Mit tegyen az író a háborúval szemben?

(Hozzászólás egy hajdanvolt vitához)

Ha a Háborúról beszélünk, vigyáznunk kell, nehogy eltévedjünk a széttaposott értelmű szavak közhelyein. Például a meggondolatlan szólam könnyen összetéveszti a Háborút a Harccal; így születhetnek meg azok a tetszetős elméletek, amelyek szerint a háború az ember alapvető, kiirthatatlan hajlamainak törvényszerű terméke. A Darwin-elméletre is hivatkoznak, amely az élet fentartó erejének a harcot teszi meg. Rámutatnak a gyilkolások szakadatlan láncára, amelyben az élet tovább adja önmagát. Föltárják az emberi lélek mélységének szörnyeteg-csudáit, az irtó szenvedélyeket, az írígységet, kapzsiságot, hiúságot, öncélú gyűlöletet. Ez árnyak nélkül a lélek rajza elszíntelednék; valami szétküllöző örök-fényesség lenne belőle, amely már el se férne a földi élet furcsa kis ábrájában. Tehát aki a Háborút akarja megsemmisíteni, annak az emberi lélek vegyi összetételét kell megváltoztatnia; ki kell párolnia abból azokat az indulatokat, amelyek kielégülni csak a pusztításban tudnak.
Csakhogy a Háborúnak semmi köze nincs a tömeg indulataihoz. Lehet, hogy valamikor a biblikus időkben azok nemzették, de a köldökzsínór hamarosan elszakadt, a kis testvér-gyilkos poronty fölcserepedett, önálló, hatalmas szervezetté fejlődött. Hogy menynyire nincs köze hozzájuk, azt az is mutatja, hogy ép maga a Háború szokta kivételes hadi intézkedéseivel elvágni azt a hajtószíjjat, amelyen a tömegek indulataikat erő-átvitellel gépezetébe csempészhetnék. Ha szüksége van rá, a Háború nagyon jól föl tudja használni a tömeg-szenvedélyeket, de mindig ügyel rá, hogy megmaradjon a kellő ereje, amellyel helyükre visszaparancsolhatja őket, ha kényelmetlenségére válnak. Változhatatlan szabály, hogy amikor a Háború a maga erejében kimerül és a szenvedélyek elhatalmasodnak rajta, meghal a Háború és átalakul forradalommá.
Természetesen a létért való harc ettől függetlenül dúl tovább azokban a keskeny sikátorokban, amelyek a tiltó törvények közt megmaradtak. Bizony bőven leselkedik itt a bűn is; orgyilkosok, félkéz-kalmárok, zsebmetszők, kerítők, rabszolgakereskedők bújkálnak rókalyukaikban. De ez mind nem a Háború. Hogy menynyire nem az, ezt a legjobban az tanúsítja, hogy – milyen falrengető vicc ez! – semmiféle intézmény se vigyáz olyan copfos pedantériával a személy- és vagyon-biztonságra, mint a hadosztályokat lekaszáló, városokat fölperzselő Háború.
Ma már a Háború csorbítatlan autonómiával maga állapítja meg a maga élet-rendjét, munka-módját, céljait. Aki már látta egy modern hadsereg fölvonulását, az tudhatja, hogy a tömegszenvedély egyetlen ütemmel se tudná meggyorsítani e roppant gépezet működését. És aki már látott valaha egy külügyminisztériumot, az tudja, hogy azokba a párnázott ajtajú tanácskozó-termekbe a tömeg-szenvedély egyetlen hangfoszlánya se férkőzhetik be. Ha tehát a Háborúról beszélünk, hagyjuk az ős hajlamokat és szenvedélyeket, amelyek állítólag az ember életét irányítják. Maga a Háború gondoskodott róla sajtó-cenzúrájával, nevelésügyi politikájával, mindent megfegyelmező rendszabályaival, hogy ezek az ős szenvedély-folyamok szükség szerint duzzasztható és apasztható csatornákká szelídüljenek. A Háború a tömeg-szenvedélyek nélkül szokta megcsinálni a maga számításait és ha olykor megnyitja valamelyik zsilipjét egy kis szabályozott szenvedélyzuhatagra, ő jól tudja, hogy melyik malmát fogja elhajtatni véle.
Erről a Háborúról kell beszélnünk. Erről a tőlünk külön vált, fejünk fölé nőtt, misztikus hatalommá kerekedett szervezetről. És aki ezzel kapcsolatban az emberi természetről kezd beszélni, az csak együgyüen ravasz prókátori fogással a tárgyalás határidejét iparkodik elhalasztani. Hiába várjuk, hogy a Háború célját elérve megszűnjék, mert a Háború célja a maga létében van s mindent, a mi a maga körén kívül esik, könyörtelenül fölhasznál, hogy a maga életét táplálhassa vele. Azt se lehet remélni, hogy a hadi technika fejlődése túlnő a Háború szervezetének ható erején s agyon zúzza azt. Azok a fegyverkezést korlátozó nemzetközi konferenciák párhuzamosak ama másik konferenciákkal, amelyeken a búzával bevetett területeket korlátozzák. A Háború még arra is hajlandó, hogy a saját fegyvereit megsemmisítse, ha túlnehezekké váltak a karjának; hajlandó pucéron, puszta kézzel is kiállani, – csak tovább élhessen.
Úgy tudom, a Nyugat nem azt kérdezte, hogy mi a véleménye az írónak a Háborúról, hanem hogy mit tehet az író a Háborúval szemben. Hogy mi az író véleménye a Háborúról: e kérdésre kár lenne kitárni e folyóirat hasábjait, amelyeket nem arra tartogatnak, hogy közkeletű banalitásokat hordozzanak. És hogy mi a teendője az írónak a Háborúval szemben, – erre a kérdésre tétovázás nélkül, röviden válaszolhatok. Az a teendője, hogy levezekelje és jóvátegye elődeinek bűneit. Mert hogy a Háború az emberi sors-közösségből ennyire kiszakadva, ennyire öncélú szörnyeteggé dagadva még mindig meg tudta őrizni antropomorfvonásait, – ez igenis író-elődeinknek a bűne. Emberi formába ők öltöztették, emberi módra az ő hangjukon szólaltatták meg.
Az írónak a Háborúval szemben csak egy a teendője: maradjon meg a Háborúval szemben is írónak. Ne hazudjék.

(Nyugat, 1935. február)