Felirat a tisztáson

Őz tekintettel
Terített tisztás

Őz tekintetben
Terülő tisztás

Leterített őz
Tiszta tekintete

Szélkiáltó

Volt-nincs Homérosz,
Fütyülök a kegyeletre,
Emléked, csontjaid kutyahű őrére,
Ha netán megszólna, megugatna
Szavaimért.

Már azt sem bánnám,
Ha téged idézve,
Lidércként tolulna elém
Enyészetből kiváló
S hályogos szemmé
Daktilusokat görgető nyelvvé
Újracsomósodó hamvaid
Nyüzsgése, hánytorgása.

Mondom,
Boldog voltál, boldog –
S ismétlem, még ha ráfogás is,
Ismételem, míg magad is elhiszed,
S megbolydult poraid újra elülnek
A hallgató föld zsíros televényében
S a csendes gilisztákban.

Boldog voltál,
Hexameter-király –
Ott sírhattál, nevethettél,
Ott villámolhattál, döröghettél
Leheletnyire a dalra szomjazóktól.
Szemektől, fülektől leheletnyire,
Szemek, fülek áramkörében,
Amin kívül
Hideg, formátlan világűr
Tátogatja cápa-száját –
Létenkívüliségbe bukik az
Énekes, aki belehull,
S a mélység felböfögi.

Boldog voltál, fésületlen,
Tetűfészek szakállú igric,
Szemektől, fülektől mindig leheletnyire,
Sustorgó ének-villám.
Csak két lépésnyi volt a távolság,
S ha maszatos légy,
Vagy szőrös potrohú lódarázs
Csapódott csendjébe,
Az ének-foganás misztériumán
Mindig akadt egy görög,
Ki igazad varázsától ittasan
Odaugrott
S elhessentette.

Volt nincs Homérosz,
Mondom, megszakadásig ismétlem:
Boldog voltál, boldog –
Isten rettegéssel,
Pállott hónaljjal,
Vándorúton vonszolt,
Dagadt, visszeres lábbal,
Kövektől feltört talppal,
Körömmel –
Mint a szélkiáltó
Kiáltom, nem tágítok:
Boldog voltál, boldog
Vén, világtalan
Ember-isten!

Bizalmatlanság

Léptek megint a falak
Közelebb a fulladás –
Én egem adj erőt

Szenesedik a pohár
Hull a jázmin szirma hull –
Virágom ne hagyj el

Kámzsás denevér köröz
Megérint s szemberöhög –
Vérem csak ki ne hűlj

Rejtély

Ülünk szemben egymással
Rejtélyes hallgatással

Ki tudja mit keverne
Lelkünk ha megeredne

Mérget inkább vagy mézet
Mézet inkább vagy mérget

Zúzmara

Virágtalan világom
Almafánk is megőszült
Áll eszelős-reszketegen,
Mint egy megdermedt őrült.

Föld-pára jég az ágán
A Vakmerő Lélegzet –
Zúzmarás fa, külön világ,
Kinek az átka kerget?

Szürke szél elkerülne,
Szürke szél beléd botlik,
Fehér virág, a varjaké
Szürke szél tovaporzik.

S hull, hull, hull a nyomában
Csillag, jégcsengő kelyhe,
Hull fekete varjak elé
Tétován, mint a pernye;

Hull hideg varjúcsőrre,
Csömörre, dögöt ízlel –
Most száll s a lomha károgásban
Sikoltva felcsilingel.

Elköszönés

Azon az esetén
e szeszélyes karolású ágakkal
bekereteztem magamnak az arcod. Gyermeki
játékossággal hajdan, estelente
a fűznél így váltam meg mindig
a Naptól, lenne csak elköszönés, ami
nehéz búcsú volna. És tudtam,
hogy a dombnál, kőhajtásnyira
a parti rekettyéstől, melyik fa mögött
hasad majd a hajnal, mint
ahogy ma is tudom, ha elsápadnak
az üvegen a jégvirágok,
hol kocogtatod meg ablakomat.
Úgy hajlott át az éj az alkonyatból
a derengésbe, olyan észrevétlen,
hogy alig fért bele egy röpke álom.
S szempillantásnyi az idő is, amíg várlak,
nem fér bele még egy
másik élet.

Még több Jánky-vers a MEK Erdélyi és csángó költők c. antológiájában

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ