Önéletrajzi dokumentumregény

Nyúl a bokorban

Reggel kilenc óra. Ilyentájt még a népszerű Szabadidő Központ is meglehetősen kihalt. Alig lézeng valaki, csupán három-négy srác és két felnőtt kacérkodik a sápadt nappal.
– Splendid! (Káprázatos!) – lélegzett fel a köpcös a naturista strandon. – Ez a levegő…!
A másik, vállas, hasas férfi, bosszankodva tűnődött. Mindketten erdélyiek voltak. A köpcös brassói, a hasas kolozsvári. Az utóbbi három éve élt Magyarországon, s mint románul tudó ember, hébe-hóba tolmácskodást vállalt. Így került össze a románnal, aki hivatalos küldetésben járta a megyét, ismerkedett a magyar valósággal. Megtekintették a városi tanácsházat, a múzeumokat, ellátogattak néhány vidéki téeszbe anélkül, hogy a brassói nyilatkozott volna. Helyesebben nyilatkozott, amennyiben kérdezték, ám akkor is kurtán, kifürkészhetetlen arccal.
– Fürödjünk! – ajánlotta a tolmács.
– Isten őrizz! Ez a tó nyilván tele van mikrobákkal, és már megbocsásson, de biztosan bőrbetegek is fürödnek benne, ezért, ha nem haragszik, inkább a parton maradok.
– Kérem! – hanyatlott vissza a kolozsvári. – De óvatos vagy! Azért, ha a vízbe nem is, egy beszélgetésbe még beugrasztalak – gondolta magában. – Holnap utazik. s még nem is beszélgettünk. Mint erdélyi az erdélyivel – vetette oda halkan, könnyedén.
– Tessék, kérdezzen!
– Hm! Nem tudna legalább velem kötetlenebbül, kevésbé hivatalos hangon csevegni? Mondja el, mit érez, gondol rólunk, magyarokról!
– Maguk nagyon liberálisak. Hű, micsoda hőség! Mit gondol, hány fok lehet?
– Mi a véleménye Bush elnök magyarországi látogatásáról?
– Mi lenne? Nagyon örvendtem volna, ha legalább egy nappal hamarabb vagy később érkezik, ugyanis lekapcsoltak néhány telefonvonalat, ha ugyan lekapcsoltak. Emiatt nem tudtam hazatelefonálni.
– Azt hiszi, szabotáljuk önt? – döbbent meg a tolmács. – Nem, ez itt nem Brassó, amiről ön is meggyőződhet, ha az elnök távozása után hívja Romániát.
– Hát… megpróbálhatom.
– Helyes. Biztosítom, nem fogják lehallgatni. Itt nincs Securitate, nyíltan és szabadon beszélhet, tisztelt uram.
Hallgattak.
– Ma temetik Kádár Jánost, az MSZMP volt elnökét – törte meg a csendet a tolmács.
– Részvétünk.
– Hallott róla?
– Természetesen.
– És?
– Én az ő helyében jobb szabókkal dolgoztattam volna.
– Aranyos nyuszi! – gondolta a tolmács. – Úgy lapul a bokorban, mint akit odaszögeztek. A maguk elnökét mikor temetik? – kacsintott cinkosan a köpcösre.
A férfi összerezzent, jobbra-balra sandított, vajon figyelik-e. A napozó lassan benépesült. Meztelen férfiak és nők sétáltak el mellettük. Hirtelen elsápadt. Mintegy ötvenméternyire tőlük sovány, napbarnított naturista mustrálta őket.
– Ho… hogy mikor? – dadogta rémülten. De hi… hiszen él még.
– Rosszul van? – tűnt fel a tolmácsnak a kliens arca. – Jöjjön a zuhany alá, ott mindjárt job­ban lesz.
– Azt mondja, itt nincs Securitate?
– Azt, miért?
– Semmi, nem érdekes! – szedelőzködött fel a román, felráncigálta a nadrágját, s a kijárathoz illant.
– Jó napot! – lépett hozzá a kolozsvárihoz a nudista. – Megkérhetném, hogy vegye le a dresszét?
– A dresszemet? Ja, bocsánat! – mérte fel a helyzetet gyorsan a tolmács.
– Köszönöm, így egészen más. Kellemes üdülést, üdvözlöm a barátját, de ha legközelebb ide­jön, kérem, mondja meg neki, tartsa be ő is a házirendünket!
Kis torzítás, bár ennek semmi jelentősége: a brassói alak a valóságban gyulafehérvári publicista volt. Érdekes módon csak Pestig utazott, onnan már nekem kellett továbbszállítanom a szerkesztőségi kocsival. Hogy mi szükség volt erre, fogalmam sincs, hiszen busszal, vonattal egyaránt tovább furikázhatott volna Kecskemétig. Amúgy kedves, közlékeny ember, mint általában a románok. Amikor megtudta, hogy Kolozsvárról származom, bizalma és barátsága je­léül kivette, és megmutatta nekem a… fél szemét. Ez nem vicc, és még csak nem is lódítok! Igaz, üvegszeme volt, de akkor is…
Hát ilyen, jórészt valós gyökerű tárcákat, karcolatokat írogattam a Petőfi Népébe. Egyik nap fogtam magam, és piros nyakkendő nélkül állítottam a szerkesztőségbe. A főszerkesztő szeme megvillant, de tartózkodott a véleménynyilvánítástól. Én persze jót mulattam magamban. Nyilván azt hihette, hogy ezzel is a kommunista éra végét akarom jelképesen jelezni. Holott sem­mi köze sem volt ennek a politikához, mint ahogy annak sem, hogy az ő tiszteletére kötöttem föl korábban a „bordó” nyakkendőt. A nyakkendőcserét később újabb váltás követte. Gondoltam, ha már rendszerváltás van, változzam meg én is legalább úgy külsőre, és… Megnövesztettem a bajuszom, szakállam.

(Folytatjuk)