1. Lazics asztala

A Súrlott Grádics című szerény irodalmi portál egyik rovatának a neve, egyben pedig a Lazics nevét őrző baráti társaságé is. Róla egykori kollegái, barátok írnak a portálon. Elekes Ferenc például így emlékezik: „Lázár László (1936 eredetileg Lázár Jakab, Marosvásárhely, 1936. július 30. – Marosvásárhely, 1995. február 11.) erdélyi magyar újságíró, szerkesztő, kritikus – idevaló volt.
Vásárhelyi.
Keze alatt indult útjára Farkas Árpád, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, s majdnem az egész Forrás-nemzedék, amely ma még számít!
Ő maga egyszemélyes irodalmi kör is volt: kocsmákban, kávézókban, vonatok fülkéjében, mindenütt verset, kéziratot olvasott és javított.
Nem csak az Ifjúmunkás szerkesztőjeként, hanem úgy is, mint irodalomkedvelő magánember.
Szerette az irodalmat.
Ízlése volt az íráshoz. Reá hallgatott minden írogató fiatal, minden kezdő poéta.
Ha részeg volt, akkor is. Azt mondta egy sorra, hogy az nem jó. És az a sor nem volt jó.
Lazics nem alkotott semmit.
Csak alkotókat!
Nem volt magának való ember. Ő mindenki Lazicsa volt.
Már sokan nem ismerik a nevét. Mert nagyon fiatalok. Ismerjék meg, ne felejtsék el, hogy mindig voltak, akik árnyékból hoztak világosságra tehetségeket, csak azért, mert elkötelezték magukat az irodalommal.
Lazicsot mindenki szerette, akinek valami köze volt az irodalomhoz.
Féltette a fiatal tehetségeket, ő maga nem vett részt alkotó munkában.
Nincs ma valamirevaló erdélyi író, aki nem becsülte volna benne a szerkesztőt, a támogatót, a biztatót, az istápolót, s a jóbarátot.
Lazics nem egy sokat hangoztatott név.
Legalább mi vegyük elő az ő nevét és az ő emlékét!
Legyünk szerények a névadásban, akárcsak az írásban: emeljük föl, aki elesett, hajoljunk le érte.
Ha a Lazics név valakinek nem tetszik – különös életvitele miatt -, az az ő dolga. És az ő szerencsétlensége.
Ki az a Lazics? – kérdezhetné valaki. De az a valaki tájékozatlan lenne. Föl kell őt világosítanunk.
Nekünk nem nagy nevekre van szükségünk, hanem méltó emberekre. Akik nem járatták le önmagukat, sem barátaikat, sem az irodalmat. Sem pedig azt a népet, amelyet ma újabban erdélyi magyar közösségnek neveznek. És nem villogtak kétes hatalmasságok oldalán, vagy mások dicsőségében.” Forrás: <http://urszu2b.blogspot.ro/2012/06/elszakadt-film-lazicsrol_28.html> <http://surlottgradics.wordpress.com/category/lazics-asztala/>

2. A Lazics asztala baráti társaság

Laza „képződmény”: néhány személy, akik a Súrlott Grádics irodalmi kör működésének lezárultával többé-kevésbé együtt maradtak, hetente-kéthetente összejön valahol, leggyakrabban hétfőnként a marosvásárhelyi Hosszú utca elején lévő kis bárban, melyet Bölöni Domokosék Kábelkocsmának kereszteltek el, mivel a kábeltelevíziózás hazai hőskorának kezdetén a közeli postapalotából ide „szálltak alá” a szerelők és hibaelhárítók, akikkel időnként világnézeti, filozófiai vitába is lehetett elegyedni, mert furamód sosem siettek, és szerettek politizálni is.
A találkozások másik helyszíne az úgynevezett régi posta, a Nagyposta mellett, vagyis a Forradalom (volt Lenin) utca 4. szám alatti Bach Lóránt-féle borospince, ahol jószerint két tucatnyi vendég fér el a belső helyiségben, és ott időnként könyvbemutatókat tartanak, diszkrét hangulatban.
A társasághoz tartozónak mondhatja magát Elekes Ferenc, Kedei Zoltán és Bölöni mellett Andrássy Árpád, Bakó Zoltán, Buksa Éva Mária, Czirmay Szabó Sándor, Csata Ernő, Csifó János, Demeter Attila, Donáth Nagy György, Ercsey Mária, id. Fekete Zsolt, Fülöp Kálmán, Gáspár Sándor, Gráma János, Hadnagy József, Hesfeleán Jenő, Jakab Sámuel, Kecskés Csaba, Kiss József, Komán János, Murár Mária, Nagy Donáth Katalin és férje, Sándor, Nagy József Levente, Nagy László, Sebestyén Péter, Székely-Benczédi Éva és Endre, hazatelepedése óta Székely Szabó Zoltán és Szombatfalvi László. Míg egészsége engedte, szívesen járt el közéjük a kilencvenéves Nagy Pál is.

3. Küküllő-parti parti

Dicsőszentmártonban tartottak nagyobb baráti találkozást 2014. szeptember 26-án. Házigazdáik: Nagy Endre unitárius lelkész és Seprődi József borászmester, borlovag. A beszélgetést Székely Szabó Zoltán színművész vezette. Hadnagy József költő Kolozsvárott született, de gyermekkora a Kis-Küküllő menti városhoz kapcsolja. Kalandos körülmények között szökött át a rendszerváltás előtt Magyarországra, Debrecenben él. Mindenik könyvét hazahozza felmutatni itthoni népes rokonságának és tisztelőinek. Kő és tükör között című kötetét a nyár folyamán már bemutatták Debrecenben, és Marosvásárhelyen is, a Bach-pincében, Dicsőszentmártonba azonban csak most juthatott el. Ez a könyv gyűjtő-fókusza mindannak, amit a költő eddig írt és megvalósított. Nemcsak jó, de szép is. A fedőlapja is gyönyörű, hiszen Bartha Béla dicsői festőművész Tündérmese című festményének borítóképpé alakított változata. (Pereszlényi Helga munkája). Csipkebokorláng című verséből idézünk: „Siker, kudarc el ne feledtesse velem, / hol születtem, honnan indultam, / ne felejtsem el, gazdag vagyok, s az maradok, amíg a sejtjeimben / szülőföldem ege ragyog.”
Kedei Zoltán Ravában született, de birtokos családját kitelepítették, élete és munkássága jelentős része Marosvásárhelyhez fűzi. „Alkotó vagyok – vallja; nem szabad másolni azt, amit Isten megvalósított, hozzunk létre új alkotást – én ezt próbálom létrehozni… Az élet csodálatos, a test mellett a lelkünk karbantartását is biztosítani kell…Kisegítőként használom az írást, különben az írásban is, a festészetben is inkább az érzelmeimet próbálom elmondani, lírai hangulatban írok, írásaim ’a vágyhoz’, a helyzethez való ’hozzáállások’.
A festőművész Megtépázott álmodozás című képes könyve fülszövegében ez áll: „Kedei Zoltánnak a ceruza és ecset mellé tollat is adott a kezébe az Úr. Vigaszként talán a felhőtlen gyermekkor elveszett édenéért, az ősi tulajdonból kiakolbólított és a lét peremére taszított család kálváriájának enyhítésére, a tehetség és szorgalom szerinti tisztes boldogulás hiányának pótlására. Adta az ecsethez a látomásos lebegést, a színek szeretetét, a formák kedves gyülekezetét, és adta a tollhoz az emlékezés szabadságát, a lélek üvegharangjának csendüléseit, a művészi szép keresésének izzását. Tálentomaival aztán szerény lehetőségei szerint gazdálkodott a művész. Ideje hajlatán része a betakarításnak az is, amit alkotás közben vagy a munka szüneteiben gondol vagy álmodik. Ezek itt egy élet apró villanásai, lélegző gyöngyszmek. Napnyugtakor nem keveredhetnek el a föld porával. A lélek szentjánosbogarai, esti vagy éjszakai halk reflexiók. Kép és szöveg harmonikus együttese: fények és jelek izgalmas muzsikája. Szivárványos ajándék.” Nem véletlen, hogy ezt a szép ajánlást éppen Bölöni Domokos írta, hiszen a festőművészt évtizedek óta atyai barátjaként tiszteli..
Végül az ő új könyvét is bemutatták. A szerző négy évet töltött középiskolásként Dicsőszentmártonban, majd tizenhét év tanárkodás következett Korondon, hogy aztán 1990-től nyugdíjazásáig újságíróként is gyakran keresse fel a várost, művelődési életének jelentősebb eseményeit örökítve meg riportjaiban, krónikáiban. A Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng című kötet a tizennegyedik könyve, és akár a többi, szintén karcolatokat, novellákat tartalmaz. Ebből a Sánta bolhák farsangja című szatírát Székely Szabó Zoltán olvsata fel, nagy sikerrel.
Seprődi József a tőle megszokott humorral mutatta be borait a tikkadt torkú társaságnak, és egyáltalán nem bizonyult fösvény gazdának.

4. Tutuka

Kedei Zoltánhoz, Bölönihez csatlakozott – szerzőként is – később Székely Szabó Zoltán, amikor szeptember 30-án, barátok délutánjén, a Bach-pincében ’paprikás’ írásokat tömörítő művét ismerhették meg a jelenlévők. Címe: Végtelen farsang…és egyéb politikai szatírák. A jó hangulatról a hűséges Cantuale gondoskodott.
Székely Szabó Zoltán, becenevén Tutuka a mezőségi Rücsön látta meg a napvilágot, 1949. augusztus 26-án. 1976-ban színidiplomázott, 1986-ig a sepsiszentgyörgyi színház tagja. 1986-ban Bécsbe emigrál. Kötete a sepsiszentgyörgyi színházról: Volt egyszer egy társulat; további könyvei: Tutuka avagy az utolsó Szabó. Magánkiadás, Bécs, 2009., Egy nemzedék három felvonásban – erdélyi magyar színészek tegnapelőtt, tegnap és ma (Párhuzamos interjúk, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2012.), Végtelen farsang…és egyéb politikai szatírák (1989-2014), Juventus Marosvásárhely, 2014.
Megitta már a kenyere javát című recenziójában így ír Székely Szabó Tutuka című kötetéről Gergely Tamás: „Nem elírás, ezzel a mondattal kezdődik a Tutuka: ’Én már megittam a kenyerem javát.’ És ez a haldoklót is megkacagtató humor megy az utolsó mondatig, mindössze a fajtája változik. Mint ahogyan a lappoknak száz szavuk van a hóra, mert száz féle állapota van magának a hónak, a diktatúra szülte kínkeserves helyzeteknek nincs se szeri, se száma. A szójátékot sem veti meg, a kabaré sem áll távol szerzőnktől, a magánélet simogató anekdotái egyre gyakrabban adják át a helyüket az iróniának, a szatírikus hangnak. Ahogy Ceauşescu személyes hatalma erősödik, indul be gyomoridegünk. Heherészünk, miközben halántékunkon kidagad az ér. Még csak a lemondás kínos mosolya az ilyen mondat: ’Amikor Velence helyett ismételten Lisznyót választottuk üdülõhelyül.’ Azon is csak nevetünk kínunkban, hogy: ’A korabeli divat szerint a román szekusok magyar nőt viseltek.’ Viszont már a szívbe markol a kérdés: ’Hogy miért éppen Viskyvel üzentek nekünk félelmet?’ Visky Árpádról van szó, arról a színészről, akiről már sosem tudjuk meg, hogy öngyilkos lett vagy felakasztották: ’A tetemrehívás a mai napig elmaradt, marad tehát a kérdés: fel is akasztották, vagy csak le?’
Hát szabad mindennel viccelni? Úgy tűnik, igen, ha ízléssel csinálják, s ha önmagát is célpontul választja az emlékező. Márpedig ’nyílt színen’ vesézi Tutukát, vagyis önmagát, a hozzá legközelebb állók megrökönyörödésére. Hitvallását így fogalmazza meg a könyvben: ’Komoly ember vagyok, heccben nem ismerek tréfát.’
Sokféle arcát mutatta nekünk már eddig is a Székelységből Bécsbe elszármazott Székely Szabó. Volt ismételten színifőiskolás, részletek erről bőven jelen könyvben, színész, színésztársait faggató újságíró, író, rendező, de a központi szerep mindvégig a humoristáé. Talán mert a humor véd a kor bajaitól. Átitatja idegrendszerünk, azáltal. Mint ahogyan Tutuka szerint a bor is, mely igen fontos szerephez jut ebben a tragikomédiában, amely ennek a generációnak jutott. Hatvanévesen megajándékozta magát Székely Szabó Zoltán – saját fogalmazás szerint: ’vezető színész’ a császárvárosban, másszóval taxisofőr – egy kacagtató keserű könyvvel, aminek, tudjuk, lesz folytatása, beígéri nekünk a szerző mindjárt a második mondatban: ’Ez a könyv mégsem egy egész életmű, csupán egy műélet fele.’
Nos, Székely Szabó Zoltán (miközben emlékkönyvet szerkesztett a néhai népszerű rímfaragó, népdalénekes Széllyes Sándorról), ebben a legutóbbi kötetében a politikai pamflet, a szatirikus glossza műfajában is bemutatkozik. Nem kétséges, hogy sajátos előadásmódjával egyszemélyes showként jelentős közönségsikerre számíthat, ahol csak fellép, hiszen megunván a császárvárost, marosvásárhelyi polgárként közvetlenebbül is részt kér majd a köz- és művelődési életből.

5. Kövesdombi társasjáték

A Lazics asztala baráti társaság 2014. október 10-én Marosvásárhelyen, a kövesdombi unitárius egyházközség Bözödi György termében tartott kettős kötetbemutatót. Nem először lép közönség elő itt a képzőművész Kedei Zoltán. Ezúttal egy húsz darabból álló kompozíciós sorozat nyolc darabját hozta el, kedvcsinálónak a november végére tervezett teljes tárlatbemutatóhoz. Keletkezéstörténetet is hallottunk, dióhéjban: amikor eláztatták lakásukat, nagy fájdalmára tönkrement a benne tárolt munkáinak jelentős része. Vigaszképpen, nem csüggedve, másképp állt hozzá a dologhoz, és létrehozta ezeket a szép kollázsokat – közben pedig nemcsak az ecset forgott a kezében, hanem gépbe kerültek azok a lírai töprengések, alkotáslélektani jellegű észleletek, képek, víziók, emlékek és eszmélő gondolatok is, amelyek az alkotó embereket a nap és az éj minden percében, éberen és álomban is foglalkoztatják, csak éppen ritka, aki le is írná azokat. Kedei, mint fentebb értesülhettünk róla, jótollú íróembernek bizonyult, egyben hozzáértő szerkesztőnek is, hiszen úgy rakta csokorba másfél-két oldalnyi vallomásait-villanásait, hogy azokat egy rutinos médiaszakember is megirigyelhetné.
A kövesdombi találkozás ihletett szavú házigazdája Kecskés Csaba lelkész-esperes volt. A Cantuale ezúttal sem maradt el, csupán az időközben kolozsvári operaénekessé vált Szabó Levente kedves közelségét hiányolhattuk volna, ha nem örülnénk szakmai fejlődésének. A négyek: Biró Péter, Ferencz Örs, Márton Zsolt Árpád és Nyilas Szabolcs – nagyszerű őszi hangulatot keltve daloltak, különös sikert aratva két frissnek mondható szerzeménnyel, melyeket Márton Zsolt tett harmóniára, az egyik Fülöp Kálmán negykendi költő Kancsonettája, a másik a Szegény kántor című tréfás ének -, és a zárás is egy patinás bordal volt.
Közben azonban Kecskés Csaba ismertette az Udvarhely című lapban megjelent, nagy empátiáról és hasonló alkotói habitusról tanúskodó méltatást (Bölöni és a pöttyös pisztrángok) P. Buzogány Árpád tollából.
Filozófikus nézőpontú, szintézist kereső értékelést írt Bölöniről az éppen külföldi úton levő egyetemi tanár, költő: Albert-Lőrincz Márton. Szövegét Székely-Benczédi Éva olvasta fel igen érzékletesen. (Megjelent a Népújság Múzsa mellékletének másnapi számában.)
Mintegy bónuszként, Bölöni Domokos egy, a kötetből sajnálatosan „kifelejtett” kis szatírát olvasott fel, amelynek időszerűsége mit sem kopott az évek során. Mindenki azt hitte, friss a szöveg. A szerző csak a barátainak árulta el, hogy ’művetskéje’ 2011-es keltezésű; csupán a ’farkát’ – az utolsó négy-öt sort – kellett kissé felcsapatnia, hogy egészen maiként hasson.
Úgy is hatott!

Damján B. Sándor

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ