…A huszadik század békével köszöntött a faluba. A 48- as szabadságharc emlékei elmosódtak, résztvevői, vitézei meghaltak. Kossuth Lajos is meghalt, de emlékét a nép- és müdalaink, mondáink nosztalgiázva megőrizték. Csak a nagyon öregek emlékeztek még a háborús időre. Az 1850 után születettek el sem tudták képzelni milyen a háború.
Az ipar, a kereskedelem, a közúti hálózat bővült. Vasútvonalak épültek. Óriási lendületet vett a fakitermelés, a fafeldolgozás. Tovább folyt a kisbirtokos parasztság elszegényedése. Az 1902-ben tartott tusnádi székely Kongresszus tanulmányozta a helyzetet, de érdembeli megoldást nem tudott adni a jelzett bajokra.
Rengeted fiatal Ó-Romániában keresett munkát. A férfiak ácssággal, kerekességgel, vasmegmunkálással, szolgasággal, míg a nők, a fiatal lányok szolgálóként, szobalányként keresték a kelengyére valót. A román nagybojárok, az újgazdagok vagy akár a városi polgárság a székely munkásokhoz ragaszkodott, mivel hozzáértő és megbízható emberek voltak.
Az itthon maradottak a tavaszi mezőgazdasági munkák befejeztével elmentek erdőtkitermelni Gyulára, Barackosba, Komandóra – később pedig a Lomási céghez állandó rönktér-munkára, Galócásra.
Kaszálásra hazajöttek, majd ősszel megint vették a tarisznyát, fejszét, fűrészt s mentek dogozni, hisz a mezőgazdaságból egyetlen egy forintot se tudtak keresni.
Rengeteg ember szerencsét próbált Amerikában. Akinek szerencséje volt, azért nem jött haza, akinek nem volt szerencséje, annak pénze se volt a hazajövetelre.
Ebbe a „nagy békeidőbe” robbant bele 1914. júliusa. Szarajevóban meggyilkolták Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét Hochenberg Zsófia főhercegnőt.
Az Osztrák-Magyar Monarchia július 28-án  hadat üzent Szerbiának. (…)
Az erdőn kaszáltak, amikor szájról-szájra terjedt az általános mozgósítás híre. Huszonnégy órán belül minden katonaviselt embernek jelenkeznie kellett ezredénél, behívó nélkül.
Ferenc József, az agg császár megígérte, hogy mire a falevelek lehullnak, mindenki hazajön. Ősz lett 1914-ben, ’15-ben is, ’16-ban is. Ekkor még a románok is meglátogattak égetve, fosztogatva, sőt ártatlan embereket is gyilkolva, majd jött 1917 ősze, és aztán az 1918-as nagy összeomlás ősze. A csatákat menyertük, csak a háborút vesztettük el.
Milliók maradtak a csatatereken.
(…)
Az ősi, hagyományőrző székely falu a háború végére szabadossá vált. Az itthoniak hadisegélyben részesültek. A „kikapós” menyecskék jól érezték magukat a bekvártélyózott osztrák katonák társaságában. Ebből az időből maradtak fenn ezek a táncszavak:

„Húzd rá, cigány, kapom a segélyt,

                             Isten, az uramat haza ne segítsd,

                            Míg az uram itthon volt, sárga cipőm sose volt,

                            Húzd rá, cigány…”

Az őszirózsás forradalom hatása nálunk is érződött. A háborús megpróbáltatá, a kilátlanság, az anyagi nyomorúság betetőzött a román uralom megjelenésével. 1918. dec. l-jén, Gyulafehérváron kimondták Erdély Romániához való csatolását. A Közép-Európához tartozó Erdély, amely gazdaságilag, ipari fejlettség szempontjából, és kulturális színvonal tekintetében messze felülmúlta a Balkánhoz tartozó Román Királyságot, most 103 000 km2 területtel Romániához került. (…)
Románia úgy kezelte az I. világháború után szerzett területeit, mint katonai megszállás alatt levő ellenséges területeket.
A  közigazgatási  intézkedések  közül  elsősorban  az  iskolaügyi igazgatás rendelkezései szolgálták a románosítás célját. Lassan, lassan beszüntették a magyar nyelven történő oktatást, a román tanítóknak, akik „kisebbségi” vidéken vállaltak állást gyorsabb előmenetelt, fizetéspótlékot, sőt földbirtokot is adtak a kultúrzónában vállalt románosító munkájükért.
Erdély  egy  nálánál  gazdaságilag  sokkal  elmaradottabb terület perifériája lett.
Először a román csendőrség jelent meg. Főként nappal járőröztek. Tartottak a lakosságtól, hisz még rengeteg lőszer, kézifegyver, robbanóanyag volt, különösen a fiatalság birtokában. Balesetek is történtek. A pásztorkodó gyermekek, sihcderek tűzbedobott puskagolyói nem egyszer komoly sérüléseket okoztak. Így verették ki Máthé Dénes szemét az Üverben.
Maga a csendőrőrs Madéfalván volt, de őrszobájuk volt a valamikori Kristály Antal házában (most özvegy Tankóné lakása) is. Éneklésért, a nemzeti színek viseléséért gyakran megvertéka fiatalokat. Minden alkalmat kihasználtak a pénzszerzésre, hisz gyengén fizetettek voltak. A bakancsukat is a községi képviselő   testületnek kellett megvennie.
Lassan-lassan  jöttek a kinevezett román tanítók, „a   kultúra hordozói”, akik teljesen együttműködtek a csendörökkel. Magyarul nem tudtak. A tanulók nem értettek románul. A magyar tanítókat nem engedték anyanyelven tanítani. Az Anghelescu-felé tanügyi törvény bevezette a román nyelvvizsgát. Az az alkalmazott, tanító, jegyző, vasúti tisztviselő, orvos stb, aki nem esküdött fel az új román rezsimre, nem ismerte alapfokon a román nyelvet, állás nélkül maradt. A legjobb tanítóinkat, mint például Fodor Gáspárt, Csutak Gáspárt, Kovács Bénit eltávolítoták a tanügyből. Ilyen körülmények között is muszáj volt élni. (…)

Forrás: Császár Vilmos: Csíkrákos krónikája. Pro-Print kiadó, 2003)