizációról szóló kézirat is biztos kezekben volt, az őserdőből egy kizáródott sérvű aggastyánt hoztak. A rokonok teljesen kimerülve tették le a hordagyat, és az öreg a földön vonag-lott, hempergett fájdalmában. Helene anélkül, hogy egy szót szólt volna, kicsomagolta a műszeres batyut. A műtétet iszonyatos sietséggel kellett elvégezni, zsákok és félig becsomagolt ládák között.

Azon a napon, amikor a hajó megérkezett, a beteg hirtelen felkelt. Odament a házaspárhoz, és különös táncba kezdett, amely olyan ősi volt, mint maga a világ. Schweitzer arra gondolt, hogy éppen így táncolhatott a frigyszekrény előtt a bibliai Dávid király. Az öreg afrikai megszabadult a fájdalomtól. A tánccal Oganga doktor és felesége iránti háláját fejezte ki. Fantasztikus látvány volt. Utána az öreg megsimogatta a doktor kezét, és így szólt: „Akewa! Akewa!” (Köszönöm, köszönöm.)

Ezután egy gaboni katona a parancsnak engedelmeskedve a doktort és feleségét a hajó fedélzetére tessékelte. Nagy sereg afrikai állt a parton, s tucatnyi nyelven és tájszólásban kiáltottak meleg búcsúszavakat Ogangának és feleségének.
Búcsúzásul megszólalt a hajókürt. A parton panaszosán kiáltoztak az emberek. Az orvost elhurcolták Európába. Szíve azonban Lambarénében maradt. Elindult a szörnyű ismeretlenbe, amely jóval rémesebb ismeretlen volt, mint az, ami akkor várta, amikor négy és fél évvel ezelőtt Európát elhagyta. Hitte, hogy vissza fog térni.

Afrikából Európába visszafelé vezető útját az emberek hálája tette emlékezetessé. Az első egy gaboni volt. Aztán Port Gentilban egy fehér ember, akinek a feleségét Schweitzer kezelte, settenkedett fel a fedélzetre hozzájuk, és pénzt ajánlott fel neki, ha nem lenne. Schweitzernek azonban még mindig megvoltak azok az aranyai, amelyeket négy és fél évvel azelőtt hozott magával. Egy órával a hajó indulása előtt a gyakorlatias gondolkozású doktornak sikerült eltávoznia a hajóról. Felkereste angol fakereskedő barátját, aki az aranyat új francia bankjegyekre váltotta be, igen előnyös árfolyamon. A pénzt feleségével együtt ruhájuk bélésébe gondosan bevarrva hozták át. Meg kellett élniük ebben az európai pokolban, hogy visszatérhessenek a gaboni pokolba, azoknak az embereknek a megmentésére, akik most orvosi segítség nélkül maradtak.

A hajón átadták őket egy fehér altisztnek, aki tudomásukra hozta, hogy a számukra kijelölt stewardon kívül senkivel sem érintkezhetnek. Ennek az volt a feladata, hogy meghatározott időben a fedélzetre kísérje őket, elhozza az ételt, s visszakísérje őket a kajütbe. A steward, akit Gaillard-nak hívtak, jóval nagyobb figyelmet tanúsított irányukban, mint a többi utas iránt. Az utazás végén váratlanul megkérdezte a doktortól és feleségétől, észrevették-e, hogy ő olyan jó volt hozzájuk, mint még senki sem hadifoglyokhoz.

„…Mindig tisztán szolgáltam fel az ételt, és kabinjuk nem volt piszkosabb, mint a többi. — És ez a háború alatt közlekedő afrikai hajók nagyon is viszonylagos tisztaságára való tekintettel a legpontosabban tükrözte a valóságot. – Mit gondolnak, miért tettem ezt? – kérdezte Gaillard, majd nagy ünnepélyességgel folytatta. – Nyilvánvalóan nem borravalóért. Fogolytól ilyesmit nem várhat az ember. Hát akkor miért? Mindjárt megmondom. Hónapokkal ezelőtt a rám bízott kabinok egyikében utazott haza egy Gaucher nevű úr, akit ön hónapokig kezelt a kórházban. »Gaillard – szólt hozzám —, lehetséges, hogy nemsokára hadifogolyként Európába szállítják a lambarénéi orvost. Ha esetleg a maga hajóján utazik, s maga valamiben a segítségére lehet, tegye meg az én kedvemért.« Most már tudják tehát, hogy miért gondoskodtam magukról.”

A doktor ez alatt a komor utazás alatt nem vesztette el sem a humorérzékét, sem pedig azt a tulajdonságát, hogy értékelje az emberi türelem akár legkisebb megnyilvánulásait is. Nem hitt a feldúlt Európa szervezeti újjáépítésében, viszont hitt az ember erkölcsi érzékének újjászületésében.

A hajóút veszélyes volt. Az öregecske gőzöst, amely a doktort és feleségét mint „német” hadifoglyot szállította fedélzetén, az egész hajókaravánnal együtt megtámadta az „U—151″-es német tengeralattjáró. Szerencsére a torpedó nem talált, és a karaván Dakarban keresett menedéket. A tengeralattjáró kapitánya Martin Niemöller volt, aki akkor a haditengerészetnél szolgált. (…)

Bordeaux-ban a házaspárt a Bellville utcában levő átmenőtáborba vitték. A viszonylagos európai tisztaság Schweitzer számára veszedelmesebbnek bizonyult, mint a feltűnő afrikai piszok; megbetegedett, beteges csecsemőkora óta valószínűleg először. A vérhas tüneteit észlelte magán. Azt írja, hogy a csomagjában szerencsére volt emetin, azt szedte.
Parancsot kaptak, hogy éjjel álljanak készen az indulásra. De a tábor zűrzavarában valahogy nem értették meg, hogy már a parancsot követő éjszakán kell útra készen állniuk. Így még semmit sem csomagoltak be, amikor éjfélkor megérkezett a kocsi két csendőrrel, akik közölték, hogy azonnal indulniuk kell. Látva, hogy még nincsenek készen, az egyik csendőr kiabálni kezdett, hogy ez engedetlenség, és ezért csomagok nélkül kell távozniuk. Vajon ki akadályozhatta meg őket ebben a jogfosztottság eme európai éjszakáján? Schweitzer doktor hálásan emlékezik meg róla, hogy a francia csendőrök ezt mégsem tették meg, hanem, végül is megsajnálták őket, megengedték, hogy összecsomagoljanak, sőt még segítettek is a csomagolásban, amely az egyetlen, nyomorúságos gyertya fényénél igen nehezen haladt. Később a doktor nemegyszer az ő türelmességük példájával zabolázta meg saját heves természetét.

A Pireneusokba vitték őket, egy régi kolostorba, Garaisonba. Itt volt az ellenséges államok polgári személyei számára berendezett internáló tábor. Valamikor a kolostor a betegek gyógyításáról volt híres – a betegek messze földről zarándokoltak ide. Garaison provencal változata a guérison – gyógyítás – szónak. A Schweitzer házaspár valóban jobban érezte magát a Pireneusok frissítő levegőjében.

A tábor az emberek csodálatos gyülekezete volt, akiket a világ minden zugából tereltek össze az ódon kolostor düledező falai közé. Schweitzer doktor érdeklődéssel szemlélte ezt a gyülekezetet, és később így írta le önéletrajzában: „Voltak itt tudósok, művészek, elsősorban festők, akiket a háború Párizsban ért, osztrák és német cipészek és női szabók, akik nagy párizsi cégeknél dolgoztak; bank- és szállodaigazgatók, pincérek, mérnökök, építészek, munkások és kereskedők, akik Franciaországban vagy gyarmatain telepedtek le; katolikus misszionáriusok és szaharai szerzetesek, akik fehér csuhájukhoz piros fezt hordtak; libériái és nyugat-afrikai kereskedők; észak-és dél-amerikai, kínai és indiai kereskedők meg utazók, akiket a tengeren tartóztattak le; német és osztrák kereskedelmi hajók személyzete, akiknek hasonló sors jutott osztályrészül; törökök, arabok, görögök és más balkániak, akiket valami oknál fogva a háború alatt Keleten deportáltak, közöttük fátyolos török nők. Mily tarka képet nyújtott naponta kétszer az udvar a sorakozó idején!”

Az egyik létszámellenőrzés idején Schweitzerhez odalépett egy férfi, aki Borkeloh malommérnök néven mutatkozott be, és kijelentette, hogy adósa a doktornak, mert meggyógyította a feleségét. Mivel a doktor sehogy sem emlékezett ilyen nevű betegére, és didergett a reggeli hűvösben, a mérnök hosszú és megható történetet mesélt neki.

A háború kitörésekor Lambarénéből a dahomeyi hadifogolytáborba irányítottak egy Richárd Classen nevű embert, egy német fakereskedelmi cég képviselőjét. Schweitzer doktor, aki már rég magára vállalta a Vörös Kereszt és más nemzetközi szervezetek szerepét, Classen hadifoglyot ellátta jókora mennyiségű gyógyszerrel – adott neki kinint, emetint, arrhenalt, nátrium-bromidot, altatókat és más gyógyszereket saját maga meg a többi fogoly számára. Az orvos minden dobozt és üveget részletes használati utasítással látott el. A szegény Classen egy sereg táborban megfordult, de a gyógyszereket valami csoda folytán, számtalan motozás után is, sikerült végig megőriznie. És már Franciaországban, egy internáló táborban találkozott Borkeloh mérnökkel, akinek étvágytalanságban és depresszióban szenvedő feleségét igen eredményesen gyógyítgatta Schweitzer doktor orvosságaival, annak előírásai alapján. A mérnök most megkérdezte, mivel lehet a doktor segítségére. A doktor azt mondta, hogy nincs asztala. A mérnök valahol a templom kórusáról vagy egy pajtából deszkát lopott, és nagyszerű asztalt ácsolt össze. így részesült Schweitzer doktor orvosi honoráriumban ezért a távgyógyításért – egy asztal formájában.

Néhány nap múlva ugyancsak a sorakozón a fogoly cigányzenészek legöregebbje szólította meg a doktort. Ezek a cigányok a háború előtt Párizs legelegánsabb kávéházaiban játszottak, és internálásukkor megengedték nekik, hogy hangszereiket mint munkaeszközüket magukkal vigyék a táborba. Az elhagyott kolostor pajtájában rendszeresen összejöttek és gyakoroltak. Az öreg prímás azt kérdezte meg a doktortól, hogy nem azonos-e azzal az Albert Schweitzerrel, akiről Romáin Rolland „Musiciens d’aujourd’hui” (A ma zenészei) című munkájában írt.
A doktor igenlő válaszára a prímás kijelentette, hogy mostantól kezdve közülük valónak tekintik, részt vehet a zenekar előadásain és próbáin, s ő meg a felesége szerenádot kap a születésnapján. Valóban, születésnapja reggelén Helene a „Hoffmann meséi” lendülettel és méltósággal előadott keringőjének hangjaira ébredt.

Az asztalt, amelyet Borkeloh úr lopott deszkából fabrikált, a doktor filozófiai és zenei foglalkozásaihoz használta. Még a hajó fedélzetén, ahol egyébként írhatott, elhatározta, hogy megtanulja Bach néhány fúgáját és Widor VI. orgonaszimfóniáját. Ott, a hajón, visszagondolt egy régi, gyermekkori játékára: abban az időben, amikor Iltis tata még ritkán engedte az orgonához, a kis Albert az asztalon játszott, azt képzelve, hogy az asztal az orgona klaviatúrája, a padló pedig – a pedál. És most a mérnöktől ajándékba kapott, frissen összetákolt asztal mellett „eljátszotta” Bach fúgáit. A zenészek azt állítják, hogy az ilyen néma gyakorláshoz roppant koncentrálásra van szükség.

Noha a táborban rengeteg volt a mindenféle szakember, a véletlen folytán Schweitzer volt az egyetlen orvos. Eleinte az igazgató szigorúan megtiltotta a fogolynak, hogy a tábor betegeivel foglalkozzék, mert ez a hivatalosan kinevezett tábori orvosnak, egy környékbeli öreg falusi doktornak volt a feladata. Ám később meggondolta magát, sőt rendelés céljára még egy szobát is rendelkezésére bocsátott. Sok volt a beteg. Schweitzer különösen nagy eredménnyel gyógyította a volt gyarmati lakosok és matrózok trópusi betegségeit. Szerencsére megmaradtak az orvosi műszerei és a gyógyszerek. (…)

A fogolytábor orvosának megszaporodott a munkája, és egyre kevesebb ideje maradt a filozófiai alkotásra. A fogság hónapjai egyre hosszabbra nyúltak, s a foglyok mind sűrűbben keresték fel az orvost, betegségekre panaszkodva. Doktor Schweitzer figyelmesen vizsgálta a fogolytáborban átélt lelki szenvedések sokarcú megjelenését. Voltak olyan emberek, akik szinte testileg szenvedtek attól, hogy nem szabadok többé. Schweitzer látta, amint ezek az emberek, attól a perctől kezdve, hogy lemehettek az udvarra, egészen a takarodóig, amikor a házba vissza kellett térniük, egyre csak körbe-körbejártak, és bámulták a Pireneusok felfénylő láncát. Nem maradt belső erejük ahhoz, hogy bármivel is foglalkozzanak. Amikor esett, kábultan ácsorogtak a folyosókon. Sokan az éhségtől szenvedtek, mivel az egyhangú (bár nem is olyan rossz) fogolytábori étrendtől megundorodtak, és étvágyukat teljesen elvesztették. Bármilyen betegség katasztrofálissá válhatott ezeknek a lelkileg és testileg elgyengült embereknek esetében. A doktorhoz mentek, s az bizony meglehetősen nehezen tudta megállapítani megbetegedésük jellegét, mivel ráadásul még depressziós hangulatuk is volt, és arról panaszkodtak, hogy mindenüket elvesztették. Ezeknek az embereknek elvesztek a reményeik, és elvesztettnek érezték a jövőjüket is. Mit is tehetnek majd, ha megnyílnak a fogolytábor kapui? Francia feleségük volt, szinte mindnek franciák voltak a gyermekeik is. A munkájuk, a megélhetésük Franciaországhoz kötötte őket, és most elutazzanak? A polgári civilizáció figyelmen kívül hagyta az embert, amikor megtagadta azt a jogát, hogy saját maga választhassa ki azt a helyet, ahol élni akar. Az orvostudomány ilyen esetben tehetetlen.

Garaison természetesen még nem hasonlított Buchenwaldra, Treblinkára, Auschwitzra… De az ember már itt is szabadságvesztett, megrémített, demoralizált volt. 1918 elején például kijelentették a foglyoknak, hogy ha a németek bizonyos időn belül nem függesztik fel a belga polgári lakosság ellen foganatosított intézkedéseiket, akkor a tábor „előkelői” (szálloda- és bankigazgatók, nagykereskedők, tudósok, művészek és más személyiségek) közül néhányat büntetőtáborba küldenek. Bármennyire tragikus volt a helyzet, Schweitzer egy humoros részletecskére mégis felfigyelt – nyomban kiderült, hogy az itteni „előkelőségek” közül a többség nem volt sem szállodaigazgató, sem bankár vagy nagykereskedő, hanem főpincérek és alkalmazottak voltak, akik úgy gondolták, könnyebben viselik majd el a tábori életet, ha hajdani hírességnek adják ki magukat. Most azután panaszkodtak boldog-boldogtalannak, hogy milyen álnok a sors, és milyen veszélybe sodorták magukat hamis nagyságukkal.

Schweitzert érdekelték a táborba került emberek, érdekelte viselkedésük. Könnyen érintkezett az emberekkel, sokkal beszélgetett. Sőt, e sok tudomány doktora igen megfelelő helynek tekintette a tanulásra a tábort. Osztozott barátjának, a tábor cipészének abban a véleményében, hogy „az embernek sokat kell tanulnia”, márpedig itt — véleménye szerint – ehhez megvoltak a kedvező feltételek.

Ily módon Schweitzer doktor nem unatkozott Garaisonban. Orvosi munkája bőven volt, szabad idejében pedig várta a zenész és a filozófus: az egyik az ajándékba kapott asztalon orgonaműveket játszott, a másik pedig azokat az okokat fontolgatta, amelyek már sok évtizeddel azelőtt kezdték kikövezni azt az utat, amely az elbutuláshoz, a koncentrációs táborokhoz valamint a „hősi” győzelmi énekekhez vezetett.

A tavasz az erős doktornak és törékeny feleségének újabb megpróbáltatásokat hozott.

Saint-Rémy de Provence-ban az elzásziak számára külön tábort rendeztek be. Hiába kérte a garaisoni tábor jó parancsnoka, hogy hagyják nála a bajuszos doktort, és maga Schweitzer is hiába kérte ezt, a civilizáció megmentése úgy követelte, hogy az elzászit feleségével együtt azonnal szállítsák át az új kolostorba, amely egy hideg szelektől járt völgyben feküdt.

Az új tábor parancsnoka, egy Bagnaud nevű nyugdíjas marseille-i rendőrkapitány, elég emberségesen bánt a foglyokkal. Az alábbi válasz tipikus példája jólelkűségének. Amikor megkérdezték tőle, ezt vagy azt szabad-e, így válaszolt: – Semmit sem szabad, de vannak dolgok, amelyeket elnézünk, ha rendesen viselkednek. – Türelme úgyszólván határtalan volt (természetesen a tábor határain és a tábori rend keretein belül).

A régi kolostorban hideg volt. A hideg szinte áradt a földszinti nagy terem kőfalaiból, a kőpadlóból és a kolostorkert magas kerítéséből. Schweitzer nem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy egyszer már járt itt, hogy látta ezeket a kopár falakat, érezte a misztrál hideg lehelletét, hallotta a rekedt köhögést. Ott ült a földszinti szobában a szenvedő Helenével szemben, s azon törte a fejét, hogy hol láthatta ezt a csúf szobát, ezt a vaskályhát meg ezt a hosszú kályhacsövet, amely végighúzódik az egész helyiségen. És végre eszébe jutott: Van Gogh egyik rajzán. Később megtudta a parancsnoktól, hogy a hajdani kolostor nemrég még idegbetegek és elmebetegek otthona volt. Itt kezelték egy ideig szegény Vincent van Goghot is, aki ceruzájával megörökítette azt a termet, amelyben a házaspár üldögélt.
Schweitzer és felesége sehogy sem tudott hozzászokni a hideg kőfalhoz és a provence-i szélhez. A negyvenhárom éves doktornál a vérhas utókövetkezményei kezdtek mutatkozni. Kínozta a kimerültség, amelyet még az ő akarata sem tudott leküzdeni.

A táborparancsnok a foglyokat kiengedte a táborból sétára, természetesen őr kíséretében. De sem a doktor, sem a felesége nem tudott élni a kimenő lehetőségével. Akkor a jólclkű parancsnok maga vitte sétálni őket, Madame Helenét és Monsieur Albert-t (vezetéknevét nem tudta kimondani) és még néhány legyengült foglyot. A Schweitzer házaspár lassan rótta a provence-i utakat a hozzájuk hasonlóan legyengült emberek társaságában. Az elzásziak fáradt menete áthaladt egy francia falun, s minden oldalról ellenséges hangok hallatszottak. A doktor gyűlölettől eltorzult arcokat látott. . .

Schweitzernek és feleségének egyre rosszabbodott az egészségi állapota. A doktor azon kapta magát, hogy időnként a kilátástalanságnak és reménytelenségnek ugyanaz az érzése fogja el, amelyet oly gyakran tapasztalt a garaisoni tábor szegény lakóinál. De nem adta meg magát ennek a hangulatnak. Továbbra is dolgozott filozófiai könyvének fogalmazványán, kidolgozta az erkölcs alapelveit, filozófiai „iránytűt” dolgozott ki az országok és népek új igazi emberi fejlődése számára. (…)

(Befejezése következik)

Forrás: Borisz Noszik: Albert Schweitzer. Kossuth Könyvkiadó, 1979

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ