Száz év – nagy háború: Borisz Noszik
„Testvére minden szenvedőnek”
Ősz, tél, tavasz, nyár. . . Tábor és megint csak tábor. . . Ámde közeledett a szabadulás. A lövészárkokban csücsülő emberek többé nem voltak hajlandók egymásra lőni. Oroszországban kitört a forradalom, amely megrázta a világot…
Július közepe táján a Schweitzer házaspár arról értesült, hogy rövidesen mindannyiukat vagy majdnem mindannyiukat kicserélik francia foglyokkal, és Svájcon át hazautazhatnak.
Július 12-én éjfélkor felkeltették a foglyokat, s közölték velük: sürgönyileg parancs érkezett, azonnal fel kell készülniük a távozásra, mert a csere megtörténik. Minden szörnyű sietségben zajlott le. Napkeltekor a foglyok kicipelték csomagjaikat az udvarra, ellenőrzésre. Schweitzer engedélyt kapott arra, hogy a „Kultúrfilozófia” Garaisonban írt fejezeteit magával vihesse: már előzőleg bemutatta őket a tábor cenzorának, aki egyes lapokat lepecsételt. Az őrség őrmestere nyugodt lehetett: ez a doktor korántsem úgy „fecsegett a politikáról”, mint ő maga meg azok az újságok, amelyek ellátták szellemi táplálékkal. Az utolsó pillanatban, amikor az őr már kinyitotta a menet előtt a kaput, Schweitzer doktor, aki senki jóságáról nem feledkezett meg, felszaladt a táborparancsnokhoz, hogy elbúcsúzzék tőle. A jólelkű nyugalmazott rendőr szomorúan ült a kiürült tábor irodájában . . . Még sokáig leveleztek – az idős rendőr és felvilágosult foglya. Levelében Saint-Rémy hajdani parancsnoka Schweitzert „Mon cher pensionaire”-nek titulálta (kedves kosztosom).
Tarasconba vitték őket, ahol egy pajtában kellett megvárniuk a vonat érkezését. A doktor és a felesége alig állt a lábán, s megint igen sok csomagjuk volt – könyvek, műszerek, kéziratok… Amikor a vonat megérkezett, egy szerencsétlen nyomorék, akit a táborban kezelt, ajánlkozott, hogy segít vinni Schweitzer táskáját. Neki nem volt csomagja, nem volt semmije, és a tűző napon a doktorral együtt vitte a holmikat. Miközben egymás mellett lépdeltek a zúzott kővel borított pályaudvaron, a doktor ennek az embernek az emlékére újabb hálafogadalmat tett, a sok közül egyet. Megfogadta, hogy valahányszor állomáson csomagokkal agyonterhelt embereket lát, segítségükre siet. Fogadalmát egész életében meg is tartotta, bár egy alkalommal pályaudvari tolvajnak nézték, aki egy szegény öregasszony bőröndjét akarja ellopni.
Megkezdődött az utazás a háborús Európán át. Az egyik állomáson egy hölgyekből meg urakból álló bizottság szívélyes fogadtatásban részesítette, gazdagon terített asztalhoz invitálta őket… A többi elzászi tán nem is gondolt rá, hogy valami tévedés történhetett, de Schweitzer, miközben éhségét csillapította, észrevette, hogy vendégszerető házigazdáikat valami zavarba hozta – talán a vendégek elzászi dialektusa. Erről jöttek rá ugyanis, hogy nem ők azok a vendégek, akiket fogadni és megvendégelni akartak. A megszállt Észak-Franciaországból érkező menekült franciákat várták, akiket a németek internálásuk után Svájcon át küldtek vissza, s akiket majd Dél-Franciaországban telepítenek le. Amikor az állomáson bejelentették, hogy vonat érkezik internáltakkal, a menekültek ellátásáról gondoskodó bizottság azt hitte, hogy ez a csoport futott be, tévedését csak abból vette észre, hogy a vendégek francia helyett elzászi tájszólásban beszéltek. Schweitzer megmagyarázta a helyzetet, és az egész azzal végződött, hogy végül a bizottsági maga is jót nevetett rajta.
Ahogy a vonat Svájc felé közeledett, úgy hosszabbodott. Az állomásokon újabb meg újabb vagonokat kapcsoltak hozzá. A végéhez két vagont kapcsoltak, de ezek más kategóriájú foglyokkal voltak tele: cigányokkal, kosárfonókkal, üstfoltozókkal, köszörűsökkel meg csavargókkal. Őket szintén kicserélték, vagy ráadásként adták valakikért: a civilizált államok már nyilvánvalóan ismerték az élőlények csereértékét.
A svájci határon a távirati jelentésre kellett várni. Végre megjött a távirat, s közölte, hogy a másik oldalról szintén befutott a vonat, így elkezdődhetett a csere.
Július 15-én reggel a vonat megérkezett Zürichbe, és itt a Schweitzer házaspárt nagy csodálkozásukra és örömükre Arnold Meyer, a teológia professzora és Róbert Kaufmann énekművész fogadta, aki Lambarénét a háború egész ideje alatt ellátta filozófiai könyvekkel. A barátok már napok óta, sőt hetek óta várták itt a doktort meg a feleségét. Utána következett a német határ és Konstanz. Itt először látták azt, amiről addig csak hallottak: az utcákon sápadt, beesett arcú emberek járkáltak, akik alig tudták vonszolni magukat az éhségtől.
Konstanzban Helene szülei várták őket. Neki megengedték, hogy rögtön Strasbourg-ba utazzék szüleivel. A doktornak a többi internálttal együtt még egy napig Konstanzban kellett maradnia, amíg az összes formalitások elintéződtek.
Csak másnap éjjel érkezett Strasbourg-ba A város kihalt és elsötétített volt a légitámadásoktól való félelem miatt. Az utcákon nem volt világítás. Semmi fény a házak ablakaiban. Bresslauék a külvárosban laktak, ahová Schweitzer ezen az éjszakán sehogy sem tudott eljutni. Izgatottan járkált a sötét városban, ahol any-nyi barátja élt – kollégák, tanítványok, tanárai. Végül megpillantotta a Collegium Wilhelmitanum sötét épülettömbjét, és szíve hangosabban kezdett dobogni. Mellette volt hű barátjának, Fischernének a háza. A szétmarcangolt Európa bolyongó fia ötévi hányódás után e ház kapuján kopogtatott.
Nem minden nehézség nélkül jutott el azután Gunsbachba sem, mivel a helység a hadműveleti övezetben feküdt. A vonat most csupán Colmarig járt. A Vogézek felé vezető 15 kilométeres utat gyalog kellett megtennie, és ez bizony szomorú gyaloglás volt. A Vogézek magaslatain ellenséges ütegek álltak, az utat szalmával fedett drótakadályok rejtették. Az út mentén géppuskafészkek, szétlőtt házak. Schweitzer gyermekkora jól ismert hegyeire pillantott, és nem ismerte meg őket: ott, ahol egykor csodálatos bükkerdők lombjai susogtak, most szennyes, kopasz foltok éktelenkedtek vagy megégett fatörzsek meredtek az égnek. Schweitzer reáliskolás korából ismerte ezt az útszakaszt Munstertől kezdve, a hegyek között kanyargó vidám erdei utat, amely mindig madárdaltól volt hangos. Most szüntelenül tompa ágyúdörgés dübörgött: lőtték az embereket, otthonukat, férfiakat, nőket, gyermekeketjószágokat… A falucskában katonák, tisztek, parasztok nyüzsögtek; Gunsbach az utolsó lakott helység volt a lövészárkok előtt. Ludwig Schweitzer, az öreg lelkipásztor annyira hozzászokott az egészhez, hogy már alig emlékezett arra, hogy mikor is élt házában a tiszt urak nélkül. Már annyira közömbös volt a veszéllyel szemben, hogy az ágyúzás alatt le sem ment a többiekkel a pincébe, hanem fent maradt a dolgozószobájában. Csak ült ott, és várt. Vajon mit várt ez az idős, nyugodt ember? Azt, hogy a fia hazatér nyomorúságos bolyongásából? Hogy váratlanul eljön érte a halál, mint ahogy hallgatag feleségéért is eljött? Hogy az ágyúdörgés elcsendesedik, s az emberek végre megnyugodhatnak?
A parasztok elgyötört, komor arccal járkáltak az utcákon. Oldalukat gázálarc verdeste – az emberek féltek a gáztámadástól. A lövöldözés lépten-nyomon az óvóhelyre kergette őket. Szörnyű szárazság volt. A gabona kiégett. A rétek is kiasztak, nem volt érdemes kaszálni, az istállókban éhes barmok bőgtek. A Vogézek felett viharfelhők szálltak el, de nem hoztak esőt, csupán szelet. A szél porfelhőket kavart. Schweitzernek úgy tűnt, hogy belőlük az éhség iszonyatos kísértete néz rá.
Az emberek megállították az utcán, megismerték, és szomorú híreket közöltek vele.
– George? Még harcol. Fritz pedig már hazajött, vakon, gázmérgezéssel, otthon ül. Hát Karlus Bcgnert nem látta? Hazajött. Szerencsefia : fél lába odaveszett, de él. Strasbourg-ban volt üzletük, tönkrementek, most mindenki ahhoz lát, amihez tud. A tanító? Nem tudjuk. Menj ki a nagypapa sírjához – oda egy bomba esett.. .
A templomot, ahol Schillinger nagyapa lelkészkedett, bomba verte szét. A felvilágosodás hatalmas erejű „gyümölcsei” mindenütt ott éktelenkedtek a templom körül. A kis cintermet meg az udvart lövészárkok szelték át. Egyébként a felvilágosodás idős bajnokának sírja csoda folytán, de valahogy épségben maradt.
Albert kereste kedves tanárát, Wehmannt is, de arról értesült, hogy szeretett tanára nem tudta elviselni az éhezést és a bajokat, csapásokat – végzett magával.
A gunsbachi házban, hol most derék tiszt urak harsogtak, s csendesen ült íróasztala mellett az öreg lelkész, még ott élt az anya szelleme, az anyáé, ki mindig hallgatag teremtés volt. Már nem volt a házban, de mégis ott volt. Ott élt a gyermekek emlékezetében, jellemükben, legidősebb fia hajthatatlan akaratában. Az anyja szelleme élt benne. De teste megadta magát. Schweitzer reménykedett, hogy a hazai völgy levegője majd meggyógyítja, de Gunsbachban még rosszabbul lett. Augusztus végén belázasodott, kínzó fájdalmai voltak. Ő maga állapította meg a diagnózist: azonnal műteni kell! Hat kilométert vánszorgott Helenére támaszkodva Golmarig. Nem az első útja volt ez, amikor felesége vállára támaszkodott, de a legkínzóbb volt valamennyi közül. Hat kilométert tettek meg a Colmarba vezető úton, amikor felvette őket egy parasztszekér, s elvitte az állomásig. Szeptember 1-én Stoltz professzor megoperálta Strasbourg-ban.
Schweitzer a kórházban feküdt, s komor gondolatok foglalkoztatták. Felesége gyermeket várt. Astrasbourg-i egyetem zárva volt, neki pedig meg kellett élnie. Ezenkívül még adósságai is voltak – tartozott a Párizsi Evangélikus Missziós Társaságnak meg barátainak is, akik a háború éveiben segítették. Nehéz idők következtek. Aligha akadhatott valaki is egész Európában, aki egy, a lambarénéihez hasonló vállalkozást támogatott volna. Ő pedig a kórházi ágyon feküdt megoperálva, s Lambarénére gondolt! Európa gyásza, romjai meg a saját rendezetlen ügyei közepette most azon töprengett, hogy segíteni akart a szenvedő gaboniakon, és segített is rajtuk – de most többé már nem tud segíteni. A tömegek józan esze (az, amit Hegel előítéletek gyűjteményének nevezett) azt erősítgette, hogy ennek most nincs itt az ideje… Saját esze azt válaszolta: mivel ez a foglalkozás megfelel az igazság parancsának, ezért mindig itt lesz az ideje. „Az igazság órája — tegnap és ma, és holnap és mindig. . .”
Amikor Schweitzer felgyógyult, Strasbourg polgármestere, ugyanaz a Schwander, még egyetemistakori régi barátja, felajánlott neki egy orvosi állást a közkórházban. Két női kórtermet kapott a bőrgyógyászaton. Két hónappal a fegyverszünet után töltötte be 44. évét. Születésnapján felesége egy lányt szült neki, akit Renának neveztek el.
Elérkezett az 1919-es esztendő. Schweitzer a strasbourg-i közkórházban dolgozott, s bizonyára még feleségének sem merte bevallani, hogy sokat gondol Lambarénére…
/Forrás: Borisz Noszik: Albert Schweitzer. Kossuth könyvkiadó, 1979/
Pusztai Péter rajza