Legénykorában úgy nézett ki, mint egy huszár, érett férfi korára úgy tudott hallgatni, mint egy karthauzi szerzetes, szeretni pedig majdnem úgy, mint Jézus. Ez volt a Néma, legalábbis ilyennek látták a környezetében. Vagyis hát környezete nem is volt neki, mert az elvadult gyümölcsös, aztán a hegyre kacagó Rókadomb és az erdők sűrűje nemigen beszélget sem veled, sem rólad.

Aki ösmerte, messze jár, de valahogy elhintődött, hogy ifjú korában egy híres vadászó nagyúr keze alatt tanulta az életet, s mikor a grófot elhurcolták, ő a vadonba menekült. Nem tudni, mennyi időt töltött a titokrejtő havason, egyszercsak előjött, s ott állt kunyhója a patak forrása, a Nagycsorgó alatt. Pár év leforgása alatt gyümölcsöst varázsolt a tanya köré, de még zabot és krumplit is termesztett: Lehet: asszonya is volt, ha volt. Ha nem, be kellett érnie a vadak látogatásával. Puskalövés sosem dörrent a Rókadomb környékén, nála mégis volt finom vadhús az arra érdemeseknek. Kevesen voltak ilyenek, pedig amúgy a Néma nem gyűlölte embertársait, sőt.

A háború után, a nagy osztályharc idején őt is lecsukták mint osztályellenséget, nem tudni, hol ették a testét a tetvek. Vagy mit beszélek: hol nem ették – mert erről tényleg kering egy történet.

A rabtáborban spicliket is dugtak közéjük, hátha eljár valakinek a szája, s akkor kámpec dolóresz. Volt egy borzalmasan káromkodó alak, ötpercenként fröcskölte hogy: „… meg az a tetves…!” – a Teremtő megjelölésével. Tetű akkor még nem volt a táborban, de nemsokára a spion vakarózni kezdett. A Néma akkor szólalt csak meg. „Hát teljesült a kívánságod”, mondta szelíden.

Kedei Zoltán illusztrációi

Felkereste valaki, ápolta betegségében. Az illető le-lejött kenyérért-miért a boltba, megivott egy-két pohárnyi gabonapálinkát, eleredt a nyelve, a boltostól megtudta a környék. Volt egy rendkívül kegyetlen pribék, aki kéjjel kínozta a rabokat. Ha semmit sem tettél, akkor is gúzsba kötötte, szorosan, hogy a húsba vágjon, a leghosszabb kezű áldozat sem tudta fellazítani fogával a csuklószíjat. Odaállított két széket, az internált kezén-lábán még jobban meghúzta a kötéseket, seprűnyelet tett a támlákra keresztbe, s fejjel lefelé lógatta a gúzsbakötöttet. „Ha te volnál a helyemben, mit tennél, te mocskos kulák?” „Én semmit. Mert én nem gyűlölöm az embereket. ” „Hát mit csinálsz velük, te rohadék? ” „Szeretem őket.” Ekkor rettenetesen megverte, ütötte-rúgta, ahol csak érte, míg bele nem fáradt. „No te nyámnyila p…gyümölcs. Most is szereted az embereket? Engemet is?!” Magát különösen, suttogta a Néma, amennyire engedte véresen sajgó szája. Maga szorul itt leginkább a szeretetre. Hát ki szereti itt magát?!…

Őrségváltáskor ismét csak jött. Megint agyba-főbe verte, majd zárkába dugta. „Nahát, te jézusbérenc. Még mindig szeretsz?” Most még inkább, hörögte a Néma. Akkor kihozta, megparancsolta: hajoljon előre, fogja meg a bokáit, aztán durr!, a seprűnyéllel. Csorgott a vér az ülepén. „Na, te szentember ganéja. Hát még így is szeretsz?” Még így is. Sőt így a leginkább.

Elájult a Néma. Amikor magához tért, valaki zsebkendővel törölgette a verítéket a homlokáról. A pribék volt. Meghagyta a többinek, smasszernek-rabnak: ezt az embert soha többé ne bántsák. Így maradt életben a Néma, mikor elhullott mellőle a fél tábor, naponta vitték meszesgödörbe kiszenvedett társait.

Szabadulása mikor volt, azt sem tudják. Egyszercsak megint ott matatott a Rókadomb körül, felújította szétvert kunyhóját, visszakalauzolta a forrást a házikóhoz, kályhát rakott, szárazságot gyűjtött, felszállt füstje, mint pápaválasztáskor a Vatikánban, hirdetve: van élet megint. Eleinte bizony erdei gyümölcsön, gombán, málnán, áfonyán, kökényszilván, galagonyán élt. Fái csak később fordultak ismét életre. De aztán minden évben teremtek, akkor is, ha a völgyet szárazság, jégverés sújtotta. A Néma úgy élt, mint eleink több száz évvel ezelőtt. Mit beszélek: sokkal szabadabban. Akkor már nem bántotta senki, mert beigazolódott, amit a kommunizmus bukásakor suttogott egy arra bóklászó kóbor újdondásznak: Az emberiség felzabálta Istentől kapott kincseit.

A riporter lépten-nyomon tapasztalja a Néma igazságát. Szenet, kőolajat, minden ősterméket felélünk nemsokára, és semmiféle más energiaforrás nem biztosthatja tartós túlélésünket. Vissza kell térni az önellátó gazdálkodáshoz, a harmincas évek módján, fúrt kutakkal, lóval-szekérrel. De napelemes szupertechnikákkal!

A világ felélte önmagát. Fiai egymást ölik rendületlenül. Nincs kiút, legfeljebb némi halasztás. Aki teheti, menjen falura lakni.