Székely Szabó Zoltán: TUTUKA avagy Az utolsó Szabó (41.)
Az egyik próbán már egy kis hülyülést is megengedtem magamnak. Jelenésemre várva minden alkalommal szorgalmasan koncentráltam a takarásban. A súgónő túlbuzgón akart segíteni, felemelt félkézzel előre jelezte az ötöst, Ötödik Károlyt. Egyszer lekéstem a végszót.
– Miért nem jössz? – szólt hátra a rendező.
– Várom, hogy Magdi lesúgja az ezer főnyi zsoldoscsapatot.
Nemes Levente játszta Kálvint. Sok szöveg, nehéz szöveg. Laló barátommal a súgó mellett állva néztük oldalról az előadást. Magdi intett nekünk és a példányra bökött:
– Figyeljétek csak, Levente itt szokott megakadni! – súgta.
És lőn. Magdi diadalmasan mosolygott ránk:
– Ugye, mondtam?
És az előadás állt.
Még most sem igen értem, elöljáróim miért tartották fontosnak méltányolni röpke mutatványomat. Az igazgatóm őszintén gratulált, az irodalmi titkár évad végi beszámolójában külön kiemelt.
(Napló) Ma volt a Csillag a máglyán vizionálása (szemléltető főpróba). Ott volt Sütő András is. Az igazgató nem engedi, hogy márciusban katonának menjek.
Újabb dicséret a vezetőségtől, személyesen is Sylvestertől: az epizódszerephez való komoly hozzáállás és igényesség.
Kellemes a dicséret, de nem valami hasznos. Nagyon jólesik, de félek is tőle. A túl sok dicséret még eddig mindenkit rossz útra vezetett. Vajon van más irány is? Kell lennie!!!
– Tutuka és a jó út!
Van más irány is. De semmiképpen sem azt kell választani, amerre én a Csillag a máglyán hatodik előadásán indultam.
(Napló) Szöveg közben furcsamód egy villanásnyira teljesen kikapcsolt az agyam. Fáradtság, egy nappal azelőtt alkohollal dúsítva.
Tehát a színházba is beütött az álkommunista baromság: Megéneklünk, Románia. Mégpedig Leszámolás formájában. József Attilát parafrazálva: nekem nem hoz pénzt gyászos énekem, s hozzám szegődik a gyalázat. Illetve én egyedül aránylag megúsztam a disznóságot.
(Napló) Különben a Leszámolás egyetlen jó szerepét kaptam meg. Ráadásul kedvenc szerepköröm: idióta, vaddisznó örmester! Nagyon szeretném jól megcsinálni, annak ellenére, hogy a figura meglehetősen irreális.
– Tutuka! Még alig volt szereped, s máris van köröd?
A szerző nem akárki volt: bukaresti magas rangú szekus tiszt. Mindenképpen halálosan komolyan kellett (volna) venni a munkát. Ha lehetett volna. Minden próbán szinte belehaltunk a röhögésbe, mindegyre szünetet kellett tartanunk. Nézzük csak dióhéjban!
Az 1907-es román parasztlázadás leverése után két ügyes, értelmes és egy, az apai fájdalomtól megzavarodott földműves (bocskor kizárva!) ül a vádlottak padján. Zagyva agyú őrmester bunkózik mellettük. A vádló bojár, a védőügyvéd kommunista (!). Történt, hogy a bojár haladó szellemű lánya összejátszott a szocialista tanítóval, éjszakánként lisztet lopott az apja hambárjából és küldte a parasztoknak. A bojár megleste a lányát és vadászpuskával lepuffantotta. Amikor a parasztok védője számon kéri a gyilkosságot, az uraság pökhendien azzal érvel, hogy az áldozat akkor már nem volt a lánya, mert korábban elveszítette kártyán, tehát ő nem bűnös. A bíró elfogadja az érvet. Amikor pedig megtudja, hogy a tanítót kivégezték, dörzsölt agyából kipattan a nagy felfedezés: nyilván ő ölte meg a lányt. Ezzel az ügy el van boronálva. A harmadik paraszt tanító fia utolsó, hideglelős jajgatásától dilizett be: „Fázom, apácskám, fázom”. A csendőr pedig attól, hogy nem találta meg a főbűnöst, pedig a feleségének álmában megsúgta a halott nagynénikéje, Sipcă a főkolompos, akit úgy lehet elkapni, hogy: „Kell keresni három gyanúsítottat, s azok közül kell kiválasztani”. Amikor brutális veréssel ez nem sikerül, az őrmester őrjöngeni kezd: „Én vagyok Sipcă! Én vagyok Sipcă!” És így tovább, és így tovább…
A színpadon volt egy sínpár, generálsötétben azon tolt be valami díszletelemet a mindig mámoros műszaki. A versenyelőadáson jócskán benn is felejtette magát. Az ijedsége olyan hiteles volt, a közönség azt hitte, ő a negyedik vádlott.
A bojár a társulat örege, Király Jóska bácsi volt. Ő komolyan vette a dolgot, elérkezettnek látta az időt, hogy hosszú pályafutását fesztiváldíj koronázza. Nagy koreográfiákat talált ki magának, láthatóan élvezte, hogy mindannyian rá figyelünk. Persze, mert lestük, mikor botlik meg a sínben. Ilyenkor az egyik paraszt húzott egy strigulát a büntetőhely könyöklőjére. Előadás vagy próba után összesítettünk.
Bojárunk a szövegben is mindegyre botlott. Sosem sikerült végigmondania a közmondást: „Addig szövetkezz az ördöggel, amíg átalmész a pallón”. Mindannyiszor az ügyvéd segítette ki. Amíg fel nem béreltem. Az egyik előadáson: „Addig szövetkezz az ördöggel, amíg…” Laló kíváncsi mosollyal állta a tekintetét. Szünet. Ugortunk.
A bíró, Botka Laci viszont meg se kísérelte a szövegtanulást. Az asztalnál ülve aktarendezgetés ürügyén rakosgatta, tologatta a papírjait. Boldogok voltunk, amikor összekeverte őket.
A harmadik paraszt csak agonizált, néha – természetesen végszóra – feltört belőle: „Fázom, apácskám, fázom!” Ha éppen nem volt min szórakoznunk, a vonalhúzogató a legalkalmatlanabb pillanatban oldalba bökte a napi szeszadagjától tényleg kába kollegát, az meg reflexből feljajdult: „Fázom, apácskám, fázom!”
(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza