(Részlet a Képek a porból c. esszéregényből)

Mintha a piros téglafalból, valahonnan az iskolai térképkötegek mögötti lélek-mélyből a mi Rózsapásztorunk hangját lehetett volna hallani:
Ha jól értem, „keresztelőre” készül a hivatal – netán „átkeresztelésre”?
Petőfiről Eminescura?
egy tantárgyvetélkedőn témaként még elmenne egy ilyen „összevetés”, de ide, világunk eme szögletébe nem passzol.; mert NEM ILLESZKEDIK a dolgok rendjéhez
egyrészt azért, mert Mihai Eminescu (alias Mihail Eminovici) sosem is szállt meg Daróton, és különösképpen nem iskolánk szomszédságában, a református papi lakban
viszont Petőfi Sándor… (alias Petrovics Sándor) – dörmögött bele valaki Rózsapásztor csöndes okfejtésébe – igen, a mi Petőfi Sándorunk és az ő Júliája, karjukon újszülött gyermekükkel, nem csupán élvezte Miklós Miklós lelkész urunk és lányai csodálattal teli vendégszeretetét, hanem kisfiuk, Zoltán megkeresztelésére is Darót református papját kérték fel
van még valami MÁS indok is: Eminescu, a 16-éves bukovinai költőjelölt zseni (debütált már a lefejezett magyar szabadságharc fővárosában, a Budapesten megjelenő román irodalmi lapban, a Familia-ban!) csak annyit tudhatott az 1848/49es események Erdély-részi lefolyásáról, polgárháborús borzalmairól, amennyit őneki kedvenc tanára, Aron Pumnul a csernovici magánórákon elmesélgetett
persze…, az elmesélget kifejezés sem illeszkedik a kegyetlen igazsághoz!
nem illeszkedik, hisz’ aligha nevezhető „mesének” egy halálos ítélet kimondása után Erdélyországból szerencsésen elmenekült balázsfalvi tanárember oktató magyarázata…

*
Ne tessék úgy rám nézni, kedves titkárnő, Aron Pumnul tanító urat – az erdélyi román nemzeti újraéledés oltárára emelt balázsfalvi gyűlések egyik értelmi szerzőjét – ugyanis Bem csapatainak Erdélybe való bevonulása időszakában az elharapódzó polgárháborús állapotok, pontosabban a magyar lakosság kiirtását célul tűző támadások, mészárlások megfékezése érdekében foganatosított szükségállapot időszakában a hatóságok, vélhetően hazaárulás vádjával, letartóztatták és halálra ítélték…
mondják, a jó tanítónak minden időkben a jó tanítványok „adják vissza az életerőt” – és jól teszik!
a kétkedők ezt a mondást egy sejtető, jelen esetben nem épp elhanyagolandó félmondattal toldják meg: igen, a jó tanítványok, megfejelve a Bemtől kifaszolt Puchner császári generális Havasalföldre kiszorult cári és császári rangban iszkoló menekültjeivel…
hogy a Déli-Kárpátok hágói felé menekülő Aron Pumnult kik vették szekereikre, Szkarjatyin ezredes, avagy Engelhart altábornagy katonái, a későbbi költőzseni sorsa szempontjából szinte lényegtelen
a TANÁR viszont megmenekült, és ez a fontos
Aron Pumnul hetek múlva már a császáriak fennhatósága alatti Bukovina elöljáróinál kopogtatott állásért… sikerrel
a többit már tudjuk: a TANÁR úgy cselekedett, katedrán vagy azon kívül, ahogyan erkölcsi meggyőződése diktálta
egy magát lélekben, hitében és nemzeti önérzetében megsebzettnek tudott, ráadásul „magyar ítéletvégrehajtók” elől szabadult erdélyi román tanárember mi mást tehetett volna!?
Látom, kikuncogják szerencsétlen Rózsapásztort, megtehetik
de kérdezem én, kellő tisztelettel: a daróti vagy a sárteleki „magyar „áronpumnulok”, akik alól épp most húzzák ki a katedrákat, egész iskolákat; akik kezéből épp most tépik ki a bibliáinkra emlékeztető ábécéskönyveinket, történelemkönyveinket, vajon ők miként fogalmazhatják meg a maguk igazát?!
akárha örökös SZÜKSÉGÁLLAPOTBAN élnénk…
és kit hogyan ítélnek meg, és kit miért ítélnek el – nem azonnali, de örökös fejvesztésre?
és miért, istenem, miért?
egy gyönyörű verssor meghallgatása miatt?
egy keresztfa alá seregeltető csángó imaköltemény elmormolása miatt?
toronygombok megtartó üzenetei miatt?
Máriának ajánlott; vesztes szabadságharcos csöbörcsöki oltárképek „felfedezése” miatt?
a kérdések – Dnyeszteren és Pruton és Szereten és Kárpátokon innen és túl – időt állóbbak, mint a válaszok
vajon manapság a TANÍTÓ EMBER megmenekülhet-e az örökösen kérdezőktől, a rendre intő hivatalosságtól, az ítélőszékektől, a végrehajtó sortüzektől?
megnyílik-e az a kapu a harangtoronyért és katedráért kopogtatók előtt?
ha nem a Küküllő-menti Balázsfalván, akkor a bukovinai „császári városban”, Csernovicban?
Hol is hagytuk félbe alkalmi eszmefuttatásainkat -históriában és irodalomban?
igen, napok múlva Szendrey Júlia, karján a keresztvíz alól frissen kikerült gyermekkel, tarisznyált fel a fehéregyházi végtelenségbe induló Édesapának… Petőfinek
vesztes szabadságharcosoknak már csak végtelen útjaik vannak…
a horgolgató, szvettert kötögető daróti papleányoknak egyetlen teendőjük maradt: a Költő hátrahagyott jegyzetlapjainak, verstöredékeinek a megmentése – a papírlapok orsóra tekerése, gombolyagba-rejtése…
mert hát jöttek ám a császáriak, söpört ám Bécs magyartalanító söpredéke

„sok mindent az orrom alá pörkölt ez az Erdély!” – nyalta meg tintás pecsétnyomóját az ítélőlapok fölé hajló Császár
…vesztes szabadságharcnak már csak egyetlenegy végtelen útja van…
jó tizenhét évvel az aradi bitófa-állítások után a „nagy császári országúton”* a bukovinai Csernovicból is elindul Balázsfalva felé (Besztercét, Radnótot és Sárhelyet érintve) egy tizenhat éves gyalogos román fiatalember, lelkében indulatokkal, kedves tanárának a halála keltette méltányolandó szomorúsággal, de zengedező verssorokkal is – amelyeket már Eminescu névvel kezd jegyezni…
…kis túlzással azt is mondhatnók, hogy lényegében mind Petőfi, mind pedig Eminescu – igaz, 16-17 év különbséggel -„ugyanabba az irányba” indult el, földrajzilag mindenképp, hogy ki-ki a maga útját bejárja
be jó lenne két testvérnép két zseniális költőfejedelméről beszélni, időtlen időkig
igen ám, de… de az egyik a Bécsi Udvar ellenében, a másik Bécsért…
micsoda különbség!
Tudom, tudom, unalmas kezd lenni a rózsapásztor
– még a papleányok Rózsakertjében is, de meg kell hallgatnotok
sok mindenről meg szeretnének feledkezni az irodalomtörténészek – zseniális alkotók esetében különösen
– szerencsétlen életrajzböngészők aztán egy-egy szentté avatott Nagysággal kénytelenek szembesülni, akit, ugyebár, nem tudott kikezdeni a Gonosz, aki csak vizet ivott örök életében, aki nem csalt meg senkit, akinek sosem is voltak rossz napjai – csak rossz szomszédjai…
folytatom tehát
másrészt: Mihai Eminescunak – noha lett volna alkalma bőven belemerítkezni az épp összefércelésben lévő monarchia hálójából szabadulni akaró magyar közgondolkodás és irodalom „légáramába”, mégsem tette
nem tette, pedig akkor már napnál is világosabban látszott: Európa kisnépeit – magyart, lengyelt, románt, bolgárt egyaránt – a környező nagyhatalmak ambíciói, osztrák, orosz, török érdekeltségek szaggatják…
és hergelik egymás ellen
nem tette, pedig Moldova és Bukovina jászkun gyökerű népességéről, a csángókról és azok különleges hozományáról (táncairól, népdalairól, sírva panaszkodó balladáiról – netán önbecsülő, de a másságot is tisztelő hitéről) e zseniális költőnagyságnak bizony tudnia kellett volna… még pamfletjei közzététele előtt
és tudnia kellett volna a Milkovi Püspökségről
hallania kellett volna a puskaporral teletömött Galícia és a Pruton túli Dnyeszter-vidék részben magyarok lakta településeinek megkavart históriájáról – a Hunyadi János által oda rendelt „keleti magyar védbástyáról”, Dnyeszterfehérvár mindmáig ismeretlen történetéről
és Csöbörcsökről, a legkeletibb csángó településről és környékéről még nem is ejtettünk szót
mi ugyan nem, de a lengyel jezsuita misszionáriusok igen
1654. április 6-i jelentésük szerint „Csöbörcsököt és környékének közel húsz faluját zömmel katolikus magyarok lakják… katolikus temploma a város közepén van, kőből, fatoronnyal. Van két ezüst kelyhük, jól megaranyozott, s van négy miseruhájuk is, a többi öltözettel együtt különféle színben – tehát minden eszköz elég illendő ahhoz, hogy az Úristent méltósággal és hitük szerint dicsőíthessék. Templomukban egy szépséges, művészi kézzel emelt oltár vagyon, arra pediglen a Boldogságos Szűz Mária képe vagyon reá festve”
Jó száz év múlva ugyanitt Zöld Péter, a madéfalvi vész félezer székely áldozatának a sirató papja, aki penitenciás évei nagy részét a keletre menekült hitsorosainak lelki gondozásával töltötte: alig pár nap alatt harmadfél ezer katolikust keresztelt meg, és hétezernél több csángó-magyar gyónását hallgatta meg – minderről levélben számolt be Erdély hírneves püspökének, a gyulafehérvári könyvtár alapítójának, gróf Batthyány Ignácnak
igen, talán ilyen súlyú információkról, amik lényegében a magyar nép nyelvének és kultúrájának, életrevalóságának és erkölcsi-hitbéli erejének a nagyságát jelzik – még a legmostohább helyzetbe került nemzetrészek esetében is! – bizony a román költőnagyságnak, Eminescunak is hallania kellett volna…
ez esetben nem vetette volna papírra, és ráadásul nem tette volna közzé mind a mai napig még a meghatározó román szellemi nagyságok számára is visszatetszést
keltő, xenofób, sarkított vélekedéseit a magyarságról

*
„Kijelentjük: megértjük – írja Egyenlőség című pamfletjében -, de nem fogadjuk el, hogy valaki kiszolgáltatottja legyen egy erős nemzetnek, mely nyers erővel leigázta őt, avagy alávetettje egy másik nemzetnek, mely tündöklő civilizációval kápráztatja el. De mi kinek… legyünk a szolgái? Európa legzüllöttebb népességének, amelynek hiúsága és önteltsége nem egyéb, mint egy hosszú és utálatos szélmalomharc. Mert mivel rendelkeznek ezek az emberek, hogy felettünk álljanak? Rendelkeznek ők valamivel, amivel mi ne rendelkeznénk? Van-e nyelvük? Van-e tudományuk? Van-e kereskedelmük? Egyáltalán mi az övék? Nyelvük? Szégyenkezniük kellene miatta. Hangjaira még a kövek is elszörnyednek; szerkezete, a gondolatok fűzésének, a fogalmak absztrachálásának módja, egyszóval a szellem, ami áthatja ezt a darabos, sivár, zakatoló anyagot, a német nyelv szellemének utánzata. Németül beszélnek magyar szókészlettel. A tudományuk? Mi újat fedeztek ők fel a tudományok terén? Mivel járultak hozzá az emberiség előrehaladásához? A civilizációtörténet nevük mellé nullát jegyzett be././ Művészetek és irodalom? Német nyelvből való silány átültetés, és mindenki előtt világos, hogy a fordítások milyen rosszak lehetnek. Az ipar? Német. A kereskedelem? A zsidók kezén van.” * *
tudjuk, nem lenne szabad minden dühkitörésünket komolyan vennie az utókornak; az idő azonban azt is igazolta, miszerint okkal történnek az eléggé át nem gondolt állítások is…
de hogyan lehetne egy-egy ilyen „bakit” akár évszázadok múltán is megmagyarázni?!
a kérdés tehát marad: vajon miért fogalmazódott meg mindez kora Európájának egyik legnagyobb költőjében?
Bécsben valakik még a zsenik tájékozatlanságát is alaposan ismerhették, és ki is használták…
NOS: hasonló „citátumok” aligha illenének egy magyar középiskola homlokzatára!
‘a kocka ezzel el volt vetve’ – mormolták még a piros
téglák is

*
Becsengettek az iskolának, Balogh mámi! – szakította félbe a rózsapásztor eszmefuttatását egy félig-meddig ismerős hang, látván, hogy pincelakásából most battyog föl, seprűvel és kisded pót-csengővel a kezében az idős pedellus talán kicsi Gligoras lehetett, a városi pártbizottság mindenütt felbukkanó gyorslábú „szolgája” – talán, de… szolgáltak ott más futkorászók is
a mindig talpig-feketében járó hűséges iskolaszolga szájából panaszokat ritkán, nagyon ritkán lehetett hallani
fizetések idején inkább bocsánatos itókabűzzel átitatott cigarettacsikkek „hagyták el” szája szegletét – de most nem
a szomszédos Petőfi-ház utcára néző ablakai előtt sírdogáló kőszobor „fogalmazza üzeneteit” már jó száztíz esztendeje
mintha valakire várna e megszólíthatatlan nőalak, aki tán maga a Múzsa
emitt, az iskola lépcsőjén pedig egy meg sem mintázható Panasz – földig feketében, ül, póztalanul, és „fogalmazza üzeneteit”
„karóval verték le a latrok, még lajtorját se hoztak…
félre kellett volna verni ezt a kis harangot, hátha felriad a város”
mondják, akkor szakadhatott meg lelkében valami, véglegesen…
a sorozatos panaszlások így némítják el az emberfiát?
azon a nyáron temettük, fenn a hegyoldalban a ’45-ös honvédsírok közelében nyugszik… fejfáján kisded dombormű, egy nyitott könyv fölött mozgást mímelő csengettyű
a hantolás egész ideje alatt sírtak a daróti harangok -iskolacsengő hiányában
a végső „becsengetéshez” illő csengőalkalmatosságot már nem tudtak előteremteni… pedig örök életében iskolacsengők kopott köteleit rángatta
„le, jobbra, balra, fel – és esmént.”.”
ismerhetitek ti is az instrukciókat: valahányszor halaszthatatlan dolga akadt szegénykének, rátok bízta a kiés becsengetés főben járó feladatait, természetesen, mielőtt alaposan kioktatott volna a szakma fortélyaiból
látod, fiam, ez olyan, mint a politika: hol le, hol, jobbra, hol balra…
és aztán fel? – mutattunk valamit az egekig
jót nevetett a mi Balogh nénink …
valószínű, most ott fenn, égi magasságokban folytatja a „vidám kicsengetést”
időnként, bizony, kellene a világnak is az a szünet – a kötelező tíz perc…

* Az Osztrák-Magyar Monarchia legkeletibb csücskét, Bukovinát a „nagy császári országút” kötötte össze Erdéllyel, illetve a császárság más területeivel
* * Eminescu pamfletje Egyensúly címmel jelent meg (egyenlőség jelentésben) – Varró álnéven – a budapesti Federaţiunea 1870. április 22-i számában

[Forrás: Szabadság, 2014. október, Tetőn melléklet]