Székely Szabó Zoltán: TUTUKA avagy Az utolsó Szabó (41.)

Az egyik pró­bán már egy kis hü­lyü­lést is meg­en­ged­tem ma­gam­nak. Je­le­né­sem­re vár­va min­den al­ka­lom­mal szor­gal­ma­san kon­cen­trál­tam a ta­ka­rás­ban. A sú­gó­nő túl­buz­gón akart se­gí­te­ni, fel­emelt fél­kéz­zel elő­re je­lez­te az ötöst, Ötö­dik Ká­rolyt. Egy­szer le­kés­tem a vég­szót.

– Mi­ért nem jössz? – szólt hát­ra a ren­de­ző.

– Vá­rom, hogy Mag­di le­súg­ja az ezer fő­nyi zsol­dos­csa­pa­tot.

Ne­mes Le­ven­te ját­szta Kál­vint. Sok szö­veg, ne­héz szö­veg. La­ló ba­rá­tom­mal a sú­gó mel­lett áll­va néz­tük ol­dal­ról az elő­adást. Mag­di in­tett ne­künk és a pél­dány­ra bö­kött:

– Fi­gyel­jé­tek csak, Le­ven­te itt szo­kott meg­akad­ni! – súg­ta.

És lőn. Mag­di dia­dal­ma­san mo­soly­gott ránk:

– Ugye, mond­tam?

És az elő­adás állt.

Még most sem igen ér­tem, elöl­járó­im mi­ért tar­tot­ták fon­tos­nak mél­tá­nyol­ni röp­ke mu­tat­vá­nyo­mat. Az igaz­ga­tóm őszin­tén gra­tu­lált, az iro­dal­mi tit­kár évad vé­gi be­szá­mo­ló­já­ban kü­lön ki­emelt.

(Nap­ló) Ma volt a Csil­lag a mág­lyán vi­zio­ná­lá­sa (szem­lél­te­tő fő­pró­ba). Ott volt Sü­tő And­rás is. Az igaz­ga­tó nem en­ge­di, hogy már­ci­us­ban ka­to­ná­nak men­jek.

Újabb di­csé­ret a ve­ze­tő­ség­től, sze­mé­lye­sen is Sylves­ter­től: az epi­zód­sze­rep­hez va­ló ko­moly hoz­zá­ál­lás és igé­nyes­ség.

Kel­le­mes a di­csé­ret, de nem va­la­mi hasz­nos. Na­gyon jó­le­sik, de fé­lek is tő­le. A túl sok di­csé­ret még ed­dig min­den­kit rossz út­ra ve­ze­tett. Va­jon van más irány is? Kell len­nie!!!

– Tu­tu­ka és a jó út!

Van más irány is. De sem­mi­kép­pen sem azt kell vá­lasz­ta­ni, amer­re én a Csil­lag a mág­lyán ha­to­dik elő­adá­sán in­dul­tam.

(Nap­ló) Szö­veg köz­ben fur­csa­mód egy vil­la­nás­nyi­ra tel­je­sen ki­kap­csolt az agyam. Fá­radt­ság, egy nap­pal aze­lőtt al­ko­hol­lal dú­sít­va.

Te­hát a szín­ház­ba is beütött az ál­kom­mu­nis­ta ba­rom­ság: Meg­éne­klünk, Ro­má­nia. Még­pe­dig Le­szá­mo­lás for­má­já­ban. Jó­zsef At­ti­lát pa­ra­fra­zál­va: ne­kem nem hoz pénzt gyá­szos éne­kem, s hoz­zám sze­gő­dik a gya­lá­zat. Il­let­ve én egye­dül arány­lag me­gúsz­tam a disz­nó­sá­got.

(Nap­ló) Kü­lön­ben a Le­szá­mo­lás egyet­len jó sze­re­pét kap­tam meg. Rá­adá­sul ked­venc sze­rep­kö­röm: idió­ta, vad­disz­nó ör­mes­ter! Na­gyon sze­ret­ném jól meg­csi­nál­ni, an­nak el­le­né­re, hogy a fi­gu­ra meg­le­he­tő­sen ir­re­ális.

– Tu­tu­ka! Még alig volt sze­re­ped, s má­ris van kö­röd?

A szer­ző nem akár­ki volt: bu­ka­res­ti ma­gas ran­gú sze­kus tiszt. Min­den­kép­pen ha­lá­lo­san ko­mo­lyan kel­lett (vol­na) ven­ni a mun­kát. Ha le­he­tett vol­na. Min­den pró­bán szin­te be­le­hal­tunk a rö­hö­gés­be, min­degy­re szü­ne­tet kel­lett tar­ta­nunk. Néz­zük csak dió­héj­ban!

Az 1907-es ro­mán pa­raszt­lá­za­dás le­ve­ré­se után két ügyes, ér­tel­mes és egy, az apai fáj­da­lom­tól meg­za­va­ro­dott föld­mű­ves (bocs­kor ki­zár­va!) ül a vád­lot­tak pad­ján. Zagy­va agyú őr­mes­ter bun­kó­zik mel­let­tük. A vád­ló bo­jár, a vé­dő­ügy­véd kom­mu­nis­ta (!). Tör­tént, hogy a bo­jár ha­la­dó szel­le­mű lá­nya össze­ját­szott a szo­cia­lis­ta ta­ní­tó­val, éj­sza­kán­ként lisz­tet lo­pott az ap­ja ham­bár­já­ból és küld­te a pa­rasz­tok­nak. A bo­jár meg­les­te a lá­nyát és va­dász­pus­ká­val le­puf­fan­tot­ta. Ami­kor a pa­rasz­tok vé­dő­je szá­mon ké­ri a gyil­kos­sá­got, az ura­ság pök­hen­di­en az­zal ér­vel, hogy az ál­do­zat ak­kor már nem volt a lá­nya, mert ko­ráb­ban elve­szí­tet­te kár­tyán, te­hát ő nem bű­nös. A bí­ró el­fo­gad­ja az ér­vet. Ami­kor pe­dig meg­tud­ja, hogy a ta­ní­tót ki­vé­gez­ték, dör­zsölt agyá­ból ki­pat­tan a nagy fel­fe­de­zés: nyil­ván ő öl­te meg a lányt. Ez­zel az ügy el van bo­ro­nál­va. A har­ma­dik pa­raszt ta­ní­tó fia utol­só, hi­deg­le­lős jaj­ga­tá­sá­tól di­li­zett be: „Fá­zom, apács­kám, fá­zom”. A csen­dőr pe­dig at­tól, hogy nem ta­lál­ta meg a fő­bű­nöst, pe­dig a fe­le­sé­gé­nek ál­má­ban meg­súg­ta a ha­lott nagy­né­ni­ké­je, Sipcă a fő­ko­lom­pos, akit úgy le­het el­kap­ni, hogy: „Kell ke­res­ni há­rom gya­nú­sí­tot­tat, s azok kö­zül kell ki­vá­lasz­ta­ni”. Ami­kor bru­tá­lis ve­rés­sel ez nem si­ke­rül, az őr­mes­ter őr­jön­ge­ni kezd: „Én va­gyok Sipcă! Én va­gyok Sipcă!” És így to­vább, és így to­vább…

A szín­pa­don volt egy sín­pár, ge­ner­ál­sö­tét­ben azon tolt be va­la­mi dísz­let­ele­met a min­dig má­mo­ros mű­sza­ki. A ver­se­nye­lő­adá­son jócs­kán benn is fe­lej­tet­te ma­gát. Az ijed­sé­ge olyan hi­te­les volt, a kö­zön­ség azt hit­te, ő a ne­gye­dik vád­lott.

A bo­jár a tár­su­lat öre­ge, Ki­rály Jós­ka bá­csi volt. Ő ko­mo­lyan vet­te a dol­got, elér­ke­zett­nek lát­ta az időt, hogy hosszú pá­lya­fu­tá­sát fesz­ti­vál­díj ko­ro­náz­za. Nagy ko­reo­grá­fiá­kat ta­lált ki ma­gá­nak, lát­ha­tó­an élvez­te, hogy min­dan­nyi­an rá fi­gye­lünk. Per­sze, mert les­tük, mi­kor bot­lik meg a sín­ben. Ilyen­kor az egyik pa­raszt hú­zott egy stri­gu­lát a bün­te­tő­hely kö­nyök­lő­jé­re. Elő­adás vagy pró­ba után össze­sí­tet­tünk.

Bo­já­runk a szö­veg­ben is min­degy­re bot­lott. So­sem si­ke­rült vég­ig­mon­da­nia a köz­mon­dást: „Ad­dig szö­vet­kezz az ör­dög­gel, amíg átal­mész a pal­lón”. Min­dan­nyi­szor az ügy­véd se­gí­tet­te ki. Amíg fel nem bér­el­tem. Az egyik elő­adá­son: „Ad­dig szö­vet­kezz az ör­dög­gel, amíg…” La­ló  kí­ván­csi mo­sollyal áll­ta a te­kin­te­tét. Szü­net. Ugor­tunk.

A bí­ró, Bot­ka La­ci vi­szont meg se kí­sé­rel­te a szö­veg­ta­nu­lást. Az asz­tal­nál ül­ve ak­ta­ren­dez­ge­tés ürü­gyén ra­kos­gat­ta, to­lo­gat­ta a pa­pír­jait. Bol­do­gok vol­tunk, ami­kor össze­ke­ver­te őket.

A har­ma­dik pa­raszt csak ago­ni­zált, né­ha – ter­mé­sze­te­sen vég­szó­ra – fel­tört be­lő­le: „Fá­zom, apács­kám, fá­zom!” Ha ép­pen nem volt min szó­ra­koz­nunk, a vo­nal­hú­zo­ga­tó a le­gal­kal­mat­la­nabb pil­la­nat­ban ol­dal­ba bök­te a na­pi sze­sza­dag­já­tól tény­leg ká­ba kol­le­gát, az meg re­flex­ből fel­jaj­dult:  „Fá­zom, apács­kám, fá­zom!”

(Folytatjuk)

2010. augusztus 24.

Szóljon hozzá!

 
Verified by MonsterInsights