Önéletrajzi dokumentumregény

Írásom akkora felháborodást váltott ki, hogy az egyik olvasó – állítólag – még fenyegető levelet is írt a főszerkesztőnek. Persze nem maradt el a Petőfi Népe reakciója sem. Íme, az egyik, dr. Beranda Pál, bocsánat, Gál Sándor tollából.

(Petőfi Népe, 1989)

Figyelemkeltő cím, az nem vitás. De hogy milyen mértékű a valóságtartalma, az nyilván más kérdés. Javaslom, ragadjunk ki, és elemezzünk belőle néhány részletet!
„Jól megtermett, kopasz férfi”. Ez igen, ez tényleg én vagyok, és meg is felel a valóságnak.
„Bordó nyakkendő”. Hát aztán! Baj, hiszen világéletemben kedveltem az élénk, rikító színeket.
„…túlzottan jól öltözött s így kissé érthetetlen volt hangsúlyozni, hogy Erdélyből… Nyilván azért mondta ezt, mert aki onnan jött, az üldözött, meghurcolt vagyis sajnálni kell, segíteni, támogatni. De mit tud támogatni egy nyamvadt, nem is túlságosan jól öltözött szerkesztő a díj­birkózó kinézetű, elegáns Kisch Ervinen.” Kissé ellentmondásos gondolat, igazából nem is igen értem, mit akart ezzel a „nem is túlságosan jól öltözött szerkesztő” közölni, de hogy én is ilyen vagyok, mármint túlságosan jól öltözött, enyhén szólva nevetséges. Először is nem igaz, hiszen pénzem sem volt ilyen puccos ruhákra, másodsorban engem bizony a mai napig sem érdekel, milyen göncöt veszek magamra.
„Persze – villant át Beranda agyán – másféle emberek is jöttek, jöhettek onnan, s ez a pasas nem úgy néz ki, mint aki menekült. Inkább küldött.” Tessék az utolsó szóra figyelni: küldött. Önök szerint ez mit jelent? Szerintem ügynököt, más szóval szekus lettem csak úgy, ránézés alapján, és ezt még világgá is kürtölte. Hát igen, egyesek így értelmezték az új, vörös csillag nélküli szólásszabadságot.
„… hamarosan kiderült, hogy az ottani szerkesztőségben Berandáékat ócsárolja hasonló hangnemben.” Ezek szerint rajtam kívül még lehettek olyanok, akik ide is, oda is bejártak, más néven téglák, különben honnan tudta volna a „nyamvadt” főszerkesztő, hogyan „ócsároltam” őket én, a kétkulacsos ember odaát?
Folytassam?

(Bácskapocs, 1989)