Schönbrunn álma
A hadüzenet évfordulóján

A kastélyt, a parkot a teli
Holdvilág most festegeti;
Olyan a kép, mint régi vászon,
Mint a megsárgult alabástrom,
Mint ócska várban vén zenélő óra:
Nem muzsikál, nincs mutatója,
Mint Igék könyve, mint a pók behálóz’,
Mint fény, mint a holt nyilt szeme sugároz.

Amint az óra éjfelet ver,
A park tele van szellemekkel:
Elevenül a régi vászon,
Ragyog az ócska alabástrom,
Muzsikál, üt a néma óra,
Sétálni kezd a sétálója,
Ki nyilik a pókhálós Biblia
S a holt szemnek adatik látnia…

És szőnyegén a sima gyepnek
Görög istenek hemperegnek.
Leszökött mind az unalmos talapról,
Márvány lantjukon lágy citera-hang szól.
A hableányok kútja mellett
Mars isten mindjárt kettó’t is ölelget.
Bokrok között, ahogy’ rezzen az ág,
Viháncolnak dámák, diplomaták.

Öreg, púderes hercegasszonyoknak
Testőrvitézek bátran udvarolnak.
Egy-egy királykisasszony felsikolt:
— A szemtelen !.. — s nem tudja, hogy ki volt.
Maga a felség … Csitt, egy szót se többet!
Komisz lakájok máris hogy röhögnek!
A gárda büszkén, silbakol, maséroz.
Grófnőt ölelgét minden granatéros.
Gyönyörben izzik ez a nyári éj:
Füti a pezsgő, meg a szenvedély;
Senki sem mondja, hogy elég elég!…
Glédában állnak tölgyek, jegenyék.

De még a föld is megremeg,
Mikor egy nem várt sereg közeleg,
Ami már régen sirba volt temetve:
A hazajáró lelkek regementje.
A frontokon legyilkolt ezredek
Szellemtábora a vendégsereg.

Jaj, mennyi, mennyi, se vége, se hossza!
Oh hány a fejét a kezébe hozza!
Oh hánynak nincsen se keze, se lába!
Oh hánynak kifolyt a szemevilága!
Oh hánynak csorog még is most is a vére
A park simára borotvált füvére!
Oh hány biceg leroskad, hadonázik,
Kinjában föl’a Gloriettre mászik
S ordit, hogy reng belé a föld:

— Pusztoljon az, ki minket is megölt.
Ne legyen nyugta, ahogy’ nincs nekünk,
Még akkor, ha mindjárt Istenünk!
Házát, kriptáját, a zuga-zegét
A végső rándulásunk rúgja szét.
Hogy ne maradjon se hire, se hamva —
Regiment, rajta, hurráh, a rohamra!

A hold felhőkbe bújik, meglapul,
Amig tart ez a vad csata alul.
Izekre reped ez a régi vászon,
A porba hull az alabástrom,
Darabra törik az az ócska óra,
Ha még-még annyi porcikája vóna.
Foszlány sem marad a szent Bibliábul.
A rémülettül minden szem lezárul.

Gyáván suhannak a kőistenek,
A feldmarsalt egy káplár fojtja meg.
A fenségekbe paraszt izma markol,
Mi sem marad a kastélyból, a parkból.
Sivatag lesz itt, véres sivatag.
Rom és darab, sehol egész alak.
A viz kiszárad és a Gloriett
Helyét egy apró kő sem jelzi meg.
Elbuggyan mélybe mind mind a magas…
Kukorékolt Hietzingben egy kakas.
A szellemjárás eltűnt, már derül
A titkos ég is napkelet felül.
Fény aranyozza be a Gloriettet.
A glédát álló fák levele reszket.

Alattuk—során a kőisteneknek —
Vaskampós lábú katonák bicegnek…

[Forrás: Farkas Antal: Bújdosó Péter nótáskönyve (1920-1922), Wien, 1922. A szerző kiadása]

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ